Az Óraverzum fantáziavilága ugyanis bebarangolásra érdemes egy hatéves számára is, végtére is Mirkó, a címszereplő a bevezetőben még csupán ötéves. Aztán az első fejezetben már nyolc, csak épp az eltelt éveket elfelejtette nekünk a szerző és a szerkesztő észlelhető módon jelezni, így a szemfüles olvasó előbb-utóbb kiszúrhatja az időkezelés problematikusságát. Nekem a csontvázaknál tűnt fel a dolog, hiszen a bevezetőben Mirkó még fél tőlük, aztán hirtelen már ismeri a fellegvár titkos járatait, ahol a csontvázak csak úgy hemzsegnek.

Felolvasásnál az itt-ott azért korhatáros szöveget húzni kellett, mert egy hatévesnek talán mégsem olvasom fel, hogyan futkározik a szétlapított, lógó belű csirke az udvaron. (Ettől rögvest lelkiismeret-furdalásom is támadt, mert látni meg már éppenséggel látott ilyet, mármint fej nélküli csirkét futni.) Viszont a szótölcsérbe fingást kétszer is fel kell olvasni, mert a gyerek (meg a szülő) kicsit sem tud azonosulni Szaffi néni felháborodásával. Szerintünk is vicces.

A fenti példából is látható, hogy a szöveg tele van közönséges, néhol ordenáré, vagyis életszagú és hétköznapi poénokkal, melyek kivétel nélkül a jellemábrázolás szolgálatába állítódnak. Másrészt viszont, ha a téma úgy kívánja, már-már lírába hajló leírások és komoly filozofikus részek következnek. Lakatos István könnyedén, zökkenőmentesen vált hangnemet, a neutrális mesélői alaphangot végig megtartva.

Talán Mirkót is meg kellett volna tartani ötévesnek nyolc helyett, mert pont erre az életkorra jellemző az ontológiai érdeklődés első megnyilvánulása, de még jellemző a mágikus gondolkodásmód is, és a könyvben elkövetett csínyek jobban illenek egy koraérett öt-hat éveshez, mint egy nyolcéves fiúhoz. Ám maga a világ annyira lenyűgöző, hogy senki nem áll neki számolgatni, hogy is volt az évekkel meg a napokkal, noha gyanúsnak gyanús.

Az ontológia azért is érdekes, mert nagyon hamar képet kapunk az Óraverzum felépítésén túl annak vallásairól, mitológiájáról is, s noha ez még csupán ízelítő a háromkötetesre tervezett trilógiából, a szerző ígérete szerint a következő részekben mélyebb bepillantást nyerhet majd az olvasó ebbe a komplex világba. A mitológia olvastán a szóhasználat alapján biztos sokakban felötlik majd a szabadkőművesek társasága, ami ráadásul divatos is mostanában a kamaszirodalomban (Időfutár, Időtlen szerelem – Kerstin Gier sb.), mindenesetre az Építő, a Tengelyesek és az Organikusok rendje beszédes. Feltűnnek a középkor jellegzetes alakjai, vásári mutatványai is, a kétfejű és a segg-fejű ember, a szakállas nő és egyéb természeti csodák.

Az Óraverzum maga erősen emlékeztet a népmesei világfára, csak éppen egy steampunk stílusúra, ahol a leveleket bolygók helyettesítik. Az egész olyannyira átgondolt, hogy az egyes bolygóknak még külön fizetőeszközük is van. Az Óraverzum leírásainak olvasása során, mert fokozatosan áll össze a könyv folyamán a történelem, többször is madártávlatból láthatják a szereplők a világukat, elmondhatjuk tehát: ki gépen száll fölébe, annak térképpé válik e táj.

A Géprombolás, Arbor letaszítása és Bor Harbor létrejötte, a tengelyen belüli és kívüli világ, a Világgép és a gépiek megemlítése pedig a háttérben egyelőre csendesen meghúzódó, de nagyon is átgondolt fantáziavilágot sejtet, amely egyszerre rokona és utóda a tolkieni, Fombelle-i (Ágrólszakadt Tóbiás) világnak. Nem beszélve a félig gépekké operált, élő alkatrészként működő emberekről, Bogumil király robbantásairól és mélyfúrásairól, amelyekkel tönkretette a bolygót és klímakatasztrófát (is) előidézett, amiért a Holdra száműzték. (Erről bővebben maga a szerző mesélt egy interjúban.)

„Őt a szerkezet bonyolultsága nyűgözte le. A nagy elmék már csak ilyenek.” (168. p.)

Nos, engem meg a történet hátterében meghúzódó világ komplexitása nyűgöz le, és azon ritka alkalmak egyikén kapom magam, hogy összecsomózott ujjakkal szorítok, hogy el ne rontsa Lakatos valahogy, és lehetőleg a másik, kettős megítélésű vonulata se essen áldozatul a folytatásnak. Hiszen a regény másik nagy erénye a karakterábrázolás és szókimondás. Egy hanyatló világ, hanyatló univerzum nem tűr hősöket, nem léteznek benne nagy formátumú alakok, vagy ha igen, sorsuk (az első kötetben mindenképpen) a bukás. 

Nem várható el, hamis is lenne, hogy a hétköznapi hősök éteri, emelkedett irodalmisággal beszéljenek vagy épp a viselkedésük legyen modoros. A beszédstílus és viselkedés az alapja a szövegben bőven előforduló helyzet- és jellemkomikumnak. A szerző jól tudja, a mai, modern, többnyire kisszerű világban olyan hősökre, regényalakokra van szükség, akikkel könnyedén, erőlködés nélkül azonosulhat az olvasó, akik csetlenek-botlanak a könyv lapjain zajló életükben. És nem lesznek varázsütésre hősök, ha a világuk összedől, vagy épp az Arborba zuhan.  Az események sodrában megméretnek és különbözőnek találtatnak.

Lakatos István kisembereket ábrázol. Hétköznapi, átlagos figurákat, olyanokat, akik bármikor szembejöhetnek velünk az utcán. Kisemberek, akik esendőségükben tudnak csodálatra méltók lenni. (Miközben káromkodnak, isznak, alkalmi együttlétekbe bonyolódnak.)

Mint például Kökényessy Talabér, aki az első pillanattól az olvasó idegeire megy, de azért nem íratná ki a szerzővel a regényből, mert minden esendősége ellenére szerethető, és ha másra nem is, de arra képes, hogy maga köré gyűjtse a megfelelő embereket. Vagy Pongrác, akinél csapnivalóbb királlyal ritkán lehet találkozni gyerekkönyvben. Alkoholista, de abban a pillanatban, ahogy utánagondol az olvasó, mi is vezethetett ide, megérti és megsajnálja a királyt, és drukkol neki, amikor elindul a jellemfejlődés rögös útján, hogy megfeleljen a feladatnak. (Azért a hollywoodi happyendet nem kérjük!) De nem rázza meg az embert Jeromos úr múltja sem, ahogy Szaffi nénit sem. Nyilván beáll a kapcsolatukban némi téli fagy, de nagyon is emberi módon, drámát és teatralitást mellőzve dolgoznak együtt továbbra is, mert az életben több a kompromisszum és megalkuvás, mint a boldog végkifejlet.

Lakatos István jól tudja, hogy az éremnek két oldala van s nem fél mindkettőt megmutatni. Nincsenek nála tiszta jellemek, nem különül el élesen a jó és rossz karakter. Nincsenek is ilyenek a regényben. Jó és rossz tettek vannak, változó következménnyel. Mindehhez a nyelvezet gyakran eltér a gyerek- és ifjúsági könyvekben eddig megszokottól, de ezt a világot másképp nem lehet ábrázolni.

Lehetne hivatkozni a szexuális utalások öncélúságára, de a célkorosztály vagy még nem is érti, vagy ha igen, akkor jóleső érzéssel tölti el, hogy komolyan veszik, nem próbálnak átlátszó indokokra hivatkozva elkendőzni olyan dolgokat, amik amúgy is naponta ömlenek rá, ha kimennek az utcára vagy bekapcsolják a tévét.

Nem beszélve arról, hogy a trilógia második része várhatóan nyolcévnyi ugrással folytatódik majd, ami át is emeli az ifjúsági könyvek közül a steampunk YA-könyvek világába a szöveget. Ott meg a külföldi, itthon is nagy népszerűségnek örvendő szerzők már rég túlléptek az efféle aggályokon. Elég csak Patrick Nessre vagy Philipp Pullmannra gondolni.

De különben is, szükségünk van Mirkóra, aki szárazkolbásszal és tejkaramellával trapitizik, telefonbetyárkodás eredményeképpen kitalálja a telefonos estimese-szolgáltatást, ígéreteket tesz, miközben a háta mögött gondosan összefonja a mutató- és a középső ujját. A szemünkbe hazudik, nyelvet ölt ránk, szótölcsérbe pukkant, hogy aztán a tejkaramellától ragacsos ujjainkkal mi magunk tegyük még kócosabbá a buksi fejét, gondosan összefonva az összes ujjunkat, korántsem a hátunk mögött.

Lakatos István: Óraverzum
Magvető Kiadó, 2014
264 oldal, 2990 Ft