A horroristaként számon tartott filmesek mintha gyakrabban fognának prózaírásba, mint a többi mozizsáner specialistái, ami talán a műfaj irodalmi gyökereivel magyarázható. Írt horrort Fulci, Del Toro (A kór-trilógia) és Tobe Hooper (Midnight Movie), de Clive Barker - Az éjszaka szülöttei című rendezésében Cronenberg színészként játszott - esetében a filmes és az írói pálya egymás mellett is megfér. A legendás kanadai direktor viszont gyerekkorától írónak készült, leginkább Burroughs stílusát érezte magáénak. Pályáját rémfilmként, ritkábban exploitation (hatásvadász) horrorként kategorizált művekkel kezdte, majd saját forgatókönyveiből dolgozó auteurből (szerzői, személyes filmesből) adaptációk rendezésére váltott, melyek a képregényen alapuló Erőszakos múltat és a színdarab-feldolgozás Veszélyes vágyat leszámítva irodalmiak, legyen szó Ballard Karambol, Burroughs Meztelen ebéd vagy DeLillo Cosmopolis című munkáiról. A szerzői filmezést a látszat dacára nem adta fel teljesen, hisz ezen írók munkásságára korai filmjeinek stílusa is hajaz.

A politikailag kissé szélsőséges, de köztiszteletnek örvendő és sztárnak számító, a Sorbonne-on tanító idős filozófus házaspár női tagja, Célestine Arosteguy testét brutálisan megcsonkítva, sőt részben elfogyasztva találják meg. Minden jel arra mutat, hogy a tettes a férje, Aristide. Az amerikai zsurnaliszta Naomi rárepül a sztorira és megpróbál a nyomára akadni a Japánba menekült filosznak, ám az (ok)nyomozásba barátja, az orvosi szakújságíró Nathan is belekeveredik, miután két olyan orvossal hozza össze aktuális küldetése, akik kapcsolatban álltak az Arosteguy-párral (az ügyben ráadásul talán Kim Dzsongun keze is benne van).

A cím (Consumed) többértelmű, ehelyütt vonatkozik konzumerizmusra (fogyasztói társadalomra) és kannibalizmusra egyaránt, ahogy a kettő kombinációjára is. Cronenberg stílusa posztmodern és “meta” módra humoros, (ön)ironikus, önreflektív, ami nemcsak a számtalan filmes utalásban nyilvánul meg, de abban is, hogy a Konzum Nathan és egyik orvos interjúalanya tervezett közös könyve. E regény fő zsánerei a tragikus románc, horror, (pszicho)thriller és krimi: a kétszereplős párbeszédes szcénákból összeálló történet két szálon fut, melyekben a befogadói azonosulásra kijelölt protagonisták, Naomi és Nathan oknyomoznak egy rejtélyes és sokkoló szerelmi gyilkosság ügyében. Naomi cselekményfonala - melyben a veszélyre fittyet hányva felkutatja és meginterjúvolja a zseniális (és talán őrült) filozófust - alig titkoltan a szintén alfaértelmiségi Hannibal Lecter és a naiva Clarice Starling feszült kapcsolatát idézi meg, Nathan története pedig Cronenberg gyakran bio-, nemi- és testhorrorként jellemzett legkorábbi munkáira hajaz, hisz a férfi összeszed egy letűntnek hitt szexuális úton terjedő betegséget az illegalitásban praktizáló Dr. Molnár egyik budapesti betegétől, amit a nyavalya névadójánál próbál kikúráltatni Kanadában.

Cronenberg tehát visszatért a kezdetekhez, hisz horrort már több mint két dekád óta nem készített (ha csak nem soroljuk nemi rémfilmek közé az incesztust tematizáló Térkép a csillagokhozt). Újabb munkáinak sorába is legalább ennyire illik e történet: az Erőszakos múlt és a Keleti ígéretek alkalmával a maffiával mint titkos társasággal, a Veszélyes vágyban a pszichoanalízis alapító anyáival, a Cosmopolisban a Wall Street, a Térkép a csillagokhoz alkalmával pedig Hollywood belső köreivel foglalkozott. A publikumot egyszerre izgató és félelemmel vegyes bizalmatlansággal eltöltő dekadens elitet ezúttal zseniális és excentrikus filozófusok, törtető újságírók és bogaras orvosok képezik, na meg Észak-Korea belterjes rezsimje.

Mivel a porhüvelyünk romlandóságának, sérülekénységének bemutatásával való sokkolás és gyomorforgatás főleg mozgóképen, speciális effektusokkal megvalósítva okoz egzisztenciális szorongást és vált ki zsigeri hatást, ezúttal (horrorjaival ellentétben) olyasvalamire fókuszál, amit prózában tud a leghatékonyabban elmesélni. A külcsín helyett egyre inkább a belbecsre helyezi a hangsúlyt: olcsó horror után kultregények adaptációira váltott, majd maga is írásra adta a fejét, a téma pedig immár nem a szervezett bűnözés, a pszichológia, a tőzsde vagy a szórakozatóipar, hanem a legkevésbé bulváros terület, a filozófia. E műben minden fontosabb szereplő alteregó az ütős bulvársztorikra vadászó médiamunkásoktól a neurotikus “őrült tudós” orvosokig, de az anno “Vérbáróként” és “a biohorror atyjaként” számon tartott kulthőshöz már csak a hasonló kor, botrányokkal szegélyezett pályafutás, a szörnyeteg-imázs és elismertségük okán is a kannibál filozófus áll a legközelebb, aki ráadásul pontosan olyan fáradhatatlan, megszállott gondolkodó, mint amilyennek munkái alapján Cronenberget elképzeljük.

A korábbi Cronenberg-filmek és a rendező irodalmi inspirációinak újrahasznosításáról már csak azért sincs szó, mert e történet főként valós eseményeken alapul, amit a szerző nem rest hangsúlyozni. Míg a Cosmopolist “Occupy Wall Street dokumentumfilmként” jellemezte, Arosteguy-ék Sartre és de Beauvoir megfelelői (szintén balos, nagy hatású és megosztó munkásságú, diákjaival libertinus viszonyt ápoló filozófus páros). A rémtett a szintén marxista Althusser utóéletén alapul (megfojtotta feleségét és elmegyógyintézetbe került), valamint Issei Sagawa esetén (a Sorbonne-on tanuló férfi kannibalizált egy holland nőt, amivel kisebbfajta sztár lett Japánban). A sci-fibe illő észak-koreai konspirációs kémtörténet- és paranoiathriller-szálról pedig a dél-koreai direktor Sin Szangok a mozirajongó Kim Dzsongil által vezényelt elrablása és propagandafilmezésre kényszerítése, na meg Depardieu Franciaországból való elpártolása juthat eszünkbe. (A Cosmopolis után a szerző ismét jósolt egy keveset: Észak-Korea időközben azzal szerepelt a hírekben, hogy őket vagy szimpatizánsaikat gyanúsítják a Sony stúdió ellen elkövetett hackertámadással). Az aggastyánként is naprakész Cronenberg a zeitgeistet nem csak megragadni vagy megjósolni, de - az exploitation- és horrorfilmesek után szabadon - kizsákmányolni is igyekszik, marginális (kvázi indie és underground) kanadaiként nem rest nagy fá(k)ba vágni a fejszéjét, de (a szegénysori gerillafilmesekkel ellentétben) kórkép helyett korképet alkot.

Ellentétben a Meztelen ebéddel, e regény alapvetően lineáris, fordulatos, izgalmas és feszült zsánertörténet. Még “found footage” (talált felvétel) horrornak is beillik: az olvasó képzelőerejét igencsak próbára tevő, irreális, talán csak egyes karakterek (nem feltétlenül ép) elméjében létező jelenségek kivétel nélkül mindig “talált tárgyak” (a protagonisták közvetve szembesülnek velük, fotókon, felvételeken vagy egy nem feltétlenül megbízható vallomáson keresztül), Cronenberg így megvalósítja a befogadói kétely felfüggesztését (suspension of disbelief), azaz bármi történik a regényében, mi elhisszük neki. De a zsáner-attrakciók és felforgató elemek (bizarr testiség és erőszak minden mennyiségben) persze csak alibiként, csomagolásként szolgálnak, a szegénysori gerilla műfajfilmesként nevelkedett Cronenberg így teszi fogyaszthatóvá, eladhatóvá agyszüleményét, ahogy korábban is kafkai víziókat tálalt B-kategóriás rémfilmként. (A keresztmarketing sem áll távol tőle, lásd The Nest című vadiúj rövidfilmjét, mely e regény előzetesének is beillik, hisz “Dr. Molnár” készül benne illegálisan amputálni “Célestine” bal mellét, amibe bogarak költöztek). Cronenberg modern horrorfilmesként kezdte pályáját, azzal vétette magát észre, hogy a rémtörténetekben lévő fantasy-t a realisztikusabb sci-fire cserélte, bestiák helyett a testünket tette meg szörnyetegnek, ennek megfelelően ezúttal a műfaji irodalomtól orientálódik a szabadregény felé.

Noha összetéveszthetetlenül egyéni a hangvétele, az olvasó képzelőerejét próbára tévő történésekből összeálló egotrip viszont már nagyon is hasonlít Burroughs főművére (a szerző regényében maga is hivatkozik a beatnikekre). Noha a címben is deklarált főtéma a fogyasztói és a jóléti társadalom kritikája, a Konzumnak tézisregény-jellege is csak alibi, hisz nem egyetlen, hanem számos izgalmas gondolatot, ötletet foglal magába. Utazás Cronenberg koponyája körül, LSD-trip, tudatfolyam. Abszurd, szürreális, groteszk, álomszerű. Horror-krimiként értelmezve tele van ellipszisekkel és elvarratlan szálakkal, de Cronenberget ezt vállaltan nem érdekli: szócsövén keresztül kifejti, hogy a jó történeteket “belső igazság” tartja össze, nem pedig ráció és logika. Eme munkájának nincs sok üzenete és jelentősége, de erre is van válasza: szerinte a jelentés fogyasztási cikké silányítja a műalkotást, amiből levonhatjuk a következtetést, mely szerint egy antikapitalista opusznak főként értelmetlennek kell lennie, csak aztán direkten ellenkulturálisnak.

Cronenberg képes volt művészileg megfiatalodni az ágazat lecserélésével, jelen művében ötvözi korai filmjeinek energikus stílusát késői munkáinak érett témaválasztásával, debüt-regénye tehát rögtön egy párját ritkító életmű foglalata. A Konzum arról tanúskodik, hogy ha a rendezők közül valaki, hát ő nem pusztán a létező legalacsonyabb büdzséjű, legminimalistább mozicsinálásként és filmkészítői válságból fakadó kitérőként, mellékvágányként gondol a próza ágazatára. Miközben rendezőként egyre inkább iparággá válik, regényíróként  személyesebb önkifejezési ambícióit is kiélheti.