Egy megkonstruált térben, egy felülről szabályozott úthálón halad „A” pontból „B” pontba, s útravalóul magával viszi az előre kimondott, vagy épp csak szemrebbenésekkel megfogalmazott társadalmi elvárásokat. Játékos lesz egy KRESZ-nek keresztelt közjátékban. Persze, hogy ne maradjon rossz szájíz, hogy ne gondoljuk, hogy a közlekedés – a közvélekedéssel szemben – keserű lenne, elmondható, hogy a pálya, az út vonala tetszőlegesen kiválasztható, s jó esetben a tempót is mi diktáljuk, és hogy mit diktál Tillmann Hanna, amikor azt írja, hogy VEZETNI márpedig KELL?!

KELL, nekem, neked, nekünk. Ha férfi, ha nő, vagy ha elmúltál 17, kell. Beiratkozni az autósiskolába, kresztesztet, rutinvizsgát, forgalmit tenni, kell. A mellékletként feltöltött önéletrajzba, hogy „B kategóriás vezetői engedéllyel rendelkezem”, feltüntetni kell. De hogyan lehet erről, egy harminc négyzetméternyi fekete térben, krétarajzban elbeszélve állításokat tenni, kérdezni, elgondolkodtatni?

Tillmann Hanna a hétköznapi verbális tapasztalat rajzba ültettet dramatizálásának mestere, legyen szó egy elcsípett szófoszlányról, a személyes félelmek és dilemmák kihangosításáról vagy a családi legendárium anekdotáinak elmeséléséről. A rajz terápiás eszközzé válik Hanna kezében, a szorongások kimondásának felülete lesz. Azonban ez a beszédmód, Freud álommunkájához hasonlóan, sosem explicit. A begyűjtött emlék, egy párbeszéd tanúsága vagy épp a test tapasztalata az alkotói fantázia képi metaforáiban lát napvilágot. A kicsiny, groteszk démonok – a sztereotípiák mint társadalmunk kísértő szellemi – kísérik a Jurányi Galéria falán a kréta képregénybe olvasó látogatót.

A Vezetni kell egy szimmetrikusan komponált kiállítás. Origója, a szervi asszociációkra késztető motor a címerállatnak felfogadott „benzintyúkok” társaságában mutatkozik. A benzintyúk esete a motorral jól példázza Tillmann Hanna nyelvi érdeklődését, az olyan verbális és vizuális közt húzódó átjárók leleményes kiaknázását, amelyekben az alkotó szemmel láthatóan kényelmesen közlekedik, oda s vissza. A motoroltártól jobbra a vezető perspektívájába kapunk betekintést. Belehelyezkedve a szélvédő mögé utasított nézői pozícióba: a galéria fala krétafénnyel szegélyzett éjszakai látképpé lényegül, ahol a volán mögötti kilátással egyben a sofőrünk legsötétebb félelmeinek sűrűjébe (is) látunk. A félelemtabló a vezetés élményéről mint valami átkos, spontán, ugyanakkor potenciálisan bekövetkező katasztrófaként gondolkodik. Ahol bármelyik pillanatban elénk ugorhat a labda, a macska, a gyerek, a kismama, a jávorszarvas, a közvilágítási szörny vagy a KRESZ táblaóriás. Ahol eleve elrendelve érkezik az éjszakai út derült ege felé a viharfelhő. Mit számít az útszéli várandós gráciák szelíd szurkoló tekintete, az alagút messze van, és a gráciák is csak az igazi sofőrök fuvarjára várnak.

De milyen az igazi sofőr, ki a jó vezető? A lista valahogy így hangzik: legyen körültekintő, de azért határozott, lássa át a forgalmi szituációt, hozzon gyors döntéseket, ja, igen, és legyen férfi. Ahogy a közlekedésmérnök, az autószerelő, a KRESZ oktató és a vizsgabiztos is. Ha a közlekedés egy hatalmi struktúra, akkor a nők valahol a hierarchia alján markolják a kormányt – monoton dudaszó kíséretében.

Amikor az ember önigazolást, elfogadható magyarázatot keres saját kudarcainak értelmezésére, gyakorta hívja segítségül a statisztikát, a biológiát vagy épp a környezetét meghatározó kulturális mintázatokat, amelyekből maga is kénytelen volt akarva-akaratlan meríteni. Ilyen magyarázat lehet a családi tabló felvonultatása, amely a „vezetéshez való viszonyt” választja történetmondása narratívájául, s ágyazza a „követendő út” ornamentikájával határolt képregény-kockákba. A női emancipáció és vezetés személyes történetekkel, traumákkal kövezett kultúrtörténeti áttekintése ez, ahol az egyenjogúsítás és vezetéstörténet kart karba öltve haladnak előre időben a „Gyertek lányok traktorra!” felhívástól a német szupermarket társadalmi elvárásokat dekonstruáló parkolójáig.

A nők vezetési mentalitásával és képességeivel szemben támasztott elvárásokat, a fals prekoncepciókból származó kudarcokat és frusztrációt szemléletesen illusztrálják Tillmann Adél Hanna a gépjármű fizikai közegét saját testtapasztalatával összekapcsoló blokkjai. A testérzet-jelentés privát hangnemét egészíti ki ellenpontként egy a szitkok bestiáitól körülölelt bikinis sztereotípiagyűjtemény.

S végezetül: ki hivatott arra, hogy megmondja, merre van a kötelező haladási irány? A kiállítás elején egyetlen lakonikus útmutatót kapunk sorvezetőül. A „KÖTELEZŐ HALADÁSI IRÁNY” mint betartandó utasítás, egy baráti tanács, egy a táblafelirat kék-fehér egyszerűségébe ontott fricska áll előttünk. Vagy mindez egyszerre.

Leróva zárul a tiszteletkör, elérkeztünk a Fővárosi Vezetési Sztereotípia Közösségi Levezetéséhez. Jó utat kívánok!

Tillmann Adél Hanna Vezetni kell című kiállítása a budapesti Jurányi Inkubátorház Galériájában tekinthető meg 2014. december 7-ig. Finisszázs: 2014. december 3. 20:00.