A nemzeties szalámi-biznisz legnagyobb nyertesének számító cég támogatásával, egy dél-budai bevásárlóközpont parkolójában idén is megrendezik a Hungaricum Fesztivált, amely arra hivatott, hogy népszerűsítse a hagyományos magyar termékeket és állatfajtákat. Miután eleget tévelyegtünk a fonott kosarak és hímzett terítők között, a kostolópultnál szerzett mangalicazsíros katonákat a szánkba tömve hallgathatunk egy kis tradícionális magyar népzenét, és ha szerencsénk van, a vizsla-showról sem maradunk le. Kisgyermekes családok, unatkozó nyugdíjas korúak számára ez maga a Paradicsom, de attól tartok, identitásunknak ez a fajta megközelítése kissé kifáradt mára. Nincs finomabb a jó magyar kolbásznál és minőségi gyümölcspálinkánál, de lehet, hogy akad olyan turista, aki valami kevésbé romlandót vinne haza tőlünk. A harsány faragott és hímzett dísztárgyaknál – melyekbe eleve kódolva van, hogy fiókok sötét mélyére kerülnek majd – valami kevésbé komolykodót. Nem utolsósorban olyasvalamit, ami azt juttatja eszébe, hogy milyenek is vagyunk mi, magyarok, manapság.

A British Council és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem közös szuvenír design workshopja nem kisebb dologra vállalkozott szeptember 27-e és 30-a között, minthogy újrafogalmazza az ország arculatát, korszerű és újszerű ajándéktárgyak formájában brit vezetők, Emily Campbell (elméleti szakember), Matthias Megyeri (designer) és Pascal Anson (designer) közreműködésével. A projekt nem titkolt célja az volt, hogy „búsongó” önreflexió helyett azt tolja előtérbe, amire büszkék vagyunk, hiszen – ahogy a galéria vezetője, Halasi Rita fogalmazott – külföldön úgy látnak minket, ahogy láttatjuk magunkat, és nem mindegy, hogyan menedzseljük nemzeti értékeinket az Unióban. A workshopot záró kerekasztal-beszélgetésen azt a rendkívül fontos irányvonalat is kiemelte, hogy a „jó” designnak nem feltétele a drága és szuper-korszerű technológia. Nem szabad azt gondolni, hogy csak az a nemzet produkálhat elsőrangú formatervezői megoldásokat, amely mögött prosperáló gazdasági háttér áll, a tervezői kreativitás olykor sokkal többet ér – például az újrahasznosított anyagokból készülő ötletes termékek esetében.

A workshopon született terveknél is ez a hozzáállás dominált: egy-egy jó gondolat határozta meg a termékeket, nem pedig a komoly technológiai háttér – persze, szuvenírekről lévén szó, ez valamennyire magától értődő volt. Az ajándéktárgyaktól nem azt várjuk el, hogy a legmodernebb technológiákat csillogtassák meg, hanem hogy valami egyszerű gesztussal emlékeztessenek egy Helyre, egy Élményre.

A projektben diákok és már befutott designerek is részt vettek (Gera Noémi, Fehér Beatrix, Je suis belle, Geppetto, Arcus Műhely, Orlai Balázs, Kukorelli Péter és Fabricius Gábor), de minőségben alig volt elhatárolható a munkájuk – hiszen a MOME hallgatói közül többen is kiválóan szerepeltek. Köztük a workshop-ot támogató cég díját elnyerő csapat tagjai (Máté Orsolya, Bányai Inez, Gyenes Orsolya, Dömölky Dániel), akik a pillanatok alatt megszerethető, bundás hungarikumokat vették alapul: a puli és a magyar vizsla „formáit” értelmezték újra. A dekonstruált ebekből táskák, polók és egyéb (szigorúan állatbarát) kiegészítők készültek, például a puli jellegzetes tincseire emlékeztető fésű, vagy a vizslafülekkel ellátott, passzentos, zsemlebarna sapka és a hozzáillő táska. A tervezőknek arra is volt gondjuk, hogy elindítsák ötletük branddé válását, ugyanis logót is választottak, ami minden terméken feltűnik: a rózsaszín kutyanyelv minimál verziója. A tárgyakkal párhuzamban, hiszen azoknál is a kutya-formák redukciójára törekedtek.

Felhasználták a formák leegyszerűsítésére építő dekorativitást a kackiás bajusz vonalaira hajazó bornyitó tervezői (Gerő Elektra, Lackó Julianna, Keszelyi István, Szuhay Gergely) is, ami úgy szintén a workshop igen népszerű alkotásának számított. Elegáns acél tárgy, amely kiválóan egyensúlyoz a használati eszköz és a dísztárgy között, és amellett, hogy szellemes, a magyar borkultúra értékeit is eszünkbe juttatja.

A Budapest-rajongókra is gondoltak néhányan, például Orlai Balázs és Kukorelli Péter nagyon mulatságos terve egyenesen a kádunkba tereli a Dunát. Nem kell félni, csupán egy vízálló matrica-párról van szó, amely a kád két oldalára ragasztva a Duna jobb és bal partját mutatja – hogy minden fürdés közben eszünkbe jusson, milyen élmény e kettéosztott város tengelyén hajókázni.

Fehér Beatrix, a Camou márka kitalálója, korábbi munkáiban is a Budapest-fétisre alapozott, a város többé-kevésbé felismerhető helyszíneiről készült fotóit szitázta a színes anyagokra, utalva rá, hogy egy városlakó számára a jellegzetes urbánus objektumok lenyomatának „viselése” számít a valódi camouflage-nak. A workshopon készített munkája azonban másból indul ki: a bemutatott pulóver és póló egy Budapest térképet ábrázol, amelyhez egy kis tasakban egy tucat felvasalható piktogramot mellékel. Arra alapozva, hogy mindenki másképp éli meg a várost, megengedi, hogy a saját élményeink alapján felépülő mentális térképünket viseljük. Másrészt arra az ismert marketing-trükkre épít, hogy azokhoz a tárgyakhoz ragaszkodunk leginkább, amelyet testre szabhatunk – nem zárja le végérvényesen a tervezési folyamatot, hogy mi is részt vehessünk az aktusban. Itt is érződik, és összességében is elmondható, hogy a Pontonban felvonultatott tárgyak többsége (amennyiben sokszorosításra kerülnek) nemcsak a hazánkba látogató turistáknak jelenthetnek örömet, hanem nekünk, magyaroknak is. A workshop keretében létrehozott tárgyak kedvet csinálnak a hungarikumokkal való azonosulásra – ami távolról sem számít „magyarkodásnak”.