A régi hasonlat szemlélhető egy másik, nem kevésbé romantikus oldalról is: a gyöngyöt, a drága holmit (akár a verset) a tengerfenék (vagy a tudatalatti) pokoli mélységeiből fel kell hoznia valakiknek (Vö. a népdallal: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.”). Ez a feladat a gyöngyhalászokra hárul, kiknek életük, megélhetésük függ attól, milyen mélyre tudnak jutni egy veszélyes, nem nekik teremtett közegben. Életükért flörtölnek a fulladással, hogy megtalálják, és a drága, ritka holmit felszínre hozva azt elérhetővé tegyék a nagyközönség számára is.

Babiczky, mint a jobb költők szükségszerűen, ilyen gyöngyhalász. Igaz: mára ez az egykor veszélyessége miatt misztikus ködben lebegő szakma sokat veszített misztikussásságából: a gyöngyhalászok ipari mennyiségben, búvárruhában hordják a hajók fedélzetére a homokszem köré nőtt nyálkagolyókat, a gyöngyöket. Egy mai költő sem visel keménykalapot, se spárga vékonyságú nyakkendőt csokorra kötve, nincsenek horribilis tartozásaik, nem ugranak elkeseredetten a hidak tetejéről Dunába (legfeljebb a partról), nem házasodnak nyakra-főre, és unásig folytathatnánk tovább a mára szinte teljesen elfeledett sztereotip szokásokat, manírokat, amelyek közül Somlyónak majdnem az összessel volt kapcsolata, például Babiczky-nek pedig egyikkel sem.

A látszat ne tévesszen meg minket: veszélytelenebb, hétköznapibb, vagyis feltűnéstelenebb háziköntösbe bújtatták, bármilyen mutációban is látjuk most, a szakma lényege azonban ugyanaz maradt: a gyöngy leszállítása.

Babiczky szerencsére nem csak viseletét, viselkedését és anyagi helyzetét tekintve gyökeres ellentéte a hányattatott sorsával birkózó Somlyó Zoltánnak. Hanem például azért is, mert Babiczky nem ontja magából a dalokat, kuplészövegeket, érezhetően csak a feltétlenül szükséges szavakkal a lényegre próbál kérdezni újra és újra (aminek talán ellenkezőjéről tanúskodik, hogy 26 éves kora ellenére már harmadik versesköteténél tart): „Vontató állatnak a lélegzetet / testünk elé ki fogta be? / A nap már csak egy ujjnyi tán. Minden el- / vonszolódik a semmibe.” (mint azt a kötet záró versében olvassuk). Vagy máshol, a Pilinszky-s Aranykor-ban: „lesz-e még arcunk, mikor a négy lovas majd / előlép a virradatból / vajon a dobozba gyűjtött aludttejfogakban / szunnyad-e még az aranykor”. Megint máshol, egyszerűségében sokkolóan, József Attila allúzióval élve: „Vajon megérjük-e a holnapot? / És szemünket nyitni lesz-e még erőnk? / Vagy csak fekszünk, mint akit az álom elhagyott, / fekszünk, mint rönkök közt a rönk” (Arcok). Babiczky olyan gyöngyhalász, aki ezeknek a kérdéseknek kimondásáért vesz levegőt, ezekért a kérdésekért úszik minden verssel, minden merüléssel egyre lejjebb és lejjebb.

***

Az első versben üres kertet látunk egy ablakon keresztül. Aztán a versbeszélő lassan berendez mindent: kitalálja a kertet, a házat, a várost is a ház körül.

„A múlt akár a hó elolvad” – írja a Fodrásztükör című versében. De mondhatjuk: inkább a mába olvad. Ahová invitál minket Babiczky, ott már nincs idő (nem a köznapi értelemben: a toronyórák ideje nem létezik itt), talán nem is létezett sosem, a múlt a jelennel egyszerre van jelen. A múlt hangulatát, ízét keveri a mosttal és az időt, a lineáris, konkrét, történelmi időt szemétre dobja, „mint kiürült műanyagpalackot”, az ő világában ne legyen érvényes (még ha a versbéli beszélő tudatában is van, hogy az a tűzön sem bomlik el, és a végén csak ő marad, csak ő nyer). A múlt összemosódik a jelennel, és ebben az álomszerű, kontúrtalan lebegésben a létezés devalválódik, esetlegessé válik. Mintha egy sakkfiguraként ébrednék reggel. Az idő dimenziójából csak az évszakok és napszakok maradnak meg a versekben, az év és dátum meghatározhatatlan.

Ennek az összemosásnak, az idő beazonosíthatatlanság nyilvánvaló jele, hogy Babiczky olyan feledésbe merült, mai beszédből már kikopott, vagy már alig használatos régiségeket, mint kusett, laxatív, strimfli, delizsánszon, vagy akár borbélyinas (ki mond ma még ilyet?) kever mai, modern szavainkkal (hőerőmű, nullásgép, mondjuk) és emeli be a versbe. De például, ha villamos jön a Levegővétel egyik versébe, akkor érezhetően az se a modern Combino, hanem a régi fapados fajta. A kor szempontjából semleges helyszíneket (vendéglő, borbély, kert, ház) és a különféle korok rekvizitumait úgy válogatja össze, hogy meghatározhatatlan legyen a vers történési ideje, lehessen száz évvel ezelőtt, vagy akár most. Ahol semmi konkrétum, ott minden lebegés. (Illetve, ha mégis van egy konkrét helyszín néhol, azok akkor is inkább metaforaként szerepelnek, semmint a mi valóságunkból ismerős terekként, ilyenek a versekben: a Szabadság híd, az Allewelt tér, a Rózsák tere, Kálvin tér.)

De erre a meghatározatlanságra, határelmosásra játszik rá azzal is, hogy a versek formájukat tekintve legtöbbször felemásak. Érezni bennük időmértékes verslábakat is (például fel-felbukkan egy-egy adóniszi kólon), de egyikük sem valamelyik régi, klasszikus formában íródott teljesen, aztán: általában keresztrímes, dalszerű, jambikus lüktetésűek, mégis a jambusok okozta könnyedség éles ellentétben áll a súlyos mondatokkal, azok nehézkesen visszafejthető értelmével.

A lendületes olvasást lassítja, meg-megakasztja a sok elliptikus szerkesztésű, rövid, aforizmaszerű, tömör mondat, és az sem segít sokat, hogy a központozás legtöbbször elmarad. Ezek a lassítások, sűrítések hívják, hívják fel az olvasó figyelmét arra, hogy a múltidéző (majd azt lebontó), városépítő (majd azt leromboló) játék Babiczky-nál vérre megy. Ezen kívül ezek által talán arról is igyekszik biztosítani minket költőnk, hogy pontosan tudatában van annak, versében éppen mit, és miért tesz.

***

Ha Babiczky festő lenne, csupa matt és pasztell árnyalatú képei lennének, amelyeken kedvesükkel piknikező katonatisztek (komoly, bajuszos, hallgatag urak) láthatók, s tudható lenne a ruhákból (unifomisokból), elfelhősödött tekintetekből, őszintétlen mosolyokból, a színek sötét tónusaiból, hogy ezeknek a vidám fiataloknak néhány héten belül bizony már a fronton fog folyni a vérük.

Ha pedig Babiczky zeneszerző lenne, akkor többnyire moll hangnemben megírt komoly, gyászos, ugyanakkor a keserű dallamokba édességet és lágyságot is komponálna: „mint zöld üveg alján a régi bort / fény felé tartsuk ezt az ujjnyi / múlt időt mondjuk” (Séta). És a nosztalgikus idillbe mindig beleszőné a háború vészjósló szólamát.

Talán az évszámok hasonlóságából érezhetem, talán a gesztusok kimértségéből, vagy az olykor kissé patetikus beállításokból, de talán a századelő, a bomló-félben lévő Monarchia, s azon belül is az utolsó békebeli idők kandikálnának ki leginkább a szavak alól. A küszöbön toporog a XX. század, a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett sikeres szarajevói merénylet, az első világháború vérfürdői, Magyarország széthullása, feldarabolása. Még tavasz van, bálok, keringők, pezsgők és névnapok. Ugyanakkor ennek a kornak a megidézésében benne van a csöpögős nosztalgia kigúnyolása is.

Mert nem veszi magát mindig komolyan a vers. Néhol az inkább bús, mint édes regiszterekbe humor is vegyül. Legfőképp metanyelvi humorra, szándékos elütésekre, homonímiák kijátszására, Parti Nagy Lajost idéző szójátékokra kell gondolni, és nem mondjuk helyzetkomikumra. Ilyenekre, hogy „levés előtt fiam moss kezet” (Kémprogram), vagy „midőn ezt írtam tészta volt az ég.” (Allewelt tér), vagy „szél ma berregő nullásgép / haj de szép tükör vagy” (Fodrásztükör). Van egy olyan sejtésem, hogy idővel a Babiczky-versek levetkőzik ezeket majd, mint a divatos pesti nők a tavalyi kosztümjük. Bár sokszor feleslegesnek tűnnek nekem ezek az egyébként nem olyan nagy viccek, nélkülük gyanúsan koravén, savanyú lenne a Levegővétel. Ráadásul a sok komorság közé vegyítve csak még keserűbbek, hitelesebben keserűbbek tőlük a versek.

***

Mire a kötet végére érünk, ezt a gondosan, ízléssel, eleganciával berendezett, de mégis oly álomszerű világot Babiczky egy tűzszerész nyugodt magabiztosságával robbantja szét apró darabokra. Az első versben elképzelt és megjelenített kert, város, tükör darabjaira hull. A házak elnéptelenednek, összedőlnek, elfeslenek, elromlanak („székbe felejtett nadrágba, ingbe rágta bele magát az éjszaka” – ahogy a záró versben írja). A növények, ahogy a tárgyak is, elbomlanak (ugyanott: „elhull állat és faág”), a városra is hasonló sors vár, az ember ép esze is vásik, a bőrszövet is meglazul, szétesik az arcunk (a Monóban olvashatjuk: „mennyire megcsúnyultam előtted uram”), a sejtjeink is szétoszlanak. És kiégünk végül – épp mikor már minden mintha összeállna valamivé.

Az Elegy felejthetetlen zárlatát az egész kötet vezérmotívumának érzem: „A világ csak ragasztva volt belénk / és már megy szét.”. Ebben érzem legtökéletesebben manifesztálódni a kötetet életre hívő érzés- és gondolatvilágot. De Babiczky könyvét szinte akárhol ütnénk fel, tudnánk máshonnan is majdnem ugyanilyen találó idézetre lelni, a kötetben szereplő versek ugyanis erős metaforikus hálót alkotnak. Mindenhol ennek a művilágnak az építésével és széthullásával/szétszedésével találkozunk. Olyannyira így van ez, hogy néha az a benyomása az embernek, hogy egy-két verset Babiczky többször is megírt.

„Minden el- / vonszolódik a semmibe.” – ahogy a záróvers mondja. Legvégül az idő – első blikkre legalábbis – kissé konkretizálódik, az ősz marad csak. Az időt nem lehet lebontani. Mert – mint azt Babiczky-tól tudjuk – az idő (nem a toronyórák ideje, hanem az igazi, észrevétlenebb) műanyagpalack, amit hiába vetünk tűzre, nem bomlik el (és nem visszaváltható). Bár az is „darabokban”, ez csak saját végességünkre döbbenésünk miatt látszódik így: hogy pillanatokra osztható, érzéki csalódás. Minket szednek szét a sötétben végül. Mint az első pillantásra talán fel sem tűnő, ám ebben az amúgy precízen szerkesztett kötet lapjain feltűnően gyakorta megjelenő műanyag babákat is szokás.

***

Szerencsére tudjuk, hogy a merülés sikeres volt, minthogy az utolsó ciklus (amely egyben a záróvers) címe az, hogy Levegővétel. Jó döntés volt éppen ezt a verset ennek a feszengő, bánatos, fullasztóan szorongásos kötetnek a végére tenni.

Azt írja Babiczky: íze van a fulladásnak, mégpedig túlérett őszi szeder íze. És mi, olvasók, még ha búvárruhájában lihegve áll is előttünk, látjuk rajta: tapasztalatból beszél.