Titkosszolgálati jelentésekből drámát szerkeszteni kihívás: a dramaturgiát szükségszerűen meghatározza a szövegek ügynöki nyelve és perspektívája, ami a nézőket is ebbe a megfigyelő helyzetbe kényszeríti, de az adott korszakról való közös tudásunk révén kívül is helyezzük magunkat a történeten. A fiatal író- és rendezőnő bravúrosan oldotta meg a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál felkérését, és alkotott megrázó dokumentumszínházi darabot a Párhuzamos életek — a 20. század a Titkosrendőrség szemével című projekt részeként. Az előadás címe és alcíme - NYOMTATOTT NAGYBETŰ (Az archívum színrevitele) -  az írott szöveg, az adat szerepét hangsúlyozza, mintegy főszereplővé teszi. Az archívum jelen esetben a Securitate által megfigyelt személyek aktáit jelöli, a színrevitel pedig az eddig elfekve lappangó történetek közösségi, terápiás újraélésével juttathat előrébb saját történetünk megértésében.

Az információ mint hatalom nem új találmány: a diktatúrák működéséhez hozzátartozik, hogy a hatalom gyakorlói mindent tudjanak a népről, de a hatalomgyakorlás ellenőrizhetetlen legyen. Ebben a masszív szerkezetben jelentett porszemet Mugur Calinescu. A tizenhat éves fiú 1981-ben, némi Szabad Európa Rádió-hallgatás után protestfeliratokat rajzolt krétával a falakra Botosánban, egy északkelet-romániai városban. Magányos akciója irdatlan gépezetet indított be. Szabadságot, emberi jogokat, független szakszervezetet követelő firkáira beindult a teljes román titkosszolgálat: 40 ezer írásmintát vettek, írásszakértőket vontak be, kihallgatássorozat kezdődött. A lehallgatott telefonbeszélgetések, megfigyelt napi rutinok szövegei az abszurd humor és a tragikum határán billegnek: „a megfigyelt személy házi feladatot ír, majd zenéről beszélget osztálytársával.”

A teljes egészében le- és kihallgatási jegyzőkönyvekből felépített dialógusok erős vizuális közegben, brutális hangeffektek kíséretében jelennek meg: a kis kéziprojektorral falra vetített feliratokat erőteljes, fémes csattanások kísérik. A szürkébe öltöztetett színészek monoton hangon darálják a jegyzőkönyvrészleteket, mintha csak testet öltött akták lennének. Nem próbálják rekonstruálni a megfigyeltek életét, személyiségét, meghagyják a titkosszolgálat médiumain átszűrt karaktereket a maguk töredékességében. Az elhangzó szövegeket mi - román nyelvtudás híján - csak feliratok révén követhetjük, de így is érezhető, mennyire fontos szervezőeleme az előadásnak az a természetes nyelvtől elidegenített, pusztán a hatalom önreprezentációját szolgáló, valójában önmagán túl semmit sem állító, körkörös hivatali nyelv.

A falakra és testekre vetített tiltakozó szövegeket a színészek görcsös, tehetetlen mozdulatokkal próbálják eltávolítani. A dialógusokat is kényszeres, de tétova mozdulatok kísérik, mintha a szereplők minden erejükkel igyekeznének követni egy általuk ismeretlen koreográfiát: félelmükben illeszkednének a hatalom erőszakszervezeteinek elvárásaihoz, ha tudnák, mik is azok, és nem bénítaná meg őket a rettegés. Persze leginkább a félelem rendjét fenntartó hatalom fél: az amúgy álmodozó, csendes fiú mögé mindenáron nemzetközi kapcsolatrendszert, összeesküvést lát, és közben szép lassan mindenkit elszigetel Mugur mellől: a szüleit, az osztálytársait, a barátait. A magára maradt fiú megtörik, megbán mindent, és ígéretet tesz, hogy Románia lojális állampolgára lesz. Ez meg is pecsételődik, mikor az addig falként funkcionáló vastag tornaszőnyeget ledöntik, és azon, mint egy trambulinon, ugrálni kezd. Nemsokkal ezután megtudjuk, Mugur húszéves korában leukémiában halt meg tisztázatlan körülmények között.

Az előadás egy rövid, de annál erősebb jelenettel zárul. Mugur már jóval később, kvázi kutatóként, saját aktáit vizsgálva faggatja az egykori ügynököket. Jóval a rendszerváltás után vagyunk, a mai, tévéinterjúkra emlékeztető díszletek között az ex-Securitatésok mégis a megszokott hatalmi arrogancia pozícójából, jó adag cinizmussal hozzák az ismert médiafrázisokat: „a hazánkat védtük az ellenséges hatalmaktól”, „hogyan tudtunk volna mindenkit lehallgatni, megfigyelni, kinek lett volna arra ideje és energiája?” - hangzik el, fittyet hányva az irdatlan mennyiségű felhalmozott akta tényére. És persze belülről harcoltak a rendszer ellen, Mugur valóban a jóbarátjuk volt, mindent az ő érdekében tettek. Az pedig alaptalan vádaskodás, hogy uránnal mérgezték volna meg, erre nincs bizonyíték. Hiába változott a politikai rendszer, a régi hatalom képviselői továbbra is annak nyelvét beszélik. Nem lepődünk meg azon, hogy az itt elhangzottak minden szava a Mugurt megfigyelő ügynökökkel készített tévéinterjúkból vett idézet. Katarzis nincs, a feloldozáshoz a bűnbánat vezethetne.

Az előadást követő beszélgetésből kiderült, Mugur egzisztenciális magánya és a diktatúra életét lebénító ereje rázta meg a rendezőnőt. Nem kommunista-ellenes történelmi drámát kívánt színre vinni, hanem egy ma is aktuális életérzést, helyzetet. Ezért választott egy kevésbé látványos ügyet a nyolcvanas évekből, nem valami véresebb, nagyobb horderejű sztorit az ötvenes évekből. Pedig a harminchét kilométeres archívumban biztosan talált volna olyat is. De egy ilyen mindennapi hős, aki az ellenállás legkézenfekvőbb módját, az ókori idők óta bevált falfirkát választja, a világ bármely pontján felbukkanhat New Yorktól Szíriáig, ahol a hatalom az erő nyelvén szólal meg, és minden, a sajátjától eltérő nyelvet igyekszik elnémítani. Az ideális demokrácia nyelve ugyanis a gondnok (vagy bibliai kifejezéssel: a sáfár) nyelve, aki a rábízott hatalommal elszámol annak gazdája, a démosz felé. Aki félti a hatalmát, ezzel egyszersmind le is lepleződik. Az erő nyelve, ha nem alulról jön, szükségképpen meghasonlik önmagával.

A derridai tétel, miszerint „Semmi sem zavarosabb és zavaróbb manapság mint a fogalom, melyet az archívum szó archivál” - itt új jelentéssel ruházódik fel: a diktatúra utáni rendszerváltó hatalom az előző rendszer erejét demonstráló arkhét (ami egyszerre jelent uralmat és eredetet) rituálisan eltávolította magától. Ez a lezárt és elkerített szöveghalmaz azonban még nem talált utat a társadalomhoz, miközben megszületésével szükségképpen átszabta annak terét. Amíg nem lesz a diskurzus része, daganatszerű zárványként él tovább, és nem lesz tulajdonképpeni archívum, nem kerül át a múltba. Anarchívumként, a társadalom elfojtott tudattalanjaként tovább élősködik a jelenen. Mintha mi sem történt volna. Itt válik létkérdéssé a hermeneutika: hol vagyunk ebben a történetben mi? Egyszerre kívül, mert az archívumra mint zárt adathalmazra tekintünk, kényelmes utólagosságban, és egyszerre belül, mert az archívum körkörös, önmagára mutató nyelve a mi nyelvünk is. Az előadás ennek a kintnek és bentnek a dinamikájával játszik egyszerre intellektuális és érzéki síkon.

Gianina Cărbunariu / dramAcum (RO): NYOMTATOTT NAGYBETŰ (Az archívum színrevitele)

Előadók:

Catalina Mustata

Gabriel Răuta

Mihai Smarandache

Silvian Valcu

Alexandru Potocean

Díszlet és jelmeztervező: Andrei Dinu

Koreográfus: Florin Fieroiu

Fénytervező: Andu Dumitrescu

Zene: Bobo Burlăcianu

Rendező: Gianina Cărbunariu

2014. november 18.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

(A Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál (Divádelná Nitra) hat társulatot kért fel a posztszocialista blokkból arra, hogy a Párhuzamos életek — a 20. század a Titkosrendőrség szemével című projekt részeként egy-egy dokumentumszínházi előadást készítsenek, ennek a keretében készült ez a darab is. Magyar oldalról a Szputnyik Hajózási Társaság vett részt a projektben Reflex című produkciójukkal.)