Monory Mész András 1985-ös Bebukottak című filmje kíméletlenül őszinte képet fest a fiatalkorú bűnelkövetők börtönéletéről, a büntetés-végrehajtási intézményben uralkodó állapotokról, a rabok között kialakult kegyetlen hierarchiáról, viszonyrendszerről. Szereplői többek között beszámolnak arról, hogy az őrök folyamatosan verik a foglyokat, nem a szabályoknak megfelelően alkalmazzák a fegyelmezés rendelkezésre álló eszközeit, ugyanakkor kereset-kiegészítésként üzletelnek velük, és pénzért, dohányért sok mindent megengednek, elnéznek nekik. A fogvatartottak pedig folyamatosan terrorizálják, csicskáztatják, nem egyszer meg is erőszakolják egymást, annak ellenére, hogy a kórházi részlegen az ápolónőt egy kis pénzért bármelyik rab megkaphatja. A film betekintést enged a büntetés-végrehajtási intézmények kívülállók számára kevésbé ismert, erőszakkal, törvénytelenséggel terhelt világába, és olyannyira tűpontos látleletet ad a tököli börtönben uralkodó állapotokról, hogy a Kádár-korban tiltólistára is került.

Gerő Marcell, a Káin gyermekei című film rendezője harminc év elteltével arra kereste a választ, hogy hogyan alakult az egykori elítéltek, a szereplők élete, későbbi sorsukat mennyiben befolyásolták az elkövetett bűncselekmények, valamint a börtönben elöltött évek. Ahogy a rendező egy, a Magyar Narancsnak adott interjúban fogalmazott, a Bebukottak a börtön, a Káin gyermekei pedig a szabadság filmje.

Monory Mész András 1985-ös alkotása nem nyúl a dokumentumfilm hagyományos kifejezésformáin túli eszközökhöz, nem feszeget műfaji határokat, a riportfilm hagyományosabb kereti között szólaltatja meg szereplőit. A film készítői nem elsősorban a bűn mibenlétének kérdéseit feszegetik, hanem a börtönéletre kíváncsiak, az elkövetett cselekmény ehhez képest szinte csak mellékesen, kötelezően elbeszélt előzményeként kerül szóba. Az ábrázolás döbbenetes erejét éppen ez adja: a film készítői bennfentesekké tudtak válni, és ezt a pozíciót a néző számára is fel tudták kínálni, a megszólalók ugyanis pont úgy beszélnek az általuk elkövetett bűncselekményekről, mint ahogy a cellatársaiknak mondhatták el, amikor bekerültek. Kerülve a mentegetőzést, tényszerűen, tárgyilagosan, érzelemmentesen.

Gerő Marcell ehhez képest bizonyos szempontból nehezebb feladatra vállalkozik, a pillanatnyi helyzet bemutatásán túl ugyanis mindenképp foglalkoznia kell az egyes életutak csaknem harminc évet átívelő szakaszaival, az állapot láttatásán túl pedig nehéz elkerülni a tanulságok túlzottan direkt levonását, a didaktikusság veszélyeit. Gerő filmjének formanyelve gyökeresen eltér a Bebukottakétól, a közeli, félközeli beállításokkal felvett beszélő fejes interjúk mellett az érzelemfokozó hatású élethelyzetek, képek, jelenetek túlsúlya jellemzi, amiket a készítők nagyrészt a három egykori fiatalkorú bűnelkövető családjának, hozzátartozóinak körében rögzítettek. Ezek a passzív megfigyelői pozícióból felvett jelenetek a film legerősebb, legkifejezőbb részei, ugyanis sokszor olyan mozzanatokat is képesek kifejezni, amiket a szereplők nem tudnának megfelelő módon megfogalmazni. Amikor például az apja meggyilkolása miatt börtönbe került Pásztor Pál volt felesége arról beszélt, hogy kapcsolata férjével többek között amiatt romlott meg, mert anyósa egyfolytában felhánytorgatta férje múltját, és ha összevesztek, mindig börtöntölteléknek nevezte, akkor ezzel kapcsolatosan hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez Pásztor tettének szomorú, de törvényszerű következménye. Azt, hogy mit is jelent az, hogy valaki egész életében szörnyű tettének súlyát cipeli, csak akkor értjük meg egy kicsit jobban, amikor az egyik jelenetben látjuk, amint Pásztor gyerekei és a gyerekek másik férfitól született féltestvérei meglátogatják az időközben elhunyt másik férfi sírját, és vetélkedni kezdenek, hogy kinek ki is az apja. Akkor egyértelművé válik, hogy a bűnöket a következő generáció sem felejti el, a testvérek csúfolni kezdik egyiküket Pásztor Pál miatt. Még az a testvér is így tesz, akinek pedig szintén ő az apja, bár igyekszik ezt elfelejteni. Megrendítő látni, hogy Pásztor Pál legidősebb, lassan a felnőtté válás nyomasztó útjára lépő lányának viselkedése mennyire leképezi a felnőttek magatartását. Valószínűleg ez vár majd a többi gyerekre is, akik azonban még abban a korban vannak, amikor nem tudják elfojtani az apjuk iránt érzett szeretetüket. Valéria, az értelmes, nyílt tekintetű, középső kislány már vívódik a kétféle állapot között, szereti az apját, de haragot is érez, az alkotók pedig ezt a határállapotot felismerve érzékeny ábrázolásmóddal, hosszú, lírai képsorokkal negyedik, néma főszereplővé avatják a kislányt.

Azokkal a dolgokkal kapcsolatban azonban, amiről csak a három egykori fogvatartott, Pál, Gabesz és Zsolt tudott volna beszélni, lehet egy egészen kicsi hiányérzetünk. A rendező több interjúban is hangsúlyozta, már az elején tisztázta szereplőivel, hogy nem fog semmit rájuk kényszeríteni, ők döntik el, miről akarnak beszélni, és miről nem. Emiatt pedig néhány helyen úgy tűnik, hogy a film ezen részének irányát nem a filmkészítők kérdései, hanem inkább a megszólalók közlésvágya határozta meg, ezáltal pedig belső történetüket tekintve rejtve maradt jónéhány dolog, indíttatás, motiváció, amiről a megszólalóknak nem lett volna kellemes beszélni, mégis elengedhetetlenül szükséges lett volna ahhoz, hogy a film ezen része több legyen, mint az egyébként igen szomorú és rémisztő, de mindenki által ismert statisztikák (miszerint a reszocializációnak kevés az esélye, a börtönviselt személyek jó eséllyel kerülnek be ismét a börtönbe, stb.) illusztrációja. Talán áthidalhatta volna ezt a problémáját az a fajta megoldás, amit Zsolt anyjával készített felvételeken alkalmaztak a készítők, amikor nem ők, hanem egy szomszéd kérdezte az idős nőt a történtekről. Az interjúalany így sokkal fesztelenebbül, nyíltabban válaszolt a közvetlen környezetéből érkező, az általa használt nyelvi regisztert ismerő és szintén azt használó személy kérdéseire. Egyetlen olyan jelenet van, ahol a rendező egy pillanatra talán nem tartotta teljes mértékben tiszteletben az előre megbeszélteket, és ez eredményezte a film egyik legmegrázóbb jelenetét, amikor Gabesz elcsukló hangon szembesíti a filmkészítőket, és a nézőket is azzal, hogy nekünk úgysem lehet soha fogalmunk sem arról, hogy milyen lehet abban a tudatban élni, hogy valaki elvette egy másik ember életét, és hogy mivégre ez az egész, mégis mit akarunk tőle.

Az sem szerencsés, hogy a rendezővel készült utólagos interjúkból derül ki egy csomó olyan elem, ami a filmben ábrázolt élethelyzetek szempontjából egyáltalán nem tekinthető másodlagosnak, ennek alapján pedig felmerül a kérdés, hogy a film készítői miért nem érezték fontosnak, hogy ezek is bekerüljenek az alkotásba. Ilyen például az, hogy Pali tulajdonképp a kertjében nagyrészt megtermeszthetné azt, amire neki és édesanyjának szüksége lenne, tehát találhatna kiutat abból a helyzetből, ahol most van, mégis kisebb-nagyobb megszakításokkal inkább visszatér a bűnözői életmódhoz. Hasonló a helyzet Gabesszal is: a filmből nem derül ki, de családja a bűnözői körön kívül áll, és viszonylag rendezett körülmények között él, tehát lenne lehetősége arra, hogy változtasson, mégis az utcán él barátnőjével.

Gerő Marcell filmje azonban apróbb hiányosságai ellenére kiemelkedő alkotás, megmutatja, mennyire nehéz kitörni a bűn és bűnhődés ismétlődő körforgásából, képes részvétet kelteni szereplői iránt a rájuk sütött Káin-bélyeg miatt, anélkül, hogy felmentené őket, vagy bagatellizálná tettüket.

(A filmet vetítették a 11. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, tévés premierjére 2014. november 27-én 23 órától került sor az HBO-n, valamint az HBO GO-n. Következő alkalommal 2014. december 23-án 15 óra 5 perctől lesz látható az HBO-n.)