A kiállítás nagyjából kronologikusan halad előre, azonban a kurátor, Valerie Hillings olyan szekciókat alakított ki, amelyekben a jelentősebb szerveződésekre, témákra, fontosabb eseményekre és kiállításokra, illetve a közös művészi stratégiákra irányítja a figyelmet, így nemcsak az egyes művészek munkássága, hanem a közöttük levő kapcsolati háló is megmutatkozik a látogató előtt. E rendezésnek köszönhetően lesz egyedülálló ez a tárlat: korábban a ZERO csoport leginkább tisztán tematikus kiállításokban mutatkozott be, ahol az egyes blokkokban a munkák vagy az egyes művészek, vagy a földrajzi helyszínek, esetleg más specifikus kontextus alapján szerveződtek, itt azonban ez a fajta izoláltság megszűnik, hiszen Hillings számos olyan megoldást alkalmaz a tárlaton, amelyek lehetővé teszik, hogy a művészek közötti viszonyrendszer, az egymásra hatások, az inspirációs források is láthatóvá váljanak.

A harmadik, New Definition of Painting (A festészet új definíciója) címet viselő szekcióban például a kisebb beugrókban olyan munkákat párosít egymással, amelyek felülete, témája vagy művészi megfogalmazás módja között párhuzamokat lehet felfedezni. Így kerülnek többek között egy falra Bernard Aubertin, Otto Piene, Almir Mavignier és Gotthard Graubner azon vásznai, amelyekben ugyanaz az intenzív vörös szín dominál, azonban a kontextus más és más mindegyik esetén. Az ilyen kisebb csoportokba rendezés az egész kiállításon meghatározó, vannak például olyan vájatok a falban, ahol a lángokkal kialakított munkákat akasztják egymás mellé (pl. Yves Klein: Untitled Fire Painting, Fire Fountain, Otto Piene: Smoke Painting, 7 attempt to burn the night, Bernard Aubertin: Large Fire Book, Enrico Castellani: Untitled), és olyanok is, ahová a tükrökkel operáló alkotások kerülnek (Adolf Luther: Virtual Picture, Walter Leblanc: Torsion, Christian Megert: Mirror Box).

Ezeknél a kisebb műcsoportoknál azonban sokkal izgalmasabbak azok a részek, amelyek esetén a kurátor a ZERO kulcsfontosságú kiállításait némileg rekonstruálva rendezi egymás mellé az egyes munkákat, kihangsúlyozva azt is, hogy éppen ezek a nemzetközi kiállítások tették lehetővé, hogy a hálózat tagjai összegyűljenek, eszméket, gondolatokat cseréljenek. Hillings egy egész szekciót szentel például az 1958-as Vibration (Rezgés) nevet kapó night show-nak, melyen főként olyan munkák mutatkoztak be, amelyekben valamilyen módon szerepet kaptak a dinamizmus, a motorikusság, az optikai csalódások, illetve az ipari anyagok újrafelhasználása.

Szintén külön blokkot kapott az Edition, exposition, demonstrations (Kiadás, kiállítás, tüntetések) című, 1961-es esemény is, amelynek a düsseldorfi Galerie Schmel adott otthont, és ahol Günther Uecker egy fehér zónát alakított ki, a performansz többi résztvevője ezalatt buborékokat fújt, miközben az éjszakai égboltra egy fehér lufit engedtek fel. Ezt a show-t egyébként nemcsak a fotók, újságkivágások és videók segítségével idézi vissza a kurátor, hanem a múzeum rotundájába belógó hatalmas fehér léggömbbel is, a nemrégiben elhunyt Otto Piene munkájával. A művész ezt az installációt kifejezetten a Guggenheim Múzeum belső terébe szánta, ezzel újraértelmezi korábbi Proliferation of the Sun című alkotását, miközben jelen idejűvé teszi a többi munkát is.

Hillings egyébként nemcsak az egyes kiállításokat, fontosabb eseményeket rekonstruálta, hanem jelentős installációkat is újjáépített. A negyedik szinten található épületszárnyban például újból megvalósította Otto Piene Light Ballet című installációját is, amelyben a művész mozgó fényeket vetít keresztül különféle rácsokon, így folyamatosan áramló, fényes alakzatok jelennek meg a térben, amelyek együttesen egy nyugodt, meditatív teret rajzolnak ki, ahol a befogadó megpihenhet és szemlélődhet.

​

Az egész tárlat legzseniálisabb megoldása pedig az, ahogyan a kurátor az összes bemutatott munkát egy igen erős keretbe foglalja: a látogató a kiállítás elején és végén is egy-egy olyan installációval találkozik, amelyek szintén korábbi terek vizuális visszaidézéseiként működnek. A spirál alján egy félkörívben az 1959-es Vision in Motion – Motion in Vision (Vízió a mozgásban – Mozgás a vízióban) antwerpeni kiállítást rekonstruálja a kurátor, ahol az alkotók festményei szabadon lógtak a térben, kvázi lebegtek, a padlóra pedig a művészek neveit ragasztották le. Az újjáépítés lenyűgözően sikerült, így a látogatónak már a kiállítás elején megvan az a bizonyos AHA élménye, amit a spirál végén található galériában a kurátor megismétel: a Lichtraum (Hommage á Fontana) című installációval zárul a tárlat, amit a Zero csoport 1964-ben a 3. Documentán mutatott be először. Ez az installáció a kiállítás fénypontja, ami egyrészről keretbe zárja a bemutatott munkákat, másrészt elegánsan összegzi is a tárlat tanulságait.

A ZERO csoport Countdown to Tomorrow című kiállítása a New York-i Guggenheim Múzeumban tekinthető meg 2014. október 10-től 2015. január 7-ig.

Fotók: Peter Foolen és David Heald