Szóval east goes west és fordítva, amit a rendezvény legnevesebb résztvevője, Zsigmond Vilmos zsűritag már a személyében kifejez – keleti kupálódás, nyugati sikerek, az Oscart kapja: Vilmosz Zigmánd. A bevezető nap (vasárnap) a magyar származású világhírűvé lett operatőrökről szólt, különös tekintettel [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=781[text]Láhosz Koltáj második rendezésére, az Estére,[/a] amely egyrészt sokkal jobb annál, amit egy harcban edzett mozista előzetesen feltételez, másrészt ettől még nem nevezhető igazán jónak. Pados Gyula képei szépek, Koltai sem hoz szégyent a minden bizonnyal veretes irodalmi nyersanyagra, de ezt a filmet azért már láttuk néhányszor, legfeljebb nem ezen a címen. (Valahol azért mégiscsak furcsa, ha egy keleti elsőfilmeseket versenyeztető fesztivál olyan filmmel indít, amelyben többmillió dollárt érő amerikai világsztárok adják egymásnak a kilincset, nem? Na mindegy.)

A bemutató után Koltai a Dóm Múzeumban megrendezett fogadáson aratta le a tulajdonképpen megérdemelt babérokat (a hollywoodi rendezői debüt végülis korrektül sikerült), ahol abban a szerencsében volt részem, hogy Zsigmond Vilmos a mellettem lévő gyertyákon tesztelte a fényt egy képhez, amelynek tárgya a Székesegyház szépen megvilágított oldala volt – ennél közelebb valószínűleg soha nem kerülök ahhoz, hogy egy Oscar-díjas operatőr filmre vegyen. (Never say never...)

Hétfőn csak az aznapi díszfilmet, [a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=790[text]az Overnightot tudtam megnézni,[/a] de nem bántam meg. Ez sem éppen az a tipikus filmtörténeti mérföldkő, viszont teljesen vállalható a maga „törökferis”, átmeneti módján: annál nézhetőbb, hogy igazi káeurópai érfelvágós művészfilm legyen, ahhoz viszont nem elég pörgős és következetes, hogy egyértelműen közönségfilmnek nevezhessük. A színészek rendben vannak, a képi világ tökéletes (Garas Dániel, riszpekt), a vágás jeles, a zene kiválóan illeszkedik az összképbe – szóval minden szépen klappolna, csak az nem világos, hogy mi van pontosan a balsors (?) sújtotta főszereplővel, aki ebben az érdekes világban mozog. És miért élhetnek a rendező világában a főszereplők minden felelősség nélkül, a következményekre nem gondolva? (A jegyhamisító diákok még elmentek a Moszkva térben, a kocsigyújtogató huszonévesek engem már zavartak a Szezonban, a milliókkal játszadozó brókerrel viszont ebben a minőségében nem tudok mit kezdeni – ha lesújt Damoklész kardja, Hősünk legfeljebb elmegy a haverja után Bombay-be nagymellű indiai szépségekkel karaokézni?!)

Kedden a Mester és Tanítványok–sorozatban Zsigmond Vilmos mesélt a pályájáról és mestereiről, főleg Illés Györgyről, alias Papiról. Káel Csaba félórás dokumentumfilmje korrekt munka, a neves operatőr mindent elmond benne, amit tudni kell a tanulóéveiről, és kitér a legfontosabb munkáira is – csak a feliratok ne lettek volna olyan rosszak néha (hogyan lett Eiben Istvánból „Iván” István?!). A portré után az ünnepelt hosszan, közvetlenül és őszintén felelt a kérdésekre, gyakorlatilag alig maradt olyan fontosabb téma az életével kapcsolatban, amelyre nem tért ki részletesen. A közönségtalálkozót követően láthattam azt is, ahogy – ugyanolyan kedvesen és barátságosan – az újságírók kérdéseire felelt. Zsigmond a korához képest nagyon fitt, és én is szívesen érdeklődtem volna tőle – számomra – izgalmas apróságokról (pl. hogyan is volt Sam Peckinpah rendezői közreműködése a Balszerencsét! című Don Siegel-filmben, valóban laborhiba miatt olyan furcsa a Gyilkos túra hegymászós jelenete, milyen a személyes viszonya Spielberggel a furcsa „szakítás” óta…), de miután boldog-boldogtalan levette néhány kérdésre, közös fotóra, aláírásra, úgy döntöttem, megkímélem szegényt. Nyilván azóta is hálás nekem ezért a gesztusért.

A szerdai nap Wostry Ferencnek és a filmhu csapatának köszönhetően a Fade In Central European Pitch Forum jegyében telt. A „pitch” nagyjából azt a rövid, lényegretörő és hatásos előadást jelenti, amellyel a festői Hollywoodban, minden kreativitás és művészet hazájában a forgatókönyvírók eladják ötleteiket a nagyhatalmú producereknek (Bill Shakespeare is így árulhatta nagy műveit a mecénásoknak – „Csávó szereti kiscsaj, meg fordítva is, faterék beszólnak, akció és könnyek ezerrel, végén mindenki megmurdál. DiCaprio tolhatná a Rómió nevűt, néhány milkóból kihoznánk az egészet… Ha nem tetszik, van egy sztorim a dán királyfiról is.”).

A Hotel Kikeletben megrendezett fórum több is, kevesebb is volt ennél a meglehetősen ridegnek tűnő eljárásnál: a 11 forgatókönyv 13 szerzőjének (néhányan igazoltan hiányoztak) lehetősége nyílt mélyebben belemenni műve reklámozásába 1-2 hangzatos mondatnál, a produceri-nézői kérdések többsége is érdemi volt, de hogy ezekből a művekből lesz-e valaha film (ami a sikeres pitch lényege volna), számomra rejtély. Mindenesetre többen térhettek haza elismeréssel, pénzjutalommal az este megrendezett zártkörű buli után, amelyen egyébként Köbli Norbert forgatókönyvíró bejelentette a Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének megalakulását.

Az első „valódi” versenyfilmet a sokadik napon, csütörtökön láttam, és ideig-óráig lelkessé is tett: a Hét és fél: Történet hét halálos bűnről című szerb vígjáték szégyenszemre díj nélkül ment haza, pedig magamban már fényesítettem neki az Arany Benjámint. A Hetedikből és klasszikus francia erkölcscsősz vígjátékokból ismerős ötletet – főbűnök a gyakorlatban – az alkotók szkeccsfilmként dolgozták fel, csaknem végig egyenletesen magas színvonalon, kelet-európai megközelítésben, ismerős környezetben (Büszke panelrengeteg, gyermekkorom színhelye!), jellegzetes szereplőkkel, kerülve a kézenfekvő morális summázatokat, mégis elgondolkodtatóan.

Talán azért is tűnik visszanézve ennyire jónak Miroslav Momcilovic műve, mert az utána következő szlovén Apória visszarántotta kicsiny nézői csapatunkat a káeurópai művészfilmezés legrosszabb hagyományainak rögvalóságába. Az i-re a pontot az ukrán Orangelove tette fel, amely az Apóriához képest annyi újszerűséggel bírt, hogy a képi és narratív eszközei frissebbnek tűntek valamivel (vagyis trendibben rángatták ok nélkül a kamerát, és 10 perc után annyit se lehetett kihámozni a történetből, mint eggyel korábban). Ha a többi versenymű is olyan volt, mint az utóbbiak, őszintén együttérzek a nálam lelkesebb és kitartóbb kollégákkal.

A pénteki nap díszbemutatója Szomjas György A Nap utcai fiúk című munkája volt, amely még az Overnightnál is ellentmondásosabb reakciókat váltott ki a környékemen előforduló nézőkből. A többség nagyon szerette a bevezető montázst (egy lendületes zenére összevágott, egyedi bevezető klipet), a külvárosi proligyerekek tiszta artikulációja és nem teljesen (élet)korhű beszéde viszont már picit visszatetsző volt. Jómagam megkedveltem Szomjas filmjét, nyilvánvaló hibái ellenére is jó alkotásnak tartom, ezzel a véleménnyel azonban akkor egyedül maradtam. Egy csomó szép jelenetet, ügyes alakítást, érdekes megoldást becsül le, aki minden további nélkül elutasítja. (Nánási György, a társaságunkban tartózkodó jeles közíró és politológus felhívta a figyelmet a Volt egyszer Amerikás, Jules és Jimes áthallásokra. Az én jóindulatomra az összes olyan film számíthat, amely egyesíteni próbálja magában Sergio Leone, Francois Truffaut és Molnár Ferenc szellemi örökségét.)

A szombat egyetlen (nekem) fontos bemutatót tartogatott, az új Jiri Menzel-műét. A cseh maestro meglehetősen régóta nem rendezett nagyfilmet (utolsó saját mozija, az Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai 1994-ben készült), és ez idő alatt többnyire néhai barátja, Bohumil Hrabal regényének adaptációját próbálta vászonra vinni. Hálistennek sikerrel járt, az Őfelsége pincére voltam ugyanis nagyon jól sikerült, hirtelen csak az enyhén sörreklámra emlékeztető záróképekbe tudnék belekötni. Jirka apánk nem találta fel újra a spanyolviaszt (a hatvanas években, Formanék oldalán erre már sor került), viszont tökéletességig finomította a receptet.

A MovEast vasárnap véget ért, úgyhogy a komoly filmesek tömegei egy évig biztosan elkerülik Pécset. Helyi lakos volnék, úgyhogy biztosan hiányozni fog ez az egy hét. A Mediterrán Hangulatok Városában átélni Kelet és Nyugat mozis randevúját egyáltalán nem rossz élmény.

A fesztivált a következő filmek nyerték:

Nafaka (a Nemzetközi zsűri fődíja – megosztva)
Jóvátétel (a Nemzetközi zsűri fődíja – megosztva)
Szerelmem, Szarajevó (Fipresci – a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díja; a Diákzsűri díja)