“György Péter most körülbelül négy hete nem írt könyvet, de attól tartok, hogy miután ezt a beszélgetést letudtuk, megint egy kész kéziratot kapok tőle”- adja meg a beszélgetés alaphangját Szegő János, majd egy rövid bevezetőben tovább méltatja a szerzőt. Kiemeli például, hogy itt is megjelenik a kettős cím, ami mostanra a György Péter-retorikának részévé vált. A szerző hozzáteszi, hogy eredendően ő nem ezt a címet adta, Uralom a valóság és a képzelet felett volt az eredeti, azonban Szegő szójátékának “köszönhetően” (Unalom a valóság és a képzelet felett) azt gyorsan el is vetették, míg végül Bán Zsófia egy vonatút során bukkant rá A hatalom képzelete kifejezésre. Az alcím pedig már inkább analitikus, mint metaforikus, a benne található dátumok, 1957 és 1980 György Péter értelmezésében az állami, illetve a magaskultúra kivételes helyzetének kezdő- és végpontját jelölik ki, az esztéta ugyanis amellett érvel, hogy az államszocializmusban ekkor létezett egy jól elkülöníthető, megkülönböztetésre érdemes kultúrtörténeti periódus, amelyben a politika uralta a képzőművészetet. “Az államszocializmus ugyanis túlélte saját magát”, teszi hozzá, hiszen ő úgy látja, hogy 1980-tól a rendszer már nem volt képes uralma alá hajtani a képzeletet, és mivel az a társadalom belső tartóköteléke, kötőanyaga, ezért már a valóságra sem volt olyan erős befolyása, mint korábban.

Tomay ezt követően a kötet vizuális megjelenését boncolgatja, a fejezetek elé illesztett épületképek vonatkoztathatóságára kérdez rá, szerinte ugyanis nincs közvetlen kapcsolat a kép és az utána következő szöveg között, annyit lát csak, hogy ezek a fotók melankolikusak, témájuk szomorú, lepusztult. GyP elmondja, hogy eredetileg nem akartak ennyi képet, de Dezső Tamás fotográfiái annyira szuperek, hogy végül Pintér József, a kötet grafikusa mindnek talált helyet a kötetben. A szerző szerint sem kell kapcsolatot keresni kép és szöveg között, Szegő szerint azonban ezek a fotók a textusnak “adnak egy teret”, kontextusba helyezik azt, tehát nem a fejezetek illusztrációiként szolgálnak, hanem “mementókört” alkotnak.

Az építész továbbra sem tér el a precíz, gyakorlatiasabb kérdésektől, az írót a kötet célközönségéről és annak műfajáról faggatja. György Péter elmondja, hogy tulajdonképpen két csoportnak szánja a könyvet, azoknak, akik éltek a Kádár-korban, ők lehetnek a kontrollcsoport, akik igazat adhatnak neki vagy megcáfolhatják, illetve azoknak, akik nem éltek 1957 és 1980 között, mert úgy gondolja, hogy nekik mindenképpen el kell mondani, hogy milyen volt az akkori világ, hogy tisztán lássanak. A szerző tehát az emlékezet antropológusaként kvalitatív múltfeltárást végez, szubjektív perspektívából szemléli az akkori eseményeket és a korban születő életműveket. Emiatt nehéz is konkrét műfajt aggatni a kötetre, a szerző a hátsó könyvborítón montázsnak nevezi, amely többféle narratívából, sokféle esettanulmányból és személyes élményekből tevődik össze. “Akartam, hogy ez a könyv teli legyen zsebpiszkokkal, apró-cseplő dolgokkal, mert sokszor ezekben bújik meg a lényeg, azt viszont nem szerettem volna, hogy ideológiai doktrínákat elemezzek végig”. Szegő szerint György Péternek ebben a kötetben sikerült megtalálnia az egyéni végzetek és a közös sorsok közötti megfelelő arányt, így egy izgalmas és sokszínű kötet jött létre.

A beszélgetés végén Tomay rávilágít arra, ami ebből a kötetből is világosan kiderül: hogy György Péter az “eredetiben látás elkötelezettje” egy olyan világban, ahol az eredeti egyre kevésbé van jelen. Az esztéta első kiadásból olvas, ha pedig elemez valamit, azt elsőként élőben megnézi. “Sok lábmunka van ebben a kötetben, valamiféle helyszínelő vagyok, ugyanis el kell menni az adott dologhoz ahhoz, hogy gondoljak róla valamit”. Majd hozzáteszi, hogy ha valaki a jelenkorral foglalkozik, akkor tanácstalan, ezért igyekszik nem válogatni a források között és elolvasni mindent, ha pedig lehet, akkor első kiadásban, mert a könyv maga is egy tárgy, ezért önmagában, vizualitásában is mond valamit a témájáról.

Az építész még igyekszik a beszélgetést saját szakterülete felé terelni, mert ugyan a könyv nagy része írói életműveken, írott szépirodalmi szövegeket keresztül próbálja meg működése közben értelmezni a Kádár-kor kulturális rendszereinek sajátosságait, mégis egy kisebb önálló fejezetben a szerző a korszak képzőművészetéről és épített tereiről szól. György Péter szerint az építészetnek azért volt a korban kivételes helyzete, mert a rendszernek nem volt kontrollja az épített terekkel kapcsolatban. Tomay nem ért mindennel egyet, és azt is sajnálja, hogy a rádió- és a tévéműsorok tárgyalása kimaradt ebből a kötetből, szerinte az is nagyon fontos lett volna... Ezt csak az eredetiben látás “kényszere” akadályozta meg, ugyanis a szerző egyelőre nem fért hozzá az eredeti felvételekhez, a YouTube-ról pedig nem lehet elemezni ezeket a műveket, de azt ígérte, hogy ha az MTVA archívuma végre elérhető lesz számára, akkor valamilyen formában foglalkozni fog Vámosi János és Mikes Éva korai felvételeivel.

György Péter: A hatalom képzelete, könyvbemutató, Nyitott Műhely, 2014. 11. 25.