Nem tudom, mennyire az „aranykor” illúzióját kergetem, de valahogy mindig meglep, milyen ritkán találkozom manapság igazi teltházzal. Nos, ez a koncert sem tartozott közéjük, ám ahogy néztem, kevésbé szakmai, mint valódi érdeklődő közönséggel (bár nem tudnám megmondani, hogy a többnyire fiatal korosztályból hányan zenetanulók valamilyen intézményben).

Aztán kezdődik az előadás, némi áthallással azt mondanám, hogy  Tarkovszkijra hajazó időkezeléssel. Pontosabban szólva a fények elalszanak, aztán sötétség és néma csend, hosszú időn át. Majd feljön a színpadra egy zenész, és egymagában játszik. Újabb hosszú sötétség, amiben kibontakozik egy háttérzaj, és azzal szinkronban egy különös vetítés. Majd sötétség és újabb egy szál zenész vonul fel a színpadra, ahol egyedül játszik.

Személy szerint a szólókkal nem tudok mit kezdeni. Ez persze az én tragédiám, ám a kortárs zene szólóival nagyon ritkán tudok mit kezdeni. És a problémám ott kezdődik, hogy világosan látom a szándékot, persze becsülni is tudom, csak éppen értékelni nem. Mármint azt, hogy az egyszólamú hangszer által megszólaltatott hangok még csak véletlenül se alkothassanak dallamot... és a félelmet attól, hogy a hangok ne adj isten még valamilyen ritmust alkotnak. Amit több szólamban, illetve több hangszeres játékossal kifejezetten élvezni tudok, azt sehogy sem találom a szólódarabokban.

(Pedig vannak jók, ezt elismerem, bár a fenti példa nem kapcsolódik az előadás anyagához;-)

Egyébként pedig figyelem a műsor szerkesztését (fent említett kíváncsiságom végett), és korántsem fanyalgok, inkább elismeréssel adózok a minimalista szerkezetnek. Nos, ha van a közönség soraiban olyan pulya, akinek az idegeire megy a „kisgyermekem is jobban csinálja, pedig még csak óvodás” játék, az ezen a ponton el kell, hogy hagyja a nézőteret. A Trafó dícséretére legyen mondva: egyetlen ilyen ember nem akadt.

Próbálom valamilyen módon értelmezni a vizuális világot is, bár nem túl könnyű dolgom van, hiszen arra is szigorú minimalizmus jellemző. Hangok szólnak, sokszor érezhetően effektezett soundscape-ek (amik az auditoros környezetet képezik le), melyek nem kívánnak zeneként működni, inkább a világ „művészi” dokumentációját adják.

A hanggal szinkronban pedig kibontakozik egy „szabad kézzel rajzolt” vonal a vásznon. Maga a vonal nem ábrázol, de nem kíván absztrakt sem lenni, és semmiféle „művészkedés” nincs benne. Egyszerű vonal, amely időnként irányt vált, fut egyenesen, belegabajodik önmagába, majd újra fut tovább valamerre. Kéken és vérvörösen. Igen, ahol megvastagodik a vonal vagy göböt alkot, ott gyakran olyan, mintha vérezne.

A két szólódarab után van a választóvonal. Több zenész vonul fel a színpadra, és elkezdődik az, ami – számomra – az egész értelmét adja, a kísérletezés-játék. Magát a kifejezést egyébként az illusztris interjúból parafrazeálom, hiszen nehezen tudnám jobban nevén nevezni a dolgokat.

Hallunk például egy hegedű-zongora duettet (nem az előadás sorrendjében haladva, inkább az értelmezés könnyebbsége okán). Az előadást megelőzi a szorgos igyekezet, hogy néhány jól irányzott csavar kerüljön a zongora megfelelő húrjai közé. Aztán indul egy rendkívül ritmikus (és mégis, aszimmetrikus) ugrálás a hangok között (persze a billentyűkön), amelyek szólnak, de nem úgy, ahogyan azt az ember egy normál zongorától elvárná… Majd belép a hegedűs, aki mintha egy rendkívül romantikus harmóniát nyújtana ki a végtelenbe, hogy az még csak véletlenül se legyen dallamos… és ez az egész őrület egyszercsak világos értelmet kap, mivel minden n-edik hang összeér, mivel érezhető a gondolat, az elképzelés a hangok között… aztán nyekergés, amely újra a mennyekbe repít, a rendezett káosz mintapéldánya. (Sajátos volt számomra, hogy preparált zongorát ugyan hallottam, ám részlegesen preparált zongorát még nem – mármint hogy a játékos egyszerre használja a hangszer preparálatlan részét és a preparáltat.)

A darabok között vetítés volt, és minden vetítés a fent említett módon zajlott illetve bontakozott ki. Semmiféle narratíva avagy felvezető szöveg. Sötétség… vetítés… zene… sötétség… vetítés… zene.

Volt egy szünet a darabok között, aztán az előadás nagyobb hangszerparkkal folytatódott. Amennyire meg tudom ítélni, egy másféle határvonal is volt ott. Tudniillik a darabok érezhetően összetettebbekké és hosszabbakká váltak. Azt gondolom, ez volt az a rész, amire mindeddig vártunk.

Nem tudom másként leírni ezt a zenét (zeneszerzőtől függetlenül), mint látható és nagyon erős törekvést arra, hogy más, hogy teljesen egyedi legyen. Ugyanakkor legyen benne egy olyan szervezőerő, amely nyilvánvalóvá teszi magát, amely nyilvánvalóan megnyilvánul. (Nyilván.)

Amikor már kezdem érezni, hogy egy picit sok, hogy az emésztésemre megy a rendezett káosz, egyszer csak véget ér az egész: váratlanul és mégis úgy, hogy világosan látom, hogy így, és csak így történhetett.

Talán a szolid közönség miatt, de nem volt nagy ünneplés. Azt hiszem van egy olyan helyzet, amikor felesleges az egész. Felesleges, hiszen mindenki tudja, hogy beavatás történt.

A műsoron:

Sári József (H), Marian Lejava (Sk), Yo-Yo O.S. (Cz)

Sári József: Novellette No.8 (2014) - ősbemutató / premiere

Sári József: Novellette No.9 (2014) - ősbemutató / premiere

Marian Lejava: Principium (chamber concerto no.1) (2012) for viola and six players - ősbemutató / premiere

Marian Lejava: Lost sonata for violin and piano (2014)  - ősbemutató / premiere

***                  

Sári József: Ballada (1989)

Sári József: Concordia /B/ für Zymbal und Bläserquintett (2003)

Marian Lejava: the wrath sessions I-VII - for 9 instruments (2008) - magyarországi bemutató / hungarian premiere

Yo-Yo O.S. (Cz) PERFORMANCE

Budapest Threads "Sound drawings of the city”

A Qaartsiluni Ensemble 2012-ben mutatkozott be a Trafóban, és ezt követően rövid idő alatt a magyar zenei élet egyik meghatározó együttesévé vált. Köszönheti ezt annak, hogy magyar és külföldi tagjai, vendégei többnyire markáns szólisták, akik képességeiket hajlandók közös munkák szolgálatába állítani. Nem különben pedig hiánypótló zenei koncepciójának, amely a közép-európai tradíciót ma élő alkotók munkásságának fényében értelmezi újra. Repertoárjában így az élő és klasszikus mesterek egymással karöltve szerepelnek, s műveiket az együttes mai szemmel, füllel igyekszik koncertjein élővé varázsolni.
 
Közép-európai Portrék című, több évre tervezett sorozatuk nyitókoncertjének címe - Megtalált válaszok - merész megjelölése annak a látásmódnak, amely szerint a kultúra mai állapotában keresni kevés: a Qaartsiluni megjelenése, fellépései már e rövid 2 év alatt is a zenei és kulturális élet számos aktuális kérdésére kínáltak lehetséges válaszokat.
 
A 2014-es Portréknak, amelyen különböző alkotó-generációk képviselőit mutatja be az együttes, a trafóbeli koncert volt az utolsó állomása.