Kukorelly is csak most veszi kézbe a kötetet, szerinte baromi vastag, persze sejtette ezt valamennyire, mert sok a vers is, jó minőségű a papír is, most mégis kicsit megijedt tőle, de “hát mindegy, ennyi van, ez igazából csak azt mutatja, hogy az ember túl sokáig élt már, így összegyűltek ezek a dolgok”. A címnél puskáznia kell, kapásból nem tudná megmondani, csak összekutyulná, de hát így volt ez az Országházi divatoknál is... Elárulja, hogy Kemény Zsigmondtól lopta, mármint a címet, még ha ez nem is tűnik fel elsőre: a Mind, átjavított, újabb, régiek a Ködképek a kedély láthatárán szótagszerkezetét, struktúráját imitálja, ez is 1, 2, 3 és 4 szótagú szavakból áll össze.

Erre te rájöttél volna amúgy? kérdez vissza, Farkas rázza a fejét, majd megjegyzi, hogy a számosságok extrém jelentősége viszont feltűnt neki: rengeteg verscím épül fel számokból, a kötet pedig hat könyvre tördelt. “Ördögivé próbáltam stilizálni”, magyarázza Kukorelly, így lett a hat rész. Egyébiránt szeret szórakozni a számokkal, jó játék ez, “de valószínűleg ezeken a dolgokon a normális olvasó átsiklik, és a kritikusok is, remélhetőleg”, teszi hozzá, majd végre ténylegesen beavat minket a kötet struktúrájába és elmondja, hogy az első könyvbe egyetlen vers került, a Vojtina-redivivus Arany János-átirat, a második az előző kötetek legjobban működő 100 művét tartalmazza, utána jönnek a legújabbak, majd a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N., végül a Samunadrág és a maradék 1968-tól 2014-ig. No, hát ebben akkor nyilván majdnem minden benne van, a teljességhez ennyi is elég, Kukorelly belezsúfolt minden fontosat ebbe a kötetbe, megkegyelmezett néhány fiatalkori szárnypróbálgatásnak is, sőt még számára elviselhetetlen szövegnek is helyt adott, ez is épp eléggé odatartozik, de azt nem árulja el, melyeket tartja kibírhatatlannak, “hátha még valakinek tetszenek”.

Farkas Zsolt szerint feltűnően sok a kötött formában íródott szöveg ebben a kötetben, rá is kérdez erre, Kukorelly pedig hatalmasra duzzadó körmondatokba csavarodik, amiből alig tud kimászni. “Elszoktam a verses beszéléstől”, magyarázkodik, majd végül tudtunkra adja, hogy  mit is gondol: ezek a kötöttségek jót tesznek a verseknek, hiszen minél több akadályt gördít a költő a szövegépítkezés során maga elé, annál több bámulatos kitérő, elágazás, alakzat keletkezik. “Izgalmasabb a vers, ha nem könnyen folyós, hanem hegyes-völgyes”. Ráadásul, ha sikerül megoldania egy ilyen akadályt, akkor maga is elcsodálkozik, hogy mi születik meg a keze alatt, ezeket itt én írtam volna vagy valaki más /valaki másról?

Vannak azonban hosszú korszakok, amikor a Kukorelly-versekben nincs rím, jegyzi meg Farkas, ezzel a kijelentéssel pedig vissza is ugrunk abba az időbe, amikor még Kukorelly számára az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett, és nem volt bocsánat. Kukorelly lelkesen mesél a múltról, a pályakezdésről, majd az irodalomtól való elfordulásról és visszatalálásról, a lázadásról és a megnyugvásról, ezt követően a beszélgetés újra visszatér a jelenbe, Kukorelly elmondja, hogy verseiben most már kevesebb a direkt szembenállás, egyre inkább magának dolgozik, hozzá is teszi, hogy “sokkal jobb vagyok, mint valaha voltam”. Farkast ezután a jövőbe ugrik, arra kiváncsi, hogy 2150-re olvasnak-e majd az emberek Kukorellyt. “Hányat kell még addig aludni?”, kérdez vissza a költő, majd korunk Candide-jaként kifejti, hogy az emberek egyre többet fognak olvasni, hiszen a művészettel való foglalatosság a legjobb zsigeri élvezetek közé tartozik: “az elsőt nem mondom, a második nem jut eszembe, talán ez a harmadik, de biztos, hogy a legjobbakba a kajálás és a foci is beletartoznak”. Az már más kérdés, hogy Kukorelly nyelvi játékai lehet, hogy csak korunkban élvezhetőek, de a költő abban biztos, hogy 2150-re már minden a legjobban lesz ezen a legeslegjobb világon, még az is megeshet, hogy a költők hetvenötezres stadionokba fogják felolvasni verseiket.

Most azonban még nem vagyunk ennyien, a felolvasás majdnem el is marad, szerencsére azonban a költő testvére szól, így Kukorelly olvas egyet, a Kelet és tükör címűt, a közönség meg van elégedve, majd még egyet, de azt mégsem, mert túl hosszú, helyette egy rövidebbet, egy szonettet, az Álltam az árokparton egyszert.

Kukorelly Endre: Mind, átjavított, újabb, régiek c. kötet bemutatója az Írók Boltjában, 2014. 12. 08.