PRAE.HU Most jelenik meg a FISZ Világirodalmi sorozatának első, világirodalom-kritikákat tartalmazó kötete. Miért döntöttetek úgy, hogy ezzel a kötettel, és ne egy regénnyel nyissatok?

Bizonyos, merőben materiális (pályázati) okok mellett eredetileg is az volt a terv, hogy ezzel a kötettel nyissunk, mégpedig azért, mert mikrokozmoszként foglalja magába a sorozat egészének krédóját. Egyrészt, mert tágan és interaktívan értelmezi a világirodalmat; határozott célunk, hogy ne szűkítsük a világirodalom terét se a szűken vett nyugati kánon szerzőire, se pedig a szöveg és az olvasó közötti – egyébként nagyon fontos! – kapcsolatra, hanem engedjük be az olvasót a színfalak mögé is: ezt a célt szolgálják a kötet fordításkritikai szekciói (a műfaj amúgy is szívügyem), és ezért tartottunk már három, igen sikeres műfordító műhelyt különböző helyszíneken Nádasdy Ádámmal, Gerevich Andrással és Tótfalusi Ágnessel, no meg – s ők a legfontosabbak – a segítségükkel, velük együtt fordító közönséggel. Nem mellesleg ezért gyűjtöttük össze az elmúlt öt-hat év világirodalom-kritikáit is, mert a világirodalom-kritikus (és a kritikus úgy általában) ugyanolyan érdemtelenül elhanyagolt, periférikus személyiség, mint a fordító.

PRAE.HU: A könyv igyekszik összefoglaló képet nyújtani a világirodalom jelenlegi helyzetéről, a legfontosabb művek recepciójáról. Mondhatjuk, hogy a hazai könyvkiadás tartja a lépést a külföldön megjelenő művekkel? Minden eljut Magyarországra?

Ha a szokásos „megkésett Kelet-Európa” effektust próbálnánk az esetre ráhúzni, könnyen rávághatnánk, hogy dehogy jut! A kötetben külön szekciót is kaptak a megkésett klasszikusok, Cortázar Sántaiskolája és Pynchon Súlyszivárványa, melyek 2009-ben egyszerre jelentek meg magyarul – pedig eredetijük 1963-as, illetve ’73-as. Ez azonban csak az egyik véglet: a másik az, hogy Európában elsőként jelent meg a legutóbbi jelentős latin-amerikai generációs antológia, A jövő nem a miénk, és Saramago felfedezésével is megelőztük mondjuk az angol és német könyvkiadást. A valóság, most úgy látom, valahol a kettő között van: bizonyos, jól bevált életművek esetén a magyar kiadások azonnal lekövetik az eredeti megjelenéseket (Ecóé, Rothé, Márquezé, Ámosz Ozé, és hát, nyilván, Paulo Coelhóé), másokat kisebb-nagyobb késéssel ugyan, de felfedezünk, és igyekszünk utolérni (McCarthyt, Houellebecq-et, Saramago-t), megint mások viszont sosem jutnak el hozzánk, vagy bár eljutnak, semmilyen visszhangjuk nincs, pedig megérdemelnék (például José M. Tavares Jeruzsáleme, amiről egy vak hangot sem ejtett kritikánk). Bár nyilván lehetne fanyalogni, én a nálunk elérhető világirodalom mennyiségével és nagy többségben a minőségével is alapvetően elégedett vagyok: talán kevesen gondolnák, de e könyv bevezetőjében számszerűen kimutatom, hogy több világirodalmi kötet jelenik meg Magyarországon, mint magyar irodalmi. Csak a visszhangjuk aszimmetrikus, mint azt szintén számszerűen megvizsgáltam.

PRAE.HU: Tehát annyira nem rossz a helyzet ezen a téren. Hogyan nézett ki a válogatás? Volt olyan jelentős könyv, amiről nem születtek érdemi kritikák, s ezért maradt ki?

Már évek óta terveztem, hogy „ha majd nagy leszek”, összeállítok egy ilyen kötetet, és volt három olyan év, amikor az Idegennyelvű Könyvtár folyóirat-olvasójában minden, folyóiratban megjelent világirodalom-kritikát elolvastam, vagyis már a kezdetekkor volt a fejemben több olyan kötet, amiről több értékgazdag értelmezést is termelt a magyar kritika, de azért hosszú volt az út a végéig, több mint egy évig tartott. A válogatás első részeként különböző adatbázisokat, keresőket pörgettem csapágyasra (szerintem volt néhány olyan időszak, amikor a Matarka forgalmának felét én adtam), aztán az azokból kimaradó folyóiratok tartalmain mentem végig, párhuzamosan pedig szerzőktől, meg persze sorozatszerkesztő-társaimtól (Izsó Zitától, Lesi Zolitól, Urbán Bálinttól) is kértem és kaptam ötleteket, tippeket. Az eredmény felemás volt: ahogy említettem, a kiadott világirodalmi kötetek száma nem csekély, de többségükre nem jut elég kritikai figyelem. Több csalódás ért, közülük az egyik az új Ulysses visszhangtalansága (mert a Magyar Narancsban a fordításról lefolyt rövid vita inkább ijesztő volt, mint gyümölcsöző) – bár maguk a fordítók többször és nagyon érdekesen nyilatkoztak meg a kötetről készülődés közben, mire egy megfelelő terjedelmű kritika született a fordításról, már összeállt a kötet. Szintén elszomorított, hogy nem tudtam két-három megfelelő hosszúságú kritikát összeszedni egyetlen cseh kötetről sem (a nyelvi blokkokban egy-egy kötetről szinte mindig három írás szól, a szélesség mellett a mélységet is biztosítandó). Örömteli volt viszont, hogy egy horvát könyvről (Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella) sikerült nagyon jó minőségű írásokat összeszedni – saját szomszédaink ugyanis, Közép-Európa ide vagy oda, nemigen ütik át az ingerküszöbünket.

PRAE-HU: Mit vársz ennek a kötetnek a kiadásától? Azt, hogy jobban odafigyeljenek a külföldi szerzőkre és könyvekre mind az olvasók, mind a kritikusok, vagy, hogy a világirodalom-kritikák szerepe nőjön?

Túlontúl magasztos célnak tűnik mindkettő, és aligha érhető el egyetlen kötettel – bár az lenne! – így kisebb céljaim vannak: egyrészt azt szeretném elérni, hogy az irodalomkritikáról való elméleti-módszertani beszéd ne korlátozódjon tudattalanul is kizárólag a magyar irodalom kritikájára, vegyük észre, hogy azon kívül is van élet. Másrészt arra szeretném biztatni a meglehetősen ijesztő számszerű adatokkal az irodalmi szcéna kritikafelelőseit, hogy bátrabban biztassanak világirodalommal foglalkozó kritikusokat munkára – nem hiszem, hogy bármely közepesen rossz, de jól beágyazott, sokbarátú magyar irodalmár egy-egy feledhetőbb opusa négyszer-ötször annyi (emiatt sokszor egymást ismétlő) kritikát érdemelne, mint mondjuk Nabokov életműve, akinek viszont nincsenek lelkes haverjai a magyar szakról – pedig ez a helyzet. Ha a földön maradva szeretnék optimista lenni, azzal lennék elégedett, ha a világirodalom minden releváns médiumban (folyóiratok, hetilapok, internet) elérné az összes irodalomkritika 30%-át; jelenleg ehhez az interneten van a legközelebb, és a folyóiratszcénában a legtávolabb.

PRAE.HU: Mi lehet ennek az oka? Eleve ritkán közölnek a lapok világirodalmi kötetekről recenziót?

Ez a megállapítás leginkább a folyóiratokra igaz, és végső soron logikus. Ha végignézzük a bemeneti oldalt, vagyis mondjuk azt, hogy a mindannyiunk számára közös művelődési fázisokban, általános- és középiskolában mi mindent tudhatunk meg a világ irodalmáról, azt kapjuk, hogy az irodalomtankönyvekben szereplő szerzők kicsit kevesebb, mint fele nem a magyar irodalomból érkezett. Hohó, ez aztán a jó arány, gondoljuk, aztán rájövünk, hogy a Magyarországon kívüli világ egészéről tudjuk mindezt: a világ szárazföldjeinek 99,9994%-ának irodalmából ismerünk meg ideális esetben 71 szerzőt gimnázium alatt, míg erről a piciny területről, ahol élünk, egész irodalomtörténetünk csaknem kilencven szerzőjét – ami persze, mondhatnánk, még mindig kevés, mert így is kimarad belőle csaknem a teljes kortárs irodalom, meg persze Rejtő Jenő. De mit kéne tudnunk Afrikáról, Ázsiáról, de akár közelebb érve akár a finn és spanyol, még közelebb meg a román, horvát, szerb vagy szlovén irodalomról, ha e területek irodalmi termékei – egy-egy apró mozaiktól eltekintve – nincsenek rajta se a gimnáziumok, se az egyetemek olvasmánylistáin? Nem gondolom, hogy minden szerkesztőnek ismernie kellene a kánonhatáron túli irodalmak történéseit (nem is gondolnám, hogy ilyesfajta tudás egy személyben összpontosulhat), de erős kapcsolati hálóval, vagyis a meglévő szakértőkkel – egyetemi tanárokkal, kiadókkal, kritikusokkal – való gyakoribb konzultációval és a tehetséges kritikusok erősebb motiválásával szerintem jóval színesebbre, nyitottabbra lenne vehető a paletta, úgy, hogy a magyar irodalom recepciója sem sínylené meg.

PRAE.HU: Nem egy könyv csak idegen nyelven érhető el. Fontos lenne szerinted, hogy azokról is szülessenek kritikák? Megeshet, hogy épp a kritika hívja fel egy kiadó figyelmét az adott szerzőre és műre.

Publikus formában ez a legritkább – idegen nyelvű kötetekről leginkább idegen nyelvű tanszékek tanárai-diákjai írnak tanulmányokat, többnyire idegen nyelven, alacsony példányszámú tanulmánykötetekbe, a szaktudományosság számára; kiadói oldalról pedig a lektori jelentések szolgálnak az érdekesnek tűnő kötetek elbírálásának segítésére. Régen, évtizedekkel ezelőtt a Nagyvilágnak voltak jó ismertetései idegen nyelvű könyvekről; ma én csak a Műút Kikötői hírek rovatában látom-érzem a nyomkövetésnek, tájékoztatásnak, felfedeztetésnek ezt a szándékát.

PRAE.HU: Régen volt egy csak világirodalommal foglalkozó folyóirat, a Szántó F. István szerkesztette Átváltozás. Szerinted fontos lenne több világirodalommal foglalkozó lapot életre hívni?

Jelenleg is van egy szívemnek igen kedves, kifejezetten világirodalommal foglalkozó folyóirat, a Nagyvilág, mely az elmúlt néhány évben láthatólag tett erőfeszítéseket arra, hogy a kritikarovatában is rendszeresen több kötetet is ismertessen, de a lehetőségeik távol állnak az ideálistól. A magyar folyóirat-kultúra amúgy is elképesztően tágas; én nem elsősorban az extenzív, inkább az intenzív bővítés pártján állok, vagyis ellennék kevesebb, de sokkal jobban menedzselt lappal és portállal – de nem egyikkel a másik rovására. Mert bármennyire is átalakultak az olvasási szokásaink, nem szabad elfelejtenünk, hogy akármennyire is preferáljuk az internetes felületet, egy-egy ilyen cikk elolvasásával kimutatások szerint legfeljebb 8 percet bajlódunk, és elmélyültebb tanulmányokban már ritkán idézünk belőlük, vagyis mindkét felületnek megvan a maga helye és értelme.     

PRAE.HU: A kritikakötet után mi következik? Milyen könyveket szeretne jövőre kiadni a FISZ világirodalmi kategóriában?

Két olyan tervünk van, ami már előrehaladottabb állapotban van: az egyik a Nobel-díjas Seamus Heaney Human Chain című könyve, a másik a már nálunk is ismert argentin novellista, Samanta Schweblin El núcleo del disturbio című elbeszéléskötete. Ha minden összeáll, ezek követhetik jövőre a kritikakötetet, mely a Világtalanul? címre hallgat majd, és idén decemberre tervezzük a megjelentetését. De semmiről (megjelenésekről, műhelyekről, könyvbemutatókról, kritikákról, tudósításokról) sem maradhat le az, aki olvassa egy ideje már üzemben lévő blogunkat (fiszvs.blogspot.hu), vagy követi Facebook-oldalunkat.