A könyvbemutatón a szerzőtől megtudjuk, hogy személyes kapcsolat fűzi a gyüjtőhőz: 1963-ban, svájci gyógykezelése alatt a Mestitz-család gardírozta őt, náluk élt és ők gondoskodtak róla, amíg tartottak ezek a terápiák. Martos hozzáteszi: ekkor ugyan felfigyelt arra, hogy a panzióban, melyben laktak, a falakon képek lógtak, de tízévesen nyilván nem ezzel törődött, hanem, hogy Svájcban lehetett olyan műanyag katonákat kapni, amilyeneket itthon akkor még nem. A képekkel később kezdett el foglalkozni, csak Mestitz 1969-es halála után ébredt tudatára, hogy a gyűjtemény a maga nemében páratlan, így kutatásba kezdett, az évek alatt pedig izgalmas műtárgysorsok bontakoztak ki a szeme előtt, melyekről most A tőzsdeügynök képei című könyvben számol be részletesebben.

Martos Gábor kötetének különlegessége, hogy egy mostanáig kvázi ismeretlen, a két világháború között létrejött magyar polgári magángyűjtemény sorsát követi végig, a könyv azonban nem pusztán a külföldre emigrált Mestitz Lajos megtört ívű életének és kollekciójának állít emléket, hanem implicite rámutat arra is, milyen keveset tudunk még az egykori polgári középosztály birtokában levő képekről, a Mestitzhez hasonló kis gyűjtőkről és műtárgyaikról. Sőt, Martos a könyvbemutatón azt is bevallja, hogy magáról Mestitz Lajosról is elég kevés információnk van, életéről, gyűjteményéről alig szólnak források. Az bizonyos, hogy a tőzsdeügynök sohasem akarta „eljátszani a műgyűjtőt”, fiával viszont sokszor megfordult az Ernst Múzeum kiállításain és aukcióin, ahol feltételezhetően vásárolt is. Tudjuk még róla, meséli Martos, hogy 1947-es emigrálása előtt a Parlament szomszédságában épült Elysée-palotában élt feleségével, Borza Irénnel egy háromszoba-hallos klasszikus polgári lakásban. E helyiségek falain lógtak a képei, amelyeket Mestitz még a háború alatt sem akasztott le. Martos szerint a tőzsdeügynök „meglehetősen különc ember lehetett”, aki háborúellenességét leginkább azzal fejezte ki, hogy egyszerűen nem vett tudomást róla: míg mindenki más a pincében bujdokolt, addig ez a kikeresztelkedett zsidó harmadik emeleti lakásában német irodalmat olvasott, gramofont hallgatott és falakon lógó képeiben gyönyörködött. Ezért is feltételezhető, hogy a gyűjteményből elég sok kép megsemmisült, amikor a lakás bombatalálatot kapott.

A megmaradt munkák az emigrálás után „elkezdtek kivándorolni” Svájcba, és csak Mestitz halála után, a hagyatéki tárgyalás keretében kerültek vissza az országba, az özvegy tulajdonába. Jelenleg a Mestitz-kollekcióból 29 darab van Magyarországon, ma két gyűjtő birtokolja őket, de Martos szerint a gyűjtemény körülbelül negyven darabból állhatott: van egy festmény, ami Londonban lappang, egy Iványi-Grünwald, amit eladtak, a maradék pedig vagy a bombatámadás alatt lett semmivé, vagy a csempészések során kallódott el.

A ma is létező munkákból a Kieselbach Galéria egy napos kiállítást rendezett, így minden látogató számára világossá válhatott, hogy ez a kis gyűjtemény, ami Martos könyvének lapjain végre tökéletesen megismerhető, valójában százmilliós értéket képvisel, hiszen teli van olyan ünneplésre érdemes munkákkal, mint Ferenczy Károly, Rippl-Rónai vagy Derkovits Gyula festményei. A könyvbemutatón Kieselbach Tamás szakmai szemmel is értékelte a kollekciót, és elmondta, hogy ő sok esetben mást választott volna Mestitz helyében, abban a korban nem érdeklődött volna Koszta csendélete, Mattyasovszky-Zsolnay Harangvirágja vagy Hatvany munkái iránt, viszont a Derkovits-kép, a Ferenczyek és Rippl „kukoricás” képei mindenképpen foglalkoztatták volna. Kieselbach szereti a gyűjteménynek e hangsúlyait, és úgy látja, hogy a kollekció valódi értékét a főművek adják, viszont a „kulturáltabb” munkák is értékelendőek. A gyűjteményben szerepel még egy Tiepolo is, amiről Martos a kötetbemutató végén elmondta, hogy Mestitz ehhez a sokszorosított grafikához a háború után juthatott hozzá, valószínűsíthetően valamilyen csere vagy szívesség folytán.

Martos Gábor Egy tőzsdeügynök képei című könyvének bemutatója, Kieselbach Galéria, Budapest, 2014. november 27.

Fotó: Bach Máté