1973-ban, amikor az Illés zenekar feloszlott, egy egész generáció (ha nem több) vált vigasztalhatatlanná. Képtelen volt tudomásul venni, hogy azzal a zenével, gondolatisággal, amelyet maradéktalanul a magáénak érzett, élőkoncert formájában nem találkozhat többé. Az Illés volt az az együttes, amely a beatnemzedék szabadságeszméjét magyar nyelven elsőként plántálta a fiatalok széles rétegeibe. Éleslátásra, gondolkodásra, a sorok közti olvasásra ösztönzött, ahogy egy dalukban meg is fogalmazták: láss, ne csak nézz!. Illés-pártinak lenni együvé tartozást jelentett, egyfajta szövetséget az okos túlélésre a (puha) diktatúrában. A „fél szavakból is értjük egymást” titkos cinkosságát.

Illésék, ahogy a többi együttes is, kezdetben a saját nemzedéküknek írták és játszották a dalaikat, a későbbiekben viszont már a náluk akár évtizedekkel fiatalabbak is megjelentek a híveik között. Mert a dalok amellett, hogy pontos látleletei egy kornak, a mindenkori élet gondjairól és örömeiről szólnak, általános érvényű emberi mondanivalót hordoznak. A zenével elválaszthatatlanul összeforrt szövegek néhány percbe sűrített műremekek, s mint ilyenek, időt állók. 

Az Illés-stílust meghatározó Szörényi–Bródy szerzőpáros tudta a titkot, hogyan kell velőig hatolni. Népzenei motívumokat komponáltak a szerzeményeikbe, a hagyományos rockzenekari felállást megtoldották népi hangszerekkel, népdalszerűen esszenciális szövegeket írtak. (Bródy a Ha én rózsa volnék szövegét az egyik legismertebb és legszebb,  a Megkötöm lovamat kezdetű népdal zenéjére írta.) Mindez „zsigerileg" találta el a publikumot, hiszen azt hallotta viszont, ami „a vérében van". 

Bródy János gyakran mondja, hogy nem tudja, nevessen-e vagy sírjon amiért az Illés-dalok (az ő szövegeivel) ma is aktuálisak. „Mára új értelmet kaptak, és sok mindent megint csak dalban lehet úgy kifejezni, hogy ne essen áldozatul az aktuálpolitikának”. Nyilván ezért is mentek idén tízezrével a nézők egy-egy Beatünnepre. A közönség időről időre kikövetelte a búcsúkoncerteket, így az 1973-as elválás után többször is újra összeállt a zenekar. A Beatünnep-koncertsorozat azonban az utolsó produkció az Illés égisze alatt.

Ha a közvetlen tapasztalatokon alapuló emlékezet ki is vész az idő múlásával, az Illés-év eseményeinek egyikével még egy lépést tettek az örökkévalóság felé: a Szörényi testvérek és Bródy örökbe fogadták az állatkert egyik óriásteknősét, aki az Illés Sárika nevet kapta a keresztségben.  Az óriás páncélosok hosszú életűek, akár kétszáz évet is megérnek, és Sárika még csak ötesztendős. Ha mi már nem is leszünk, ő még mindig hirdeti majd, hogy kik voltak az „apukái”, és miről voltak híresek.

Az Aréna-beli koncert erős felütéssel kezdődött: a kivetítőkön, archív felvételen egy, a hatvanas évek szocializmusának (és munkás-paraszt kormányának) ünneplésére kivezényelt tömeget láttunk; a zenei aláfestést jelszavakkal teletüzdelt korabeli mozgalmi dal adta. Eközben csendben megjelent a színpadon három elegáns, sötét öltönyös, nyakkendős úr és néhány zenésztársa, majd belecsaptak a húrokba.

A „triumvirátus”, a Szörényi testvérek és Bródy a Ne gondold című örökbecsűvel indított, amelyet a közönség vastapsa kísért. Ez a koreográfia jól szimbolizálta a kezdetet, amikor a ránk oktrojált szocialista „életérzés" szólamait egyszercsak felváltotta egy merőben új hang, „új időknek új dalaival".

Az első blokkban legkorábbi számaikat (Ó, mondd!, Légy jó kicsit hozzám, Kéglidal) adták elő – elementáris erővel, profizmussal, stúdióminőségben. A közönség épp hogy nyugtázta: igen, ez az a zene, az a szöveg, az az énekhang, amiért újra látni, hallani akarta őket, már át is adták a színpadot a Vastag testvéreknek, Csabának és Tamásnak.

Ekkor némelyek fészkelődni kezdtek a székeiken. Talán mert váratlanul érte őket, hogy nem csak Illésék játszanak, talán, mert túl rövidnek találták az első fejezetet. Pedig a beharangozókból tudni lehetett, hogy a Beatünnep nem úgy Illés-buli, ahogy a búcsúkoncerteken (1981-ben, 1990-ben, 1996-ban, 2001-ben és 2005-ben) megszokhattuk; ez inkább gálaest, amelyen a magyar rockzene ötvenedik születésnapját ünnepeljük – az úttörők dalaival, de részben más előadókkal, új felfogásban.

Jöttek sorban a fiatalok. Vastag Tamás az Emlék M.-nek balladát énekelte szimfonikus zenekari kísérettel, gyönyörűen, az énekes-tangóharmonikás Szabó Ádám a Nem akarok állni című slágerben brillírozott. Aztán az aranytorkú, elképesztően energikus Tóth Gabi robbant be a színpadra a Rockandroll Rézivel.

Őket az élő legendák újabb blokkja követte könnyed hangvételű dalokkal, a Kuglival, Az ész a fontos, nem a hajjal, a Sárikával. A közismerten kicsikét butácska Sárikáról szóló dal kötélhurok-tekerős versszaka végén eredetiben is elhangzott a kérdés, Szabolcstól: happy end nincs?

Most Bródy kérdezte meg, legyen-e happy end. Levente azt javasolta, hogy kézfeltartással szavazzuk meg. Persze minden kéz a magasba lendült, majd Bródy megállapította: „Ez még kétharmadnál is jóval több, úgyhogy akkor lesz happy end.” És lett.

A Még fáj minden csók és az Igen című Illés-dalt az Intim Torna Illegál adta elő, színvonalasan. Ezután az Illés Human Rights című lemezéről Mensáros László tolmácsolásában elhangoztak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának mondatai: „Minden ember szabadon születik / És egyenlő méltósága és joga van / Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván / Egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek”. Újra és újra hallottuk Mensárostól: „minden ember szabadon születik”, miközben a kivetítőn dinoszauruszszerű árnyak jelképezték a zsarnokokat.

Majd szimfonikus zenekari kísérettel felcsendült az István, a királyból is ismert Mondd, te kit választanál? Feke Pál előadásában. Nagyot szólt. A nézőtéren az is egyszerre gondolt múltra és jelenre, aki nem tudja, hogy néhai Mensáros Lászlót börtönbüntetésre ítélték, mert tevékenyen részt vett az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Azzal sincs mindenki tisztában, hogy az Illés együttes – egyéves eltiltása után – a Human rights-tal tért vissza a budapesti színpadra. De a kollektív emlékezet működik. Az Arénában bizonyosan így volt.

A PASO két, eredetileg Illés Lajos énekelte dalt (Szemétdomb, Oh, kisleány) gyúrt át ska zenévé, rendkívül szellemesen. Fekétől és a zenekartól hallottuk még – ugyancsak remekül – a Good Bye Londont is. 

A triumvirek újabb blokkja az Elvonult a viharral indult. Akinek addig nem volt szüksége zsebkendőre, ekkor elkezdte keresgélni. Levente hangja, fergeteges előadói képességei semmit sem változtak az elmúlt évtizedek alatt, illetve, ha egyáltalán fokozhatók, még jobbak lettek.

A mindenkori szabadságvágyat kifejező sorokat, „Bár lehetnék én egy könnyű kis madár / Ha érzi, hogy jön a hideg tél, messze száll”, Leventével együtt élte át és énekelte a közönség. De legalább ennyire szíven ütötte a hallgatókat a Petőfi-versre írt Európa csendes és az A szó veszélyes fegyver is.

A felemelő, himnuszként is felfogható Ha én rózsa volnék ezek után következett. Bródy, mint mindig, az utolsó versszaknál most is levette a kezét a gitárról, csak az énekhang szólt – az egész stadionnyi, álló közönségé. 

Nehéz dolga lehetett az Anna and the Barbies énekesének, hiszen a Bródy-dal után kellett megszólalnia. Az A Kati jött, Láss, ne csak nézz! metál változatát adták elő igen jól. Őket a Subscribe, majd az Ivan and the Parazol váltotta a színpadon a Nekem oly’ mindegy és a Kislány, add a kezed! című számokkal. Mindkét csapat izgalmasan, átütően formálta a maga arcára a nótákat, ami újabb bizonyítéka annak, hogy az Illés-dalok gondolat- és érzésvilága, mondanivalója – ha talán nem is örökérvényű, de – hosszan, sok generáción át érvényes.

A fiatalok után ismét Szörényiéken volt a sor három dallal (Újra itt van, Amikor én még kissrác voltam, Az utcán), aztán egy egyveleggel, amelybe a kétórás programba teljes terjedelmükben be nem szuszakolható számokat sűrítették. Ingoványos terepre lép, aki egyveleget gyúr, könnyen válhat csasztuskává a mű, de ez esetben nem így történt. Nagy zenekarra hangszerelt, kimondottan izgalmas zenei élményt kaptunk. Az Eltávozott napra benépesült a színpad, „egyesültek” az Illés-tagok és a fiatalok. Tóth Gabi ismét megcsillogtatta remek hangját.

És eljött az Illés-koncertek hagyományosan utolsó számának, a Little Richardnak az ideje is. A végén elhagyták a színpadot a fiúk. A közönség persze tudta, hogy így nem érhet véget a Beatünnep, biztosan lesz ráadás. Lett. Szívbe markoló.

A záró dalt, a Miért hagytuk, hogy így legyen?-t az öt Illés-tag adta elő „élőben”: Illés Lajost és Pásztory Zoltánt video- és hangfelvétel segítségével idézték meg. Ami a valóságban már soha többé nem történhet meg, az Novák Péter rendezői színpadán megtörtént. A 2001-es Népstadion-beli koncerten egy-egy kamerával és külön-külön hangsávra rögzítették mind az ötük játékát, így az Arénában a technika jóvoltából a három földi Illés-fiú együtt zenélhetett, énekelhetett a két égivel.  

Az 50. évforduló jegyében még lesz néhány koncert, de utána Illés név alatt nem lépnek már fel. A magyar kultúra kincsestárába költöző Illés-életművet a három „öreg” átadta az őket követő fiataloknak. Tízezer könnyekig meghatott, állva tapsoló néző köszönte meg a Beatünnepet.

Novák Péter nem nosztalgiabulit rendezett, hanem ívében, látványában, hangzásában hibátlan, az ünnephez méltóan elegáns komplex produkciót a „nagy" generáció és az utánuk jövő nemzedékek, azaz mindannyiunk számára. Két órára átéltük az összetartozás érzését. Nem csak idoljainkkal pendültünk egy húron, hanem egymással is.

Sokáig nem felejtjük el ezt az estét, és még hosszan a fülünkben cseng majd a kérdés: miért hagytuk, hogy így legyen?

Fotók: facebook.com

Lásd még: „Nem baj, ha hosszú a hajuk, csak mossák!"