A Múzeum körúttól a Puskin utcáig keretezi az egyetem kampuszát egy bronzcsík, melyen 199 név olvasható. Az egyetem hajdani oktatóira, hallgatóira, dolgozóira emlékeznek ily módon, mindazokra, akik a zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, koncentrációs táborokban, gettókban veszítették életüket. Az egyetem saját halottjaiként tekint mindegyikükre.

Az ELTE-n két napos konferenciával készültek az emlékmű átadására. A Bevésett nevek – Az ELTE második világháborús emlékművének felavatásához kapcsolódó konferencia többféle – szociológiai, társadalomtudományi, politikai, történelmi – aspektusból vizsgálta a vészkorszak előzményeit, tragédiáit, traumáit és korunkra gyakorolt hatását, s a konferencia záró napján az irodalom, a színház és a filmművészet is helyet kapott.

Három előadást hallgattam meg, melyek mindegyike kötődik a kortárs magyar irodalomhoz, melyben immár a második, harmadig generációs szerzők újabb és újabb perspektívákból idézik föl műveikben a második világháború idején zajlott zsidóüldözést, az ebből fakadó családi és egyéni sorstragédiákat.

Érdekes jelenség, hogy az olyan szerzőknél, akik már csak elbeszélésekből és még inkább írott történelmi dokumentumokból merítenek, érzékenyebbek és fogékonyabbak a családtörténetekre a nagy történelmi ívű, összefüggéseket és elemzéseket tartalmazó művek helyett. Három, középkorú és fiatal előadó követte egymást a pulpituson. Vári György, Szolláth Dávid és Vilmos Eszter negyedórás – húsz perces előadásai több érdekességre világítottak rá. Mindannyian kiemelték, hogy a száműzetés, mint alapszituáció közös.

Vári György Gergely Ágnes költészetét vizsgálta, azt, hogyan jelenik meg benne a zsidó enigma, hogyan fonódnak össze az örök jelképek és a történelmi események. A 137. zsoltár című verset úgy értékelte, mint a magyarság-zsidóság szenvedéseinek párhuzamba állítását. A versben Arany János, mint a magyar tradíció megtestesítője jelenik meg. A transzcendens szerkezet is adott, és a zsoltárok könyvéből vett alap és Arany János, mint a második strófában a Jeruzsálem szó helyettesítője közösséget teremt a magyar és a zsidó sors megpróbáltatásai között:

„Ültünk Babylon folyópartjain.
Sírtunk. Babylon tenger nélkül él.
Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín.
Tőlünk verejték kell, nem szenvedély.
S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér.
Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen,
ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.

Jelünk itt falba karmolja a nép.
Kik biztatják, sem tudják, mért teszik.
Királyi jel, sok más jelet tulélt.
Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik!
Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…!
És fájó orcám rángjon majd a számhoz,
ha elfeledlek egyszer, Arany János.” (Gergely Ágnes: 137. zsoltár)

Az üldözöttek, kitaszítottak témája más kontextusban is foglalkoztatta Gergelyt. A Yeats-fordítások kapcsán, a kisebbségben lévő, üldözött ír katolikusok sorspéldáját is párhuzamba vonja a zsidók kitaszítottságával. Érdekesen keveredik életművében az üldözött ír katolikusok, a magyarok szenvedései és a száműzött zsidók sorstragédiája. Vissza-visszatérő kérdés, elmélkedési pont és feszültség Gergely Ágnes költészetében a kettős identitás: hogyan lehet egyszerre igazán magyarnak és igazán zsidónak lenni?

Emblematikus verse még e témában az Apu és az Izabella és Ferdinánd. Vári rámutatott e költeményekben a híd szimbolikus szerepére. A versben említett híd neve ugyanis változott a történelem során – Ferdinánd híd, Élmunkás híd, majd ismét Ferdinánd híd – de mint metafora átível a korokon, a szocializmuson. Sőt, a híd toposza történelem felettivé válik, átível sok mindenen, összeköt több lételemet. A szellem és a költészet is történelmi korokon ível át – jegyezte meg Vári –: „vagyis azoknak a bűntényeknek az összefoglalásán, melyet történelemnek nevezünk”. 

Szolláth Dávid a lírai művekről áttért a prózára, a másodgenerációs holokausztművekről beszélt. Márton László Árnyas főutca című regényét vetette össze Mészöly Film című művével. Rámutatott, hogy mind a két regény kiemelkedik az irodalomtudományi közegből. Egyik kérdése az volt, hogy képes-e közösségi emlékezettel dolgozni az Árnyas főutca. Megállapította, azt a tárgyilagosságot és kívülállást nem tudta, de talán nem is akarta követni Márton, mint Mészöly a Filmben. Szolláth egy új áramlatra, irányra is felhívta a figyelmet, mely a hasonlóságok és az ihletettség terén követheti ugyan Mészölyt, de eltéréseket is ad.

„Sok olyan mű van, mely a huszadik századi traumákról ír, kérdez. De nagyobb közönségnek íródtak, s fontosabb lett bennük a történet.” Példaként hozta Oravecz, Tompa Andrea, Borbély Szilárd és Rakovszky Zsuzsa műveit. Véleménye szerint nagyobb súlyt kapott mostanában a történelmi dokumentum fogalma. Az Árnyas főutca viszont abban különbözik ezektől a regényektől, hogy önreflexiós írás. Mészöly Film című regényére viszont hasonlít abban, hogy többes szám első személyben íródott.

Viszont a Filmmel ellentétben keresi és láttatja is az összefüggéseket. Történelmi fogalmak, elemek is megjelennek benne – ellentétben a Filmmel – mint az asszimiláció, kirekesztés. Bár – ahogy ezt a projektorra kivetítve is megmutatta – sok olyan mondat emelhető ki a két regényből, melyek összekeverhetőek lennének.

Mind a Mészöly, mint a Márton regényben rezignáltan szembesül az elbeszélő a saját korlátaival, de egyúttal provokálnak is. Ám míg Mészölynél rejtély marad az összefüggések, addig Mártonnál átjön, hogy mit gondol az elbeszélő. Végül Szolláth a két regény kapcsán kijelentette, hogy az intertextuális poétika minden szöveghierarchiát föladott, a történelmi narratíváink szétestek.

Vilmos Eszter, a Szolláthot követő előadó Borbély Szilárd művein keresztül közelítette meg az üldözés, emlékezés, kivetettség témáját. Borbélynak A testhez és a Nincstelenek című köteteiről értekezett. Az előbbit részletesebben vizsgálta, míg az utóbbi csak megemlítésre került. A testhez a borzalmakat túlélő nők tanúságtételeit tartalmazza, melyek a forrásdokumentumokhoz képest egyszerűbb, gyermekibb, sűrítettebb formában jelennek meg.

A Nincstelenek is a trauma, a kibeszélhetetlenség, a retraumatizálás témája köré épül. Vilmos Eszter A testhez című kötet darabjainál rámutatott arra a párhuzamra, melyet Borbély vont Jézus halála és a haláltáborban meggyilkoltak között. Jézus passiója és a tömeggyilkosság áldozatai között lát összefüggéseket, és ez a Név megszentelése című műben érhető tetten a legmarkánsabban.

Vimos felhívta a figyelmet arra is, Borbély elhagyja a tanúságtételek epizódszerű leírásait, monológjait, csak a traumát hagyja meg, mint például a Nefelejcs című versben. „Viszont Borbély vállalja azt is, hogy képviseli a megholtakat.” Az áldozatiság, a kiszolgáltatottság és a gyermekivé stilizált nyelv így még hitelesebbé válik.

A Nincstelenekről is ejtett néhány szót Vilmos Eszter, először is leszögezte, hogy a Nincstelenek nem holokauszt-regény, bár az elfojtott traumák ott is megjelennek, inkább a kibeszéletlen, kibeszélhetetlen nyomasztó fájdalom műve, a mélyszegénység ábrázolása. A zsidók hajdani deportálása inkább, mint elfojtás és elhallgatás jelenik meg.