PRAE.HU: Központi témái közé tartozik a kulturális emlékezet fogalma, annak meghatározása. De mi is tulajdonképpen az a kulturális emlékezet és hogyan jön létre?

Azt, hogy van emlékezet, mindig is tudtuk. Az is természetes, hogy ezt emberek, állatok vagy más élőlények birtokolják, amelyeknek van agyuk vagy központi idegrendszerük. Ez egy organikus természetű dolog, amivel minden egyes individuum fel van vértezve – ezzel a pszichológusok biztosan foglalkoztak is. Mi ebben tehát az újdonság? A 80-as években fogalmazódott meg és járt körbe a koncepció, miszerint van a csoportoknak is emlékezete. Nem úgy, mint az egyének esetében, a csoportoknak maguknak kell ezt az emlékezetet megteremteniük, kialakítaniuk és formálniuk. És hogy miért is teremtik ezt meg? Mert szükségük van erre ahhoz, hogy a csoport összetartását erősítsék. Az egyének, akik tagjai a csoportnak, tulajdonképpen kettős emlékezettel rendelkeznek: az egyéni emlékezettel és egy nagyobb csoportéval, amiben szocializálódtak. Tehát egy társadalomban vagy közösségben való élés mindig a közös tudás megosztását is jelenti, olyan dolgokról, amiket nem mindenki maga élt át.

PRAE.HU: Létezik tehát valamilyen szelekció, amely szerint bizonyos dolgok bekerülnek ebbe az emlékezetbe, ugyanakkor bizonyos dolgok pedig kiesnek.

Pontosan, tulajdonképpen ez az emlékezet alaptörvénye, mivel nincs olyan sok hely benne. Mondjuk az egyetem folyamatosan tudást generál, ami újra és újra bővül. Ez a tudás mindig továbbfejleszthető, külső tárolók, könyvtárak kapcsolódnak hozzá, senki nem is foglalkozik ezzel nagyon. Az emlékezetnek viszont nagyon behatárolt terjedelme van, és nem is tud mindent tartósan megőrizni. Hozni kell tehát bizonyos elővigyázatossági szabályokat, hogy valamire hosszabban, de akár közepes távon vagy csak rövid ideig emlékezni lehessen. Ennek kapcsán beszélünk rövid távú memóriáról és hosszú távú memóriáról, ami ugyanígy megvan a társadalomban is. Van egy rövid távú emlékezet, ami a társadalomban éppen aktuálisan kering, ami azonban folyamatosan felülíródik más dolgokkal. Ez úgymond a közös tudás horizontja, nagyon gyorsan változik. Vannak emellett dolgok, melyekre az ember hosszú távon, a jövőben is emlékezni akar, fontos, központi alapvetések vagy vallási vonatkozású kérdések, amelyek tehát mindig nagy szerepet játszottak. Ezek lehetnek akár évezredeken át hagyományozott szövegek, de a huszadik század történelmi vonatkozásai is egyre nagyobb jelentőségűekké válnak, ahogyan egy erőszakos esemény negatív vonatkozásai is. Ezeket a dolgokat természetesen kanonizálni kell. Alapvetően egy olyan eseményt is, mint a holokauszt, kanonizálni kell emlékdátumként a történelemben, az iskolakönyveken keresztül is. Mindig újra és újra foglalkozni kell vele, az emlékezetnek az egyszeri túl kevés, tehát folyamatosan ismételni kell.

PRAE.HU: Az imént egy másik fontos alapfogalmat is említett, az emlékezést. Pontosan milyen funkció tulajdonítható az emlékezésnek, és miben különbözik az emlékezettől?

Az emlékezés és az emlékezet között valóban különbséget kell tenni. Az emlékezet számomra az emlékezés előfeltétele. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek szüksége van egy emlékezetre ahhoz, hogy emlékezhessen, ha ebben valamilyen zavar van, akkor jelentkezhetnek az emlékezetkiesések. Egy csoport esetében fel kell építeni a közös tudás tárházát, amelyre aztán hivatkozni lehet. Ez a tárház inkább az emlékezet, valami, ami magába foglal egy készletet, míg az emlékezés mindig egy tevékenység. Ezért kell újra és újra ismétlődnie, így ez az idő múlásával mindig változik is.

Az emlékezet tárháza pontosan abból áll, amit a társadalom felépített. Itt két biztosítékot különböztetek meg, a tartósság és az ismétlés biztosítékát az emlékezés során, elsősorban csoportoknál. Valamit lehet tartóssággal biztosítani, oly módon, hogy ezek a dolgok olyan tartós adathordozókra kerülnek, amelyek nem mennek tönkre már holnap. És lehet valamit ismétléssel is biztosítani, azáltal, hogy az ember folyamatosan ismétli ezeket a dolgokat. Állandó ünnepeink és emlékdátumaink során ismétlünk valamit, ezáltal mélyítünk el valamit. Ez az ismétlés pedig nem redundáns, hanem mindig valami új, hiszen mindig egy másfajta jelenben megy végbe.

PRAE.HU: A holokauszt-múltfeldolgozásban szintén megfigyelhető az ismétlés aktusa, amennyiben a holokauszt tanúi átadják tudásukat az utánuk következő generációknak. Jövőre lesz hetvenedik éve, hogy a holokausztra emlékezünk, ami egyfajta fordulópont is. Felmerül ennek kapcsán egy fontos kérdés: Mi lesz akkor, amikor nem lesznek már velünk az események tanúi?

Valóban, ezért is teszünk különbséget kommunikatív és kulturális emlékezet között. A kulturális emlékezet stabil adathordozókra, intézményekre vagy ismétlődő gyakorlatokra – ilyenek például az emléknapjaink – kihelyezett emlékezet. Emellett létezik egy kommunikatív emlékezet, ez interaktív, ahogyan az emberek beszélnek egymással. Ezeknek az embereknek azonban együttesen és egyidejűleg jelen kell lenniük, hogy létrejöjjön egy eszmecsere. A könyv ezzel szemben például egészen más. Sosem kell együtt lennem időben és térben azzal a személlyel, aki a könyvet írta, aki lehet akár háromezer, háromszáz vagy harminc éve is halott, mégis tudok vele kommunikálni, ha elolvasom a könyvet. Egy kitolt kommunikációs helyzetben vagyok, ha valami le van írva – ez a tartósság biztosítéka. Ezzel szemben a kommunikáció a társadalomban mindig interaktív, mindig csak párbeszéd, szóbeli beszélgetés. Ez csak addig tarthat, amíg ez a három generáció egymással egy bizonyos tudást megoszthat. Ez mindig elmúlik nyolcvan-száz év után. Akkor már az unokák sem tudnak semmit a nagyszülőkről, és pontosan ez történt az Első Világháborúval is. Az ember már nem ismeri a saját családtörténetét, a dédszülők tehát már nem olyan közeliek, mint a nagyszülők, akikkel még beszélhetett. Ebből kifolyólag beáll a változás.

Ami pedig a túlélőket illeti, tulajdonképpen mindenki a korának tanúja, mivel minden ember kötve van az adott történelmi eseményekhez. Ha ezek pedig nagy befolyással bíró, erőszakos, mélyreható és traumatikus események, akkor ezeknek a tanúihoz is nagyobb jelentőség társul. Ma Németországban nincsenek olyan lényeges fordulópontok, az ember a fogyasztói generációról beszél. Ám ha az ember történelmi generációkról beszél, akkor azokra gondol, akik még a második világháború eseményeit megélték. Jelenleg pont a küszöbön állunk, amikor ezek az emberek még éppen köztünk vannak, de annak lehetősége, hogy őket mint morális tanúkat megszólíthatjuk, már nem sokáig áll fenn.

PRAE.HU: Ebben a helyzetben a média szerepe is felerősödhet, és átveheti a közvetítés funkcióját. Ezáltal talán a manipulációk is könnyebben teret nyerhetnek. Mennyiben látja ezt veszélyesnek?

Így van, és mondhatjuk, hogy mindig problémás, ha a médiumok egy hangon szólnak, hiszen nekik a társadalmat művelő, kutató és egyben kritikus megbízásuk van, amely során átrostálják és megkérdőjelezik azt, ami a társadalomban megszilárdul. Ez egy demokráciában fontos ahhoz, hogy különböző perspektívák láthatóak legyenek. Ezt a médiumok a különböző értékrendjükkel teljesíthetik is, de egy olyan államban, ahol az értékrend egységessé válik, ott gyakorlatilag cenzúra, monopólium, illetve manipuláció uralkodik. Ebben az esetben nagyon fontos, hogy legyenek még emberek ebben a társadalomban, akik azt mondják: Nem, ez így nem igaz, ennek tanúja voltam, és ezt máshogy éltem át. Ezek a személyek hangsúlyossá válnak, mert ellenvéleményt tudnak megfogalmazni.

PRAE.HU: Ezek szerint mindig van mód ellenkormányzásra?

Döntő fontosságú, hogy egy ország sosem egy hangon szól, ez teljes fikció. Az az érdekes, hogy egy társadalomban az emlékezésnek soha nincsenek egységes keretei. Szeretném ezt Németországgal illusztrálni: Bár van az emlékezésnek egy egységes kerete, ami kiterjed például Németország történelmi szerepére, a tényeket ezzel kapcsolatban el kell ismernünk, hiszen időközben ez már egy általános tudássá is vált. Ugyanúgy a történelmi felelősségünk tudata is általánosan elterjedt már, de mindez nem azt jelenti, hogy ebben az országban egészen sok ember ne gondolkozna másként. És ez rendben is van, mindenkinek más története van, máshonnan érkezett és másra helyezi a hangsúlyt, így saját történetüket fontosabbnak találják. Ez is normális. A lényeg, hogy a sokszínűségnek meg kell maradnia, mivel ebből a sokszínűségből születik meg a változás és az élő emlékezés gyakorlata is. A dolog úgy áll egyébként, hogy politikailag semmi esélye nem lenne egy az általánossal ellentétes emlékezésnek. A kérdés az, hogy az emlékezés adott kerete vajon politikai párttól függ, vagy be van-e akár írva az alkotmányba. Németországban ugyanis az alkotmány a következő mondattal kezdődik: Az ember méltósága sérthetetlen. Ez a preambulum emlékezés arra, ami a múltban történt, és emlékeztet arra, hogy honnan kell magunkat elkezdeni újradefiniálni. A különböző generációknak be kell vonnia az embereket a saját megélt tapasztalataikba, hogy aztán az emberek a történelemben önmagukra ismerhessenek. Ezért fontos, hogy a történelmi képen együttesen dolgozzanak, ami aztán egy integrált és összetett képet eredményez.

Gondolok itt azokra az emberekre is, akik a határokon túl élnek. Sok magyar él például Magyarországon kívül, ezért ez az ország különleges képességekkel bír, el tudja képzelni saját magát a határain kívüli szemszögből is. Ez egy különleges, európai képesség, amit itt Magyarországon ki lehetne fejleszteni. Ebben az országban a vitákat olyan intenzitással, nyíltsággal és éleslátással vezetik, amivel más közép-európai országban keveset találkoztam. Ez igazán lenyűgöző, emellett mégis nyugtalanít, amikor azt hallom, hogy a média egyszólamúvá vált, az ifjúság ráunt a történelemre és nem igazán foglalkozik a bonyolult múlttal, hanem szívesebben követ egyszerűbb megoldásokat, vagy egyszerűen csak a saját önképét szeretné erősíteni. Egy kollektív, erős önkép viszont csak az egyik dolog, mert napjainkban egy nemzetet a sokszínűsége is meghatározza, mindenekelőtt a kisebbségekre való tekintettel, akikkel szemben az ember vendégszerető és lojális, és nem üldözi el őket. Számomra mindig összetartozik az önkép és a történelemre való emlékezés, vagy a bánásmód, amit az ember a szomszédjaival vagy a kisebbségekkel szemben tanúsít. Ezek a dolgok összetartoznak.

Fotó: Gál Csaba (PIM)