zene
Kizárólag barokk operaáriákból összeállítani egy koncertet nem tűnik túl rentábilis vállalkozásnak: ezek a szigorú kompozíciós szabályok szerint felépített, hasonló hangszerelésű zárt számok korántsem olyan népszerűek, mint a későbbi századok utcai fütyülésre tervezett operaslágerei. Händel kivételével kuriózum az összes ária, még az est folyamán előadott öt J. A. Hasse-szerzemény sem számít az ismertebb dalművek sorába.
A koncert egy legendás zenetörténeti eseményt idéz meg: az 1726-os londoni opera évadzáró párbaját, amin a Händel által felfedezett, két konkuráló hisztérika-sztárénekes, Francesca Cuzzoni és Faustina Bordoni megküzdött egymással a nézők kegyeiért. Ezt hivatott megidézni a kiadványon humorosnak szánt karmolásokat és monoklit viselő (illetve kardokkal és pisztollyal is pózoló) két énekes, a barokk két specialistája, Simone Kermes és Vivica Geneaux.
Ennyiből már ki lehet hozni egy sikeres turnét, még ha a budapesti állomáson, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében nincs is telt ház, és a közönség nagy része a nyugdíjasok táborából kerül ki.
A dalest a két énekesnő különböző habitusára épül, akik többnyire jól ki is játsszák az ebben rejlő lehetőségeket. Rendezési naivitásuk kedves bájt kölcsönzött az estének, de létjogosultsága lenne egy rendező által felépített, megkoreografált, és az énekesek által „eljátszott” igazi párviadalnak is, ahol a szempárbajok, kis huncutkodások a hibátlan profizmust és nem az improvizációt sugallnák.
De milyen is a két egymással ellentétes egyéniség? Az est első áriáját (Bononcini: Spera che questo cor) az egzotikus szépségű alaszkai Vivica Genaux énekli, sajátos ajaktechnikájával ő a finomabb, félénkebb lélek. Mezzoszoprán, noha hangterjedelme impozáns, de nem nevezném erőteljesnek – ezt azonban kimunkált, precíz rezdülései ellenpontozzák. Krémszínű ruhakölteményét mintha albatroszok kitépett szárnyából varrták volna – a jelmezes talán ezzel is légiességét akarta hangsúlyozni.
A szőke Simone Kermes szinte mindenben az ellentéte: kirobbanó energiával hasít be a színpadra lobogó élénk taft ruhájában. Színpadi temperamentuma rockkoncertek hangulatát idézi, és ezt a nézők nagyra értékelik. Koloratúrszopránja erőteljes, minden porcikája él, vibrál a színpadon. Ez az erőteljes hangerő az oka, hogy az est elején még ő viszi a prímet, őt tapsolják hosszabban és többször vissza, de aztán a közönség elismeréssel jutalmazza a szintén kitűnő Genaux arisztokratikus kifinomultságát, egyedi hangképzését is.
Várható volt, hogy az ellentétek kijátszásra kerülnek majd az est végén valamilyen látványosabb kis bohóckodásban – már az első felvonás végén ruhájukat sem féltve be is dobták ezt a kártyát két boksz-kesztyű képében. A két díva csetlik-botlik, ugrál, túl sok, túl harsány, igen esetlen, nem kellett volna.
A természetesen eredeti barokk hangszereken a kiváló Cappella Gabetta zenekar kísér Andrés Gabetta vezetésével, bár a korabeli rézfúvósok hangja szokatlan a mai fülnek abban a néhány Hasse kompozícióban, amelyben megszólaltatják őket.
Az áriák közül toronymagasan emelkedik ki a hangversenytermekben máskor is felbukkanó Händel-kompozíció, a Piangerò la sorte mia a Giulio Cesaréból, illetve Geminiano Giacomelli Villanella nube estiva kezdetű szerzeménye; mindkettőt Kermes szólaltathatja meg.
Az áriáknál is igaz sajnos az a tény (mint minden más színpadi műfaj esetében), hogy nem véletlen, ha valamit ritkán játszanak el. Händel és Giacomelli két műve remekül megmunkált ékszerre emlékeztet, túlragyogja a többit, sokkal színesebb érzelmi és dallamívet írnak le, mint a többi szerzemény.
A „tényleges” énekpárbajra is sor kerül két duettben, ezek közül Hasse Se mai più sarò geleso kezdetűjének élvezeti értékéből a Cleofidéből sokat elvett a fent említett bokszolást imitáló teszetoszaság, a finálé élményét (Pietro Torri Amadisából) pedig elhomályosítja a ráadás, ami nem más, mint felszabadult barokk hangzású örömzene: az ABBA áthangszerelt örökzöld slágerei.
A hölgyek kergetőznek, a csöcsörészésig cukkolják egymást és ez a felszabadultság érződik a nézőtéren is. Ezt visszük magunkkal haza, és ugyan akadt némi fejcsóválásra is okunk, ilyenből bármennyi jöhet.
A műsoron:
Barokk dívák párbaja
2014. december 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Carlo Francesco Pollarolo (1653-1723): Ariodante - nyitány
Giovanni Bononcini (1670-1747): Astianatte - Spera che questo cor
Georg Friedrich Händel (1685-1759): Scipione - Scoglio d'immota fronte
Attilio Ariosti (1666-1729): Lucio Vero - Vorreste, o mie pupille
G. F. Händel: Giulio Cesare - Piangerò la sorte mia
Johann Adolph Hasse (1699-1783): Dalisa - Priva del caro bene
Nicola Antonio Porpora (1686-1768): Elisa - Nobil onda
J. A. Hasse: Cleofide - Se mai più sarò geloso (duett)
-
N. A. Porpora: Orfeo - nyitány
Giuseppe Arena (1713-1784): La clemenza di Tito - Come potesti, oh dio
Leonardo Vinci (1690-1730): Ifigenia in Tauride - L'onda chiara che dal fonte
Geminiano Giacomelli (1692-1740): Scipione in Cartagine nuova - Villanella nube estiva
J. A. Hasse: Issipile - Impallidisce in campo
J. A. Hasse: Artaserse - Va' tra le selve ircane
J. A. Hasse: Cajo Fabricio - Padre ingiusto
Pietro Torri (1650-1737): Amadis - Ferma crudel… Son costretta esser crudele (duett)
Simone Kemes – szoprán
Vivica Geneaux – mezzoszoprán
Közreműködik:
Cappella Gabetta
koncertmester és művészeti vezető: Andrés Gabetta
Fotók: Gregor Hohenberg