Illés Lajos első együttese 1957-ben alakult. A mítosszá vált Illés zenekar, egyszersmind a magyar beatkorszak története 1964 decemberében kezdődött: minden idők legnépszerűbb hazai rockötöse, Illés Lajos (billentyűs hangszerek, zeneszerzés), Szörényi Levente (ének, gitár, zeneszerzés), Szörényi Szabolcs (basszusgitár), Bródy János (gitár, szövegek) és Pásztory Zoltán (dobok) akkortól zenélt együtt, 1973-ig. Dalaik immár fél évszázada a magyar könnyűzenei élet generációkon átívelő remekei. 

„Bár a Beatünnep gondolata az Illés zenekar ötvenedik évfordulója kapcsán fogant meg, a koncertsorozat nem az Illést, hanem a beatkorszak születését hivatott ünnepelni. Már csak hárman vagyunk az eredeti zenekarból, nem lehet ezt a végtelenségig húzni. (Pásztory Zoltán 2005-ben, Illés Lajos pedig 2007-ben elhunyt  – a szerk.) Átadjuk az emlékezetnek az Illést. És persze, 70 körül az ember már el is fárad. Még játszóképesek vagyunk, el tudjuk döngetni azokat a nótákat, kellő segítséggel, de egy teljes, kétórás koncertet már nem vállalok, ezt elsősorban énekesi szempontból nem szeretném forszírozni”  – nyilatkozta Szörényi Levente.

Szörényi Szabolcs elmondta: álmából felébresztve is tudja a számokat, múlhatatlanul „benne vannak a kezében” és öröm a színpadon játszani azokat, de a próbák és az utazások tortúráját már lényegesen rosszabbul viseli, mint egykor.

Bródy János úgy fogalmazott: a decemberi fellépéseken nem magukat tekintik már főszereplőknek, hanem a dalokat, amelyeknek, úgy tűnik, ma is érvényes mondanivalójuk van. A művek jó részét nem is ők adják elő, hanem fiatal zenekarok. Mint mondta, reméli, a dalok maradandósága a budapesti koncerteken is kiderül.

Hogy a hatvanas-hetvenes években nagyon eltaláltak valamit, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy – Levente beszámolója szerint – legutóbbi fellépéseiken könnyes szemeket láttak a nézőtéren.  

A kezdet kezdete

A beatkorszak Nyugaton az 1950-es években kezdődött, és már születésekor is több volt, mint zene. Őszinte, elementáris erejű megnyilvánulási formáját jelentette annak az új generációnak, amely nem akart úgy élni, mint a szülei.  A rockzene mint friss  műfaj nagyon sokat vállalt a diák- és a polgári jogi mozgalmak törekvéseiből;  kifejező eszközükké vált. A felvonuló, tüntető csoportok általában választottak maguknak egy zenei formát, amellyel képesek voltak tömegek számára is érthetően kifejezni a felgyülemlett érzelmeiket, indulataikat.

A beat-, illetve rock-életérzés idővel begyűrűzött Kelet-Közép-Európába is. A műfaj a természeténél fogva az ,,állami”, nagy kollektív eszmékkel szemben a kis csoportok szabadságvágyait fejezte ki nálunk is. A hazai őszenekarok sokáig angol és amerikai számokat játszottak, angolul énekeltek. A regnáló hatalom persze hosszú ideig kozmopolita, a szocialista ifjúságtól idegen, nyugatmajmoló szubkulturális jelenségnek, sőt időnként az imperializmus fellazító taktikája eszközének tekintette a rockzenét. Ám csak addig lehetett nyugatimádó, magyar kultúrától idegen elemnek tartani, amíg nem születtek meg a honi megfelelői.

Egyszer csak létrejött egy olyan együttes, az Illés, amelyik ugyanezt a műfajt játszotta, de már elvitathatatlanul magyarul. Nemcsak a szövege volt hazai, hanem a zenéje is, mert egyszerű módon ugyan, de megjelentek benne a magyar népi motívumok. Ráadásul ezzel szinte azonnal sikeressé vált. 1966-tól szinte csak saját repertoárral léptek fel.

„Úgy tűnt, hogy nagyon nagy hatásunk van az ifjúság széles rétegeire” – emlékezett Bródy. „Attól kezdve, hogy ez a siker és elfogadottság nyilvánvalóvá vált, a rendfenntartó szervek, amelyek éberen őrködtek a fiatal korosztály lelkiállapotának mindenkori változásai felett, megpróbálták az Illést visszafogni, korlátozni a szabadság kis köreit.”

Való igaz, hogy a hatvanas években született zenekarok klubjaiban másfajta viselkedési morál dívott, és sokkal szabadabban létezhettek. A mai fiatalok számára már elképzelhetetlen, de míg az Illés fénykorában a zenekari tagoknak általában hosszú volt a hajuk, addig az iskolában nem volt szabad „loboncot” viselni, és a farmer is tiltott volt sokáig. Egy öntudatos ifjú öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben ment szórakozni.

Mindazonáltal Magyarország volt a szovjet fennhatóság legvidámabb barakkja. Kádár János híres mondása, hogy „nem baj, ha hosszú a hajuk, csak mossák!”, egyfajta engedékenységre utalt, az akkori zenekarok ennek köszönhették a kezdeti fellendülésüket. Nálunk, talán hogy kifogják a szelet a vitorlából, még táncdalfesztiválokat is szerveztek, beindultak az ifjúsági lapok, amelyek foglalkoztak a rockkal, miközben a szomszédos országok némelyikében tiltott műfaj volt.

1968 szeptemberében megnyitották a Fővárosi Művelődési Házban az Illés-klubot, Bródy János vezetésével. Az értelmiség, köztük Gyurkó László, Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Pernye András, Vitányi Iván is támogatta az együttes társadalomkritikai és népzenét felkaroló ambícióit. A közművelődés szakemberei pedig az Illésen keresztül próbálták a fiatalokat más művészetekhez is eljuttatni. 1968-ban az Illés mítosz lett. Ugyanazt a szerepet töltötte be Magyarországon, mint a Beatles Angliában. Zenei törekvéseikben végleg elkanyarodtak a hagyományos szórakoztató beatzenétől a népi hangzás felé, szövegeik pedig jobban kifejezték a kor érzéseit. Nem véletlenül nevezték őket a „Nemzet hangjának”.

Amint Bródy János elmondta, ők tudtak is élni a puha diktatúra adta szabadsággal, olyannyira, hogy egy idő múlva idegesek lettek a rendfenntartók, és megpróbálták valahogy visszadugaszolni a szellemet a palackba, de nemigen lehetett, mert a zenekarok már nagyon népszerűvé váltak.

Hatalom vs. Illés zenekar

Az 1968-as év végül aztán a remények szertefoszlását hozta. A prágai tavasz leverése egyértelműen jelezte, hogy mely határokat nem enged átlépni a rendszer. A politika bekeményített. Valószínűleg az Illés zenekarral akartak példát statuálni. Bródy szerint: „Mivel mi voltunk az úttörők, mi álltunk a slágerlisták élén, az Illéssel kapcsolatos retorziókkal valószínűleg azt akarták bizonyítani a rendészeti szervek, hogy még a legnépszerűbb zenekarnak is komoly problémái lehetnek.”

Az első nagyobb ütközet egy voltaképpen jelentéktelen pécsi ügy kapcsán történt, amely affér híre ,,kukarugdosás” címen bejárta a korabeli sajtót. Bírósági tárgyalásig fajult a dolog, garázdaságot akartak rájuk bizonyítani, de végül felmentették a zenekar összes tagját. De – ahogy Bródy visszaemlékezéséből tudjuk – a  pécsi felmentés, majd törvényességi óvás és újratárgyalás után már érezhetően központi elhatározásnak tűnt, hogy azt akarják bizonyítani: az egész Illés zenekar úgy, ahogy van, deviáns, garázda, huligán, és olyan idegen elem, amelyet lehetőleg távol kell tartani a kultúrától, legfőképpen a fiataloktól.

A távol tartás, ha egyelőre csak viszonylagosan is, de hamarosan sikerült. A zenekar ugyanis 1970-ben egy londoni turné alkalmával interjút adott a BBC magyar nyelvű rádiójának, amelyet hazatérésükkor egyéves betiltással „jutalmazott” a hatalom.

Történt ugyanis, hogy valami olyasmit találtak mondani, leginkább Bródy, ami, mint utóbb kiderült, afféle hazaárulásnak minősült. Nevezetesen, hogy nagyon jól érzik magukat Londonban, tetszik nekik a klubélet, kár, hogy nálunk nincs ilyen, mert néhány vaskalapos nem engedi, hogy a fiatalok kifejezzék a saját gondolataikat, érzéseiket.

Egy évre kitiltották a zenekart Budapestről és a vidéki nagyvárosokból, továbbá a rádió és a tévé nem játszhatta a számaikat. Természetesen külföldre sem mehettek, miközben a többi együttes járta a környező országokat. Ez az időszak volt az első masszív szög az Illés zenekar koporsójában.

A vég kezdete

1971  márciusában térhettek vissza a karanténból, a pesti Egyetemi Színpadon bemutatták a Human Rights című, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tiszteletére írt beatoratóriumukat (Angela Davisnek, a kommunista politikusnak ajánlva). A lemezen Mensáros László színművész is közreműködött.

A lemez akkor született, amikor a politika rövidebbre akarta fogni a pórázt, erre utalnak a dalok szövegei is: Mondd, te kit választanál?, A Kati jött. A kritikusok megkülönböztetett figyelmet szenteltek a műnek, és méltatták a „kísérleti” első  magyar beatoratóriumot, a közönség viszont a populárisabb Illésre voksolt.

1972-re komoly konfliktus támadt Szörényi Levente és Illés Lajos között. Névleg Lajos volt a zenekar vezetője, de mivel Levente volt az énekes és zeneszerző, és az általa írt számokkal lett országosan híres a csapat, egyre meghatározóbbá vált a vezetésében. Lajos egyre inkább azt érezte, hogy háttérbe szorul. Levente készült a szólólemezére, és arra már nem is hívta Lajost játszani, egy NDK-beli turnéra is a szólólemezén szerepelő zenészekkel ment ki.

A Beatles feloszlását John Lennon így kommentálta anno: „szűk egy együttes négy zseninek”. Az Illés zenekarral is valami hasonló történt: tagjainak különféle zenei elképzelései feszegették a zenekar kereteit. Bródy kitalált egy új formációt, a KITT Egyletet (Koncz Zsuzsa–Illés–Tolcsvay és a Trió), a Miskolci Rockfesztiválon már ez a tizenegy fős csapat lépett fel.  Az új felállás Leventének és Tininek (Bródy) is alkalmat adott arra, hogy szólószámokat játsszon. Ott hangzott el először a Ha én rózsa volnék című, azóta már-már himnusszá vált dal. A szövege tagadhatatlanul utalt a ’68-as prágai tankos invázióra (utóbb be is tiltották), de utólag sem tudni, hogy az verte-e le az ékszíjat a hatóságoknál Miskolcon, vagy Tini záró mondatai.

Az ő feladata volt, hogy a produkciójuk végén minden közreműködőnek megköszönje a fesztivál létrejöttét. Ő szép sorban köszönetet mondott mindenkinek, a rendfenntartó erőknek is, ám állítólag félreérthető módon, úgyhogy néhány héttel a miskolci fellépés után megjelentek nála az állambiztonsági emberek, és közölték, hogy államellenes izgatás gyanúja miatt eljárást indítanak ellene.

„Kiemelték” az Illés zenekarból, lakhelyelhagyási tilalommal sújtották, rendőri felügyelet alá helyezték.  A KITT Egyletnek ugyan ő állította össze a műsorait, ő képzelte el, hogyan lehet a tizenegy emberrel mindenféle produkciót létrehozni, és ’73-ban négy nagylemezt is készítettek, de a rendőrségi ügye megrengette a csapatot.

„A többiek nagyon különbözően reagáltak, utólag is azt kell mondanom, hogy nem feltétlenül támogattak. Akkor már az volt a vélemény, hogy ha a Tinédzser csinálja a balhét, vigye is el ő. Koncz Zsuzsa viszont nagyon határozottan kiállt mellettem, sőt még a bírósági tárgyalásra is eljött. Akkor még jogásznak készült, és mint a védelem tanúja nagyon meggyőző beszédet tudott mondani” – mesélte egy interjúban Bródy, akit Zsuzsának köszönhetően nem szabadságvesztéssel, hanem csak pénzbírsággal büntettek.

Illés Lajos megüzente

Miután Levente és Lajos konfliktusa elmélyült, és Bródy miskolci ügye is kellemetlen volt, a zenekarvezető úgy döntött, hogy feloszlatja az Illést. De ezt nem a többiekkel, hanem egy újságíró barátjával közölte először. Így esett meg, hogy ’73 késő őszén az együttes tagjai és a nagyérdemű is a Magyar Ifjúság egyik cikkéből tudták meg a feloszlatás hírét.

A rendszerváltás után szocializálódott generációk számára alighanem hihetetlen, hogy a vád az volt: Bródy mondatai alkalmat teremtettek arra, hogy a hatóság ellen létrejöjjön egy kisebbfajta lázadás. Jelesül az történt, hogy a közönség néhány tagja, ahelyett, hogy vigyázzban ült volna a gyepszőnyeg szélén kijelölt helyén, beugrált a küzdőtérre, majd elkezdték kergetni őket az ifjú gárdisták és a rendőrök. Talán az egyik rendfenntartót meg is dobták egy sörösüveggel, de ennél nagyobb „lázadás” nem történt. Ráadásul ez nem is a KITT Egylet, hanem az utánuk fellépő Bergendy együttes koncertje alatt következett be.

A belügyminisztérium arra szakosodott emberei bizonyosan szét akarták ugrasztani az Illés zenekart. Azt gondolták, ha valahogy elérik, hogy többé ne bízzanak egymásban, könnyebben kezelhetők lesznek. Tinit nyilvánvalóan el akarták szigetelni a többiektől, mert rájöttek, hogy a szövegek és a dumák nagy része tőle ered.

Eleinte a dalszövegeket, ahogy a zenéket is, közösen írták, aztán kialakult a munkamegosztás, miszerint Levente otthonosabban mozgott a zenei hangok világában, János pedig nem csupán jól, hanem a cenzorokat megtévesztő virágnyelven tudta forgatni a szavakat.

A rendszerváltás után nem sokkal politikai nézete ellentétes irányba vitte a magyar Lennon-McCartney-nak is becézett  szerzőpáros két tagját. Bródy 1992-ben azt mondta: "Levente mostani szövegeire nem tudnék zenét írni”. Ha nem is mutatkoztak ki egymásnak, enyhén szólva nem ápoltak szívélyes viszonyt.

Aztán, mint az elvált szülőket, időnként összehozták őket a közös gyerekeik, a dalok. (No meg vélhetően az üzlet is.) Levente mindenesetre úgy fogalmazott a most decemberi Aréna-beli koncert előtt, hogy ezzel a régi történettel csak a sajtó foglalkozik, ők már rég túl vannak rajta.

Hajrá, fiúk! Találkozunk az Arénában.

Fotó: Lantai József, internet

Lásd még: Kézlenyomatot vettek az Illés-fiúktól