Ughetto korábban elsősorban rövidfilmeket rendezett, majd miután néhány évre felhagyott az animációs filmkészítéssel, és főleg dokumentumfilmeket forgatott a France 3 csatorna PACA elnevezésű regionális adója számára, úgy döntött, hogy ötvözi a két műfaj sajátos megközelítésmódjait, és így beszéli el személyes történetét, egy Jasmine nevű iráni nőhöz fűződő szerelmét, amit a forradalmat követően megszilárduló rendszerben átélt viszontagságok árnyékoltak be.

Ughetto filmjét az elbeszélésmód és a műfajok sajátos ötvözése Ari Folman Libanoni keringő, valamint Marjane Satrapi Persepolis című filmjeivel rokonítja. A francia rendező gyurmabábok segítségével jeleníti meg a harminc évvel ezelőtt történt eseményeket, eközben pedig nem akarja kerülni a nyílt önreflexiót, még azt a pillanatot is látjuk, ahogy kézbe veszi a gyurmadarabokat, és megformálja a figurákat, szinte látszódnak az ujjlenyomatai az alakokon, ezzel pedig egyértelművé teszi az események rekonstruálásának abszolút szubjektív voltát, vagyis azt, hogy ő az, aki emlékezik.

Ughetto filmjében ezen túlmenően is hangsúlyos helyet kapnak az emlékezés folyamatának egyes mechanizmusai. A rendező harminc év elteltével már nem biztos, hogy pontosan emlékszik egykori szerelme minden vonására, de világító kék szemének emléke annyira élénken él benne, hogy ugyan az egyes figurák vonásait, nemét még stilárisan sem érzékelteti, viszont Jasmine egész testét kék színű gyurmából formálja meg. Az animált jelenetekben pedig valamennyi Teheránban élő figura kék, ami egyszerre jelképezi azt, hogy Ughetto az egész országban Jasmine-t látja, valamint azt is, hogy ő abban a környezetben mennyire kívülálló.

Az egyes figurák megformálásához használt anyag pedig egyúttal a múltnak arra a tulajdonságára is utal, hogy az emlékezés során könnyen formálható, alakítható, és sokszor „túl puhának” bizonyul. A figurák nem 3D-s technikával készültek, gesztusaik egyáltalán nincsenek túlanimálva, arckifejezéseik még jelzésszinten sincsenek megjelenítve, így kizárólag Ughetto elbeszéléstechnikájától függ, hogy mennyire tudja őket, és rajtuk keresztül a múltat életre kelteni. Mindehhez pedig egészen különleges megoldásokat talál: a pár szerelmes együttléteit például úgy illusztrálja, hogy egyszerűen összegyúrja a két figurát, és gyönyörűen, lelassítva, líraian követi végig, ahogy örvénylőn egymásba olvad a két szín, majd hullámzani, lüktetni kezd a mindig új és új formát felvevő, áradó anyag. Majd amikor már azt hisszük, mindkét alak teljesen elvesztette a lényét meghatározó önálló tulajdonságait, újra feltűnik egy kis kék és egy kis sárga, szinte úgy emelkedik ki a hullámzásból, mint egy menekülni nem igazán akaró fuldokló keze, majd a két szín újra egymásra borul és összeolvad. A jelenet katartikus erővel hat, a szexualitás ábrázolása filmvásznon ritkán ennyire ennyire lírai és megindító.

Az iráni épületeket Ughetto a háztartási berendezések, elektronikai eszközök csomagolásához használt fehér hungarocell elemekből állította össze, ami remek metafora a fiatal pár reményeire, és annak a biztonságnak a légüres látszatára, amiben éltek, és aminek aztán a száműzetésből visszatérő Khomeini ajatollah által kikiáltott iszlám köztársaság vetett véget.

A rendező ugyanakkor a szubjektivitás nagyfokú hangsúlyozásán túl kihasználja a film valóságleképező tulajdonságait is, az animációs filmes jelenetek mellett ugyanis régi, Iránban készült Super 8-as archív felvételeket is beemel a műbe, többek között a felvonulásokról, tüntetésekről, de Khomeini nyilatkozataiból, illetve archív híradófelvételekből is válogat részleteket. A műfajok ötvözése rendkívüli módon erősíti a film narratív erejét, ugyanis alkalmas arra, hogy megtalálja és egyértelművé tegye a kollektív és a privát történelmi emlékezet kapcsolódási pontjait. 

Amikor pedig egyértelművé válik, hogy az Iránban kiépülő rendszerben Ughettónak nem lenne jövője sem művészként, sem pedig Jasmine-nal, maga a rendező megy be a hungarocell díszletek közé, hogy elvigye onnan a fiatalkori énjét jelképező sárga figurát, aki mindent megtesz, hogy elbújjon előle, mégsem sikerül. Ughetto ezzel a kifejező és pontos mise-en-scène-nel utólag értelmezi döntését, amit nem akart megtenni, de a jövőjére való tekintettel mégsem volt más választása, és nem marad neki más, mint a lány neki írt, régi levelei, melyeken repülőszőnyegként utaztatják a két figurát egyik országból a másikba. Ughetto ugyan nem hangsúlyozz a filmben, de a híradásokból tudhatjuk, hogy a helyzet most, harminc év elteltével is változatlan. A Jasmine hangját kölcsönző, a rendezőnek írt leveleit felolvasó iráni színésznő nem a saját nevével (hanem a Fanzaneh Ramzi álnéven) szerepelt a stáblistán, mert tartani lehetett attól, hogy szerepvállalása miatt hátrányos következmények várnának rá hazájában.

A film készítésének utolsó szakaszában aztán Ughetto felveszi a kapcsolatot a jelenleg Svédországban élő Jasmine-nal, és több mint 30 év után, e-mailben vált levelet vele. Ahogy a film bemutatása után adott nyilatkozataiból kiderül, tudni akarta, mi a véleménye az alkotásról. Arról fogalmunk sincs, ezután mi történt, lett-e az egésznek folytatása, de a film végén megjelenő két, félig-meddig tönkrement, megsárgult, az idő nyomait észrevehetően magán viselő fiatalkori fénykép meghagyja bennünk a reményt, hogy az emlékek hordozói ugyan öregedhetnek, de két ember, aki rajta van, ugyanaz maradt.

A film a 11. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál zárófilmje volt.

Jasmine
2013, Franciaország, 70min
Rendezte: Alain Ughetto
Producer: Alexandre Cornu, Michèle Casalta, Alain Ughetto
Vágó: Catherine Catella
Operatőr: Alain Ughetto
Hang: Ivora Cusack
Zene: Isabelle Courroye

Filmadatlap: http://www.verzio.org/hu/2014/filmek/jasmine