…és így jobban jártál, mint azok, akik valamiféle balszerencse áldozataiként már látták – folytathatnánk a bevezetőt. A Kaptár 3 ugyanis egy végtelenül beteg film, a szó lehető legrosszabb értelmében – benne mindazzal, amit a George A. Romerón és Lucio Fulcin (vagy Resident Evilen, Doomon és Bloodrayne-en) nevelkedett néző csak el tud képzelni. És azzal is, amire épeszű ember nem is gondolna. És még azt mondják, az a rossz, ha megharap egy zombi – ők sem látták a Kaptár 3-at.

A sztori nagyjából a következő: a második film nukleáris rakétája nem oldotta meg a zombikérdést, a T-vírus (tudják, amelynek fertőzése végzetes és végeláthatlan zombifilm-készítésre kötelezi az áldozatot, ha jól emlékszünk) seperc alatt elterjedt az egész Földön, kipusztítva ezzel mindent, ami élt. Vagyis ne legyünk pongyolák: csak a növényeket és a vizet tüntette el a föld színéről, az emberek zombik lettek, mondanunk sem kell (s egyúttal felhívnánk a figyelmet egy nagy lehetőség elpuskázására: igazán jól szórakoztunk volna a zombi fákon – hát nem lett volna mókás egy fertőzött Szilszakáll a Gyűrűk Urából?).

Aztán eltelt öt év, a készítők elfeledték, hogy az első részben azt ígérték, a zombik maximum három hónapig élnek, pláne ha nem is táplálkoznak, s így most már vígan eléldegélnek vagy háromszázan egy közepes méretű, lezárt konténerben is öt éven keresztül. A fények villogni kezdtek (ezen már nem csodálkozol: mindig ez van, ha kipusztul az emberiség), és a túlélők maroknyi csapata küzd az életben maradásért az elsivatagosodott bolygón, több-kevesebb sikerrel. (Megfigyelted már, hogy mindig azok a szar filmek, amelyben „túlélők maroknyi csapatáról” lehet beszélni?)

A film kezdete egyébként meglepően erős: a legelső rész kezdő képsorait látjuk, aztán Milla Jovovich sétálgat a Kaptárban, míg meg nem hal – holttestét pedig bevetik egy mély árokba, további harminc halott Milla Jovovich mellé. (És talán a film mélypontja, mikor később az igazi Milla Jovovich – bocsánat, Alice, de hát ki jegyezte meg ezt a nevet? – megpillantva önnön tömegsírját, elmorzsol egy kövér könnycseppet szeme sarkában, s elindul bosszút állni.) Igen, a sátáni tudósok jó Alice-ünk klónjaival kísérleteznek, mert az ő amúgy is különleges vérében már annyi minden van zombikból és ellenanyagokból, hogy ember legyen a talpán, aki fel tudja sorolni.

Aztán öt percen belül elszabadul a pokol, képletesen értve is. Van itt minden, a túlélőket „kakasviadalra” (a kakas helyett itt zombikutya értendő, mi más) használó túlélőcsoporttal kezdve, a benzinkút-kezelő és napszemüvegben maradt zombin át Milla Jovovich műholddal történő kikapcsolásáig. És még annál is tovább: a zombik megszelídítésének természetesen visszafelé elsülő kísérletéig, a fertőzött hollóhadseregig („Dún-földi crebainok!” – kiáltott Legolas), az önmagát szándékosan sebezhetetlen, karjából csápokat lövő mutáns zombiszörnnyé változtató őrült professzorig. És hogy meddig még, annak felsorolására itt nincs elég hely.

Mindez másfél órába sűrítve – így talán mindenki számára sejthető, hogy voltaképpeni cselekményre, a linearitást (de ne használjunk nagy szavakat: az értelmet) biztosító kohézióra egy-egy látványos, mintegy joystickkal vezérelt harci jelenet és egy-egy nagyon macsó beszólás között már nem maradt idő. A készítők vélhetően azt gondolták: nincs is igény rá, elég a látvány, a legalább tizenöt sikerfilmből gátlástalanul összelopkodott ötletkavalkád és a szokásos színvonalú filmzene, és biztos a siker.

A negyedik részre legalábbis már felkészültek – abban Milla Jovovich és újdonsült cimborái (saját klónjai, mégpedig legalább ötezer) próbálják meg szétrúgni a tudósok seggét. Meg talán kezdenek valamit a most magyarázat nélkül elsikkadó történeti vonallal is (t.i. vajon Alaszkába is eljutott a fertőzés?), és nyilván lesz benne egy-két, az eddigieket is alulmúló teremtés. Mert ezt legalábbis már megtanulhattuk a trilógiából: mindig van lejjebb. Sokkal.