Persze, ha valaki ismeri Bódis Kriszta dokumentumfilmes munkásságát, tudja, hogy az ózdi Hétes telepen, roma gyerekeknek hozott létre alkotótáborokat, fejlesztő programokat, már nem csodálkozik.

Nem tudom, hányan tartozhatnak a hazai kortárs irodalomban abba a metszetbe, akik egyrészről írók-költők, másrészről születésük vagy választott útjuk folytán ennyire belülről megélt, átfogó tudásuk-tapasztalatuk van a perifériákon való létezésről. A felnőtt irodalomban látjuk, hogy milyen kiemelkedő művek születtek ebből a metszetből Borbély Szilárdtól Jónás Tamásig. Az ifjúsági irodalomból viszont már nehezebb lenne példát hozni. Nem mintha ne bukkanna fel egy-egy nehéz életű, hátrányos helyzetű szereplő itt-ott. De hogy ez a  közeg ilyen plasztikusan és részleteiben is kidolgozottan jelenjen meg egy ifjúsági regényben, az már kivételes jelenség ezen a területen.

Ehhez szükség van Bódis Kriszta filmes látásmódjára és arra az ismeretanyagra, amellyel szociológiai pontossággal tudja megjeleníteni egy romatelep életét. Hogyan rétegeződnek az ott élők? Milyen női és férfiszerepek a meghatározók? Milyenek a lakáskörülmények, a higiéniás viszonyok? Hogyan bonyolítanak le egy nagymosást? Van-e, és ha igen, honnan áram a házakban? Miért nincsenek fák a környéken? Mit főznek? Hogyan keverednek adósságspirálba a helyi uzsorások miatt? Miként alakul a gyerekek iskolai pályafutása? Milyen lehetséges kitörési pontok vannak, és vannak-e egyáltalán? Elképzeléseink vannak, lehetnek minderről, pontos tudásunk már kevésbé.   

A kérdés az, hogy mindebből hogy lesz regény, méghozzá ifjúsági regény. (A kötetet a kiadó a Tilos az Á könyvek sorozatban jelentette meg, 16 év felettieknek ajánlva.) Ebből a szempontból a könyv nem teljesen egységes. Az első felénél az az érzése az olvasónak, hogy maga a cselekmény másodlagos a részletes környezetrajz mellett. Itt még csak a későbbi bonyodalmakat, cselekményszálakat elindító, a szereplők mindennapjait bemutató, apró-cseprő történésekről olvashatunk. Ez azonban korántsem indokolatlan írói megoldás: a telep élete egy átlagos körülmények között élő budapesti vagy vidéki középiskolásnak valószínűleg majdnem annyira távoli és egzotikus, mintha a regény egy másik földrészen játszódna. Megismertetni, közelebb hozni ezt a világot, reális képet adni róla, irodalmi eszközökkel, de szociológiai alapossággal – ez a ma nálunk kivételesen fontos kérdés indokolja ezeket az arányokat.

Ahogy haladunk előre a könyvben, a cselekmény sodrása erősödik, egyensúlyba kerül a környezetrajzzal, és a központi karakterek is egyre jobban kitelnek, egyéniségekké válnak. Különösen igaz ez Carlóra, a 15 éves, a telepi életből focitudásával kitörni akaró, érzékeny kamasz főhősre. Többnyire az ő szemszögéből látjuk a többi szereplőt.  Jól eltalált karakter a Carlót nevelő nagynéni, Zsuzsi nene vagy Natasa, akinek tragikus sorsában mintha a telepi élet összes testi és szociális betegsége összegződne. A hozzá kapcsolódó történetszál: betegsége, kórházba kerülése, konkrétan le nem írt, csak jelzett halála, valamint a Szakállas emberhez fűződő legenda ismételt felbukkanása ezeken a pontokon egy mitikus-archaikus olvasat lehetőségét is felkínálja.

Vannak azonban olyan szereplők is, akiknél nem jutunk tovább egy adott típus néhány vonással felrajzolt egyedítésénél, mint például a telepet uzsorakölcsönökkel kézben tartó Sárkány család tagjainál, vagy Carlo kisebb bűnszervezetet fenntartó, lányokat futtató nagybátyjánál.

A regény összességében mégis egyedi, összetéveszthetetlen hangon szólal meg, és ez annak is köszönhető, hogy a pontos, higgadt hangú leírások a telepiek érzelmekkel, indulatokkal, hasonlatokkal és cifra káromlásokkal teli nyelvhasználatával keverednek. Ezek a szövegrészek mindig odaillőnek és természetesnek érződnek, és ez nyilván nagyrészt annak köszönhető, hogy a szerző hosszú időt töltött el ebben a nyelvi közegben.

Ahogy a nyelvhasználat, úgy a regényben előkerülő számos kérdés esetében is felvetődhet, hogy helyük van-e egy ifjúsági regényben. Prostitúció, bűnözés, rendőri erőszak, alkoholizmus, gyermekhalál – és lehetne még sorolni. Ez a regény nem szépeleg és nem ködösít, felnőttként kezeli a célközönséget. Nagyon jó lenne, ha el is jutna hozzájuk, mert egy olyan világról ad hírt hitelesen és belülről, ami hiába van sokkal közelebb, mint az igazi Párizs, nem látjuk és sokszor talán nem is akarjuk tisztán látni. Pedig minden további társadalmi közeledésnek ez lehetne az alapja.

Fotó: Szöllősi Mátyás