Ernst van Alphen szerint a holokauszt-emlékezetben az archiválási mód egy viszonylag újkeletű jelenség, hiszen korábban, a háború utáni évtizedekben úgy gondolták, hogy a naplók és a tanúvallomások a legalkalmasabbak arra, hogy az áldozatokra emlékezzünk, a referenciális adatokat ezért narratív keretbe helyezték, amitől az sokkal kiterjedtebb, átfogóbb és bonyolultabb lett, mint az alapvetőbb információkat közlő felsorolások. A 21. századtól kezdve azonban a holokausztemlékművek nagy része listákat állít, a narratíva némileg háttérbe szorult. A holland irodalomtudós előadásában e jelenséget számos példával igazolta, majd rámutatott a listázásban rejlő veszélyekre is.

Sok közelmúltban emelt holokauszt emlékmű tartalmaz listákat és ezek közül sok digitális formában, a weben jelenik meg. Valószínűleg ezek közül a legismertebb a Jad Vasemben található Nevek Csarnoka, amit 2005-ben nyitottak meg újra. Ez a helyszín emléket állít minden zsidónak, aki a holokauszt alatt vesztette életét. A csarnok közepén egy kúpba körülbelül 600 áldozat fényképe került, míg ez alatt körkörösen helyezkedik el a Pages of Testimony (A tanúság lapjai) átfogó gyűjteménye, amely a holokauszt áldozatainak rövid életrajzait tartalmazza. Szoros kapcsolatban a Nevek Csarnokával létezik egy digitális archívum, a Shoah Names Database, mely a nácik által meggyilkolt hatmillió zsidó áldozat kétharmadának biográfiai adatait és neveit tartalmazza, amelyeket egyébként eredetileg a nácik gyűjtöttek össze és rögzítettek. Ernst van Alphen megemlítte még a holland Joods digitális emlékművet is, ami a holland zsidó közösségnek, családoknak állít emléket, és ami szintén a nácik által készített listák alapján állt össze.

A professzor rámutatott arra, hogy ez a listák egyrészt tiszteletet és megbecsülést váltanak ki, mivel lehetővé teszik, hogy a befogadó ténylegesen közelebb kerüljön az áldozatokhoz, hogy jobban megértse a tragédiát. Nem szimbólumokon vagy allegóriákon keresztül ismeri meg az áldozatokat, hanem neveiken és személyes adataikon keresztül, így nem tömegként érzékeli őket, hanem a saját egyediségükben. Azonban az ilyen jellegű felsorolások mindig is problémásak, teszi hozzá Van Alphen, leginkább azért, mert a lista a történelem által kontaminált: a nácik is kiváltképpen jeleskedtek az ilyen listák készítésében, megszállottan szedték sorba az áldozatokat, különböző kategóriák szerint csoportosították őket stb. A haláltáborokban ráadásul éppen azokat a kategóriáka használták, éppen azokat az adatokat rögzítették, amelyeket ezek az emlékeztetésre szánt felsorolások is egybegyűjtenek (pl. születési hely és idő, az áldozat halálának napja, a koncentrációs tábor neve, ahová az áldozatot deportálták stb.)

Az archiválás ráadásul túlságosan is leegyszerűsít bizonyos dolgokat, csak a legalapvetőbb tényezőket képes rögzíteni, így tulajdonképpen az áldozatok személye és egyedisége láthatatlan marad. Ezenfelül a lista homogenizálja a listába kerülőket (a nácik például sok olyan emberre használták a "zsidó" kategóriát, akik magukat nem is tartották annak) és azzal, hogy koncepcionális kategóriákba erőlteti őket, növeli is a távolságot az áldozat és a néző között. Szintén komoly problémát okoz, hogy a listázás mindig önkényes, hiszen annak készítője az, aki megszabja, hogy ki kerülhet be egy adott felsorolásba és ki utasítódik ki onnan, illetve a listázó dönt arról is, hogy milyen kategóriák alapján rendszerezi a sorra vett személyeket.

Van Alphen szerint a “listázó” emlékművek csak akkor működhetnek, ha kellően önreflexívek. Az előadó erre hozta fel többek között példaként Christian Boltanski Halott svájciak című munkáját. Az installáció fémdobozokból áll össze, amelyek egy U-alakba formált falra vannak rátéve, minden dobozon egy fénykép egy áldozatról, a „fal” tetején pedig íróasztallámpa-sor világít. Boltanski arra a különös svájci szokásra reflektál, mely szerint a gyászjelentések a lapokban mindig fényképpel és hosszas méltatással jelennek meg. Van Alphen szerint az installáció nem egyszerű katalógusról, hiszen az adatokhoz fénykép is társul, így az egyes áldozatok személye hangsúlyosabban jelenik meg, a vizuális adat ugyanis valóban képes feleleveníteni az áldozat személyét.

Ernst van Alphen tehát úgy látja, hogy a listát tartalmazó holokauszt emlékművek csak abban az esetben érvényesek, ha az egyes sorokból valóban rekonstruálható egy élet, illetve, ha mellőzik a sablonokat, sztereotípiákat, mert így nem lesznek képesek felidézni az áldozatok emlékét. A listát fel lehet tehát használni az emlékművek állításakor, de sohasem szabad azokat purizálni, mert az egyszerűsítéssel lényegében a náci gyakorlat idéződik fel, és nem az áldozatok egyedisége, személyes sorsuk és tragédiájuk.

Ernst van Alphen előadása a PIM Trauma - Holocaust - Literature című konferenciáján, 2014. 11. 28.

Fotók: Gál Csaba (PIM)