Egy nap minden előzmény és magyarázat nélkül, alighanem random (véletlenszerű) módon felszívódik az emberiség 2%-a, 140 millió fő, ami leginkább a Bibliában megjövendölt elragadtatásra hajaz, mindez viszont még a teológusokat és a hívőket is erősen megosztja (hisz ugyanolyan vegyes társaság vált köddé, mint a Lostban). Három évvel később vesszük fel a fonalat, a világot felforgató esemény ügyében magyarázat és fejlemény azóta sincs. A cselekmény egy kisváros, Mapleton lakóira fókuszál, azon belül főleg a Garvey családra (és néhány közelebbi ismerősükre), Perrotta rajtuk keresztül modellezi a nyugati civilizáció rehabilitációját és egyben széthullását. A családanya Laurie beáll a Bűnös Maradék nevű titokzatos és méltán hírhedt szektába, a rendőrfőnök apa, Kevin viszonyt kezd egy nővel, aki a férjét és a gyerekeit veszítette el az eltűnések során, az egyetemista Tom egy önjelölt messiás, a spirituális gyógyító Szent Wayne egyik követőjévé válik, a gimnazista Jill pedig kortársaihoz hasonlóan hedonizmusban éli ki magát.

A misztikus filmekkel ellentétben ezúttal az eltűntek helyett azok hozzátartozóinak és polgártársainak kálváriáját látjuk, a “kiválasztottak” helyett a máskor statisztaszerepbe szoruló átlagemberekét, a 98%-ot. A bonyodalom megvolt, de a megoldás, a megváltás elmarad. Nem a rejtélyes esemény természetén van a hangsúly, hanem az arra adott reakciókon. A poszt-apokaliptikus filmekkel szemben pedig nem az emberiség nagyja pusztul el (hírmondókra hagyva a planétát), hanem épp fordítva, fajunk többségének kell valahogy pótolnia az eltűntekkel járó hiányt, a kataklizma pedig a bolygónk vagy a fajunk megsemmisülésének veszélye helyett vallási, sőt létfilozófiai armageddont hoz. A civilizáció nem fizikailag, inkább spirituálisan roppan meg. Ugyancsak rendhagyó fogás, hogy egy olyan család széthullásának történetét látjuk, akik még csak nem is veszítettek el rokont a globális eltűnések során.

A Lost misztikus kalandfilm, mely olyanokat idéz meg, mint Spielberg és Lucas, gondoljunk csak a Harmadik típusú találkozásokra, de a repülőgép egzotikus őserdőben való lezuhanása például az Indiana Jones és a végzet temploma bonyodalma is, és a Jurassic Park is egy izolált trópusi sziget “elveszett világában” játszódik. Eme két mozifenegyerek munkásságát pedig amerikai (pl. King Kong), sőt olasz zsánerfilmek előlegezték meg, a Lost például a Fulci-féle Zombi és a Deodato rendezte Cannibal Holocaust misztikus verziójának is beillik, a címszereplő monstrumok helyett rejtélyes jelenségekkel. Ezzel szemben A hátrahagyottak nem csak a misztikusnak, de a kalandfilmnek is az ellentéte, hisz a Losttal ellentétben a rejtélyek nem halmozódnak, hanem hiányukkal tüntetnek. Az ominózus eltűnések után ugyanis nem sokasodnak a természetfeletti jelenségek, épp ellenkezőleg, izgalmas kalandok helyett pedig ellentétük, a szocio-, pszicho-, családi és melo-, na meg egzisztencialista dráma a műfaj.

A ház az erdő mélyén is egyfajta továbbgondolása a Lostnak, mely horrorból sci-fibe, majd fantasyba vált. (Rendezője, Drew Goddard is dolgozott Loston, na meg olyan rokon zsánerű filmeken, mint a Cloverfield vagy a Z világháború, utóbbi ráadásul Perrotta könyvének zombis párdarabjaként is tételezhető, hisz hasonló kataklizma globális következményeiről spekulál). A hátrahagyottak is fantasy, de a földhözragadtabb, realista fajtából, azaz disztópia, alternatív történelmi és apokaliptikus sci-fi sztori, na meg mágikus realista dráma, amiben Perrotta azzal a gondolattal játszik el, hogy hogyan fogadná a mai emberiség, ha egyszer valósággá válna egy Alkonyzóna-epizód, azaz rengeteg ember hirtelen elpárologna, majd nem térne vissza, a magyarázatra pedig hiába várnánk. A válasza: a megmagyarázhatatlan, értelmetlen esemény létfilozófiai válságba sodorná az emberiséget. Önpusztító halálkultuszok, puritán, aszkéta szekták és hippitörzsek alakulnának, önjelölt megváltók és sarlatánok szaladgálnának mindenütt, a hívők és bigottak számára a világégés olaj lenne a tűzre, a többieknél a poszttraumás stressz és a “túlélők bűntudata” depressziót, az pedig hedonizmust, végül dekadenciát, degradálódást hozna.

A történet realizmusa abból is adódik, hogy rejtélyes eltűnésekről a valóságban, a történelem során is hallottunk már híreket (pl. Bermuda-háromszög), és e rémtörténetek az eltűntek hozzátartozóitól származtak, nem pedig maguktól az áldozatoktól, hisz ők általában nem tértek vissza. E mű tehát a különös eltűnésekkel kapcsolatos fantáziákat és a rájuk adott reakciókat kutatja. Amellett, hogy a feje tetejére állított misztikus történet modernista anti-zsánerdarabként is értelmezhető, eme opus elsősorban egzisztencialista drámaként erős, hisz a családi- és a melodráma műfajai szempontjából mindegy is, hogy az eltűntek hogyan végezték, akár valami banálisabb szerencsétlenségben is meghalhattak volna. Egzisztencialista drámaként e történet szellemiségét illetően akár az előző nagy HBO-sikerszéria, A törvény nevében létfilozófiai, pesszimista horrorja spirituális folytatásaként is értelmezhető. A rejtélyes eltűnések vallásos és materialista ateista világképét egyaránt megingatják, mindenkinek rá kell ébrednie, hogy kevés biztosat tud a valóságról, de legalábbis számos valóságértelmezés létezik. Kérdések vannak, válaszok nincsenek. A többség a Hirtelen Eltűnést besöpri a szőnyeg alá a többi nagy ontológiai kérdés mellé és megpróbál felejteni, a Bűnös Maradék szekta – akár az emberiség önmegsemmisítését szorgalmazó Rust Cohle is alapíthatta volna – viszont ennek megakadályozását tűzte ki célul, ők képtelenek visszatérni a minden jel szerint tudatlan, felszínes és fölösleges, valamint téves életükhöz, amit a kataklizma előtt éltek.

Mindez elsősorban Perrotta regényének cselekményére vonatkozik, most lássuk, milyen munkát végeztek az HBO munkatársai az adaptáció során. E könyvet nekik találták ki, hisz az HBO művészileg igényesebb (quality television) profiljába tökéletesen illik egy ilyen melankolikus, visszafogott drámába forduló történet. A legszembeötlőbb adaptációs változtatás az, hogy a főhős, Kevin immár nem polgármester, hanem rendőrfőnök. Miért? Egy politikussal nem tud (és talán nem is akar) azonosulni a néző, mivel értelmiségi, bonyolult, banális, népszerűtlen a munkája, egy rendőrfőnök azonban ugyanúgy – sőt, fizikálisabban – rajta tudja tartani ujját a beteg társadalom ütőerén, e főhős ráadásul meginvitálja a krimi-thriller és a zsarufilm izgalmas műfajait is. Ennek megfelelően e szériába jóval több jutott ezekből a zsánerekből, mint a regénybe, szinte minden egyes epizódnak van egy bűnügyi nyomozós, nem ritkán egyenesen gyilkossági whodunit szála (mint a flashbackek a Lostban, csak ott több műfajjal játszadoztak az alkotók), ami egyben főtémát és saját (másodlagos) cselekményívet is ad a tíz rész mindegyikének.

Nem csak krimiből (murder mystery) került több a sorozatba, mint a regénybe, de a műfajként ahhoz közel álló misztikumból is. Perrotta könyvében a természetfeletti a kataklizma előtt és után a hiányával tüntet, leszámítva talán Szent Wayne spirituális gyógyítóját, akinek tevékenységére azonban könnyedén elképzelhető tudományos magyarázat (placebo-hatás). Ezzel szemben itt a katasztrófa előtt és után egyaránt történnek különös, rejtélyes, vagy legalábbis akként ábrázolt események (pl. a Tarantinót idéző “előbb a válaszok, aztán a kérdések” dramaturgia). A Bűnös Maradék vezére például már-már előre érezte a világégés bekövetkeztét, Kevin apja testetlen hangokat hall, de látunk a semmiből támadó kutyákat és szarvasokat – a Lost vadjai után szabadon.

Mindez persze logikus adaptációs módosítás a filmalkotók részéről, hisz ők nem nagyregényt, nem művészfilmet, hanem egy olyan sorozatot akartak kreálni, ami akár több évadon keresztül is kivívja a néző érdeklődését, és nem kell ismernünk a Lostot ahhoz, hogy tudjuk, hogy ezt nem a misztikum minimalizálásával, hanem ellenkezőleg, a csúcsra járatásával lehet elérni. Kevésbé helyes döntés, hogy nem csak azzal próbálnak lyukakat betömni a történetben, hogy misztikummal dúsítják fel. Megszokhattunk, hogy a rendhagyó, modern, aluldramatizált történetek adaptálói a szándékos ellipsziseket hibaként értelmezik és megpróbálják kijavítani. Most is ez történt, és ezzel kiveszett a filozófia a sztoriból. Míg Perrotta pszichológiai és létfilozófiai választ ad arra, hogy Laurie miért áll be egy veszélyes szektába, Lindelof hatásvadász és szájbarágós magyarázatot talált ki erre (noha azt tökéletesen időzíti az utolsó előtti részre, ami teljes egészében egy bravúros “ilyen volt, ilyen lett” flashback). Összességében a széria hangvétele sokkal reménytelibb, oldottabb, mint a regényé, több benne a szórakoztató műfaji attrakció és a kiszámíthatatlan, izgalmas történetszövés (lásd pl. a teljes egészében Jamison tiszteletesre koncentráló epizódot).

Lindelof és alkotótársai nem elégedtek meg egy regényhű adaptációval, kreatívan dramatizálták televízióra Perrotta művét, sőt továbbgondolták a történetet és annak univerzumát, munkájuk olyan, mint egy jó sequel (folytatás). E sztori talán még jobban is működik sorozatformátumban, hisz átlagemberek utóéletéről szól realisztikus megközelítésben, márpedig egy széria nézőit egy idő után törvényszerűen elkezdi érdekelni a karakterek sorsa (a szappanoperákat, teleregényeket főként ez tartja életben). A “folytatás” folytatódik: az első évad lefedte a regényt, a második viszont már eredeti szkriptre épül.

A hátrahagyottak teljes első évada megtekinthető az HBO GO-n.