art&design
A kiállításnak intenzív, felfelé haladó íve van: a hat teremben bemutatott összesen harminc munkát a kurátor úgy rendezte el, hogy a látogató előrehaladva egyre erősebb, egyre összetettebb művekkel találkozzon, amelyek hatása végül egy sokdimenziós asszamblázsban csúcsosodik ki. Ennek megfelelően az első terem célja a klasszikus kontextualizálás biográfiával, életnagyságú művészportréval, illetve a Los Húngaros (A magyarok) című kisplasztikával, aminek totemjellege és ironikus humora a befogadót azonnal hangulatba hozza.
A következő teremben a világutazó Marisolt ismerhetjük meg, aki az őt ért ezerféle hatást szépen beépíti a művészetébe, így születik meg a római ösztöndíja alatt a Tea para tres (Tea három főre), a Tahiti szigeti búvárkodás hatására az abszurd, bizarr humorú Green Fish (Zöld hal), illetve a pop-art elemeivel játszó, a fogyasztásra kritikával reflektáló Mujeres sobre un espejo (Nők a tükrön). A következő két térbe kerültek Marisol emblematikus munkái, a számára fontos művészekről készített nagy figurális szobrok (Picasso, Magritte), illetve a pop-art elemeivel játszó, önéletrajzi ihletésű asszamblázsok (Mi mama y yo [Anyu és én], La Familia [A család]). Az ötödik szekcióban a szobrok és a színes litográfiák Marisol társadalomkritikus hangját idézik meg, az utolsó térben pedig megszaporodnak a kisebb alkotások, a tárlat lendülete pedig némiképp lelassul, de a Desmond Tutu püspökről készített szobor megmenti ezt a termet is, illetve az utolsó The Funeral (A temetés) című munka betetőzi az egész kiállítást. Ez a mű egy híres fotográfia alapján készült, amelyen John F. Kennedy Jr. apja koporsója előtt tiszteleg. Marisol ezt a figurát felnagyította és fenyegetővé tette, míg a gyászmenetet játékfigurákká alakította át, így Gulliver-szerű hatást ért el vele.
A kurátor alapvető, kimagasló munkákat állít ki, azonban ezek a rendezésnek köszönhetően még inkább felerősödnek. Nem egy klasszikus retrospektív vagy tematikus kiállítással van ugyanis dolgunk, hiszen lényegében Marina Pacini Marisol szobraiból és rajzaiból egy hatalmas konceptuális installációt hozott létre, amelyekben a részek szerves viszonyban állnak és párbeszédet folytatnak egymással. Egy-egy izgalmas mű a soron következő teremből az ajtónyílásokkal való játéknak köszönhetően már akkor bekerül a befogadó látóterébe, amikor az még az előző terem munkáit szemléli, egy-egy mű átvezeti, tovább csábítja őt, míg eljut a kiállítás legutolsó darabjáig. A munkák tehát egy hosszú egyenes mentén kvázi össze vannak kötve, amelyen a látogatót direkt módon végigvezetik, miközben ő elmereng a munkák közötti kapcsolatokon. A kurátor az intenzív falszínekkel tovább erősíti ezt a játékot: a királykék, Pepto-Bismol rózsaszín, szürke, vörös falak aktív kapcsolatban állnak az adott szobrokkal, azok jelentését, szimbolikáját erősítik, illetve közös nevezőre hozzák az adott térben bemutatott munkákat.
A kurátornak sikerült megmutatni azt is, hogy Marisol művészetében milyen izgalmas montázst eredményez a személyes narratíva, a kulturális szál és a pop-art egyidejű jelenléte, amely leginkább a családját és a tragikus gyerekkorát (gyakori költözések, édesanyja öngyilkossága stb.) interpretáló művekben válik világossá.
Marina Pacininek a legnagyobb érdeme, hogy a kiállítással kihangsúlyozta: a művész életének tragédiáit feldolgozó, a saját identitására rákérdező, a gender- és szociálpolitikai felhangú, illetve a kortárs művészet tendenciáit beépítő alkotások nem különálló egységeket, hanem sűrű szövetet, koherens egészet alkotnak, egymással aktív viszonyban állnak, melyek közé szivárogva újabb és újabb elemek gazdagítják Marisol művészetét.
Marisol Sculptures and Work on Paper (Szobrok és munka a papíron) című kiállítása a New York-i El Museo del Barrio-ban látható 2015. január 10-ig.
Fotó: Hiroko Masuike/The New York Times és Brooks Museum
Szerzők
-- Kocsis Katica --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
