Ha emlékszünk még, Az éhezők viadala: Futótűz végét igencsak kurtán-furcsán oldották meg. Egyszerűen elharapták, a nézőt pedig szemérmetlenül magára hagyták a lezáratlanra kreált be(nem)fejezéssel. Hogy miért kellett egy évig találgatni – mármint feltéve, ha nem olvasta szegény néző Suzanne Collins könyvtrilógiáját –, az most, Az éhezők viadala: A kiválasztott első részének harcterén némileg kiviláglik, ám filmünk a kasszasikerek szinte kötelező fordulatával élve nagylelkűen hagy még történetanyagot egy második epizód számára is. Az utolsó részek elvágásának miértje könnyen indokolható, csúf érdekdolog, legnyilvánvalóbb pozitív hozadéka a pluszbevétel, melyet a filmgyártás éhes szemével nézve őszintén kár lenne kihagyni. Mindezen akár fel is háborodhat a Collins-rajongó, az éhezők-rajongó, a filmrajongó vagy a csöppet sem rajongó, mert az eddigi történetfolyás ismert ritmusát rendesen megváltoztatja a filmmegnyújtás gesztusa, szakmailag tehát elsülhet rosszul is az átberhelt regényszerkezet. A kiválasztott viszont lelkesen iparkodva bizonygatja, hogy egy félbevágott könyvből is készülhet az eddigiekhez mérhető – bár lassított, megakasztott – folytatás, s valahol igaza is van neki.

A Futótűz végén rebesgetett forradalom az új részben haragos testet ölt, heves bombáit mind a Kapitólium, mind a körzetek megsínylik, különösen a renitens tizenharmadik. Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), Snow elnök (Donald Sutherland) legcsinosabb bábja ebbe a militáris környezetbe csöppen, ahol ezúttal nem ég a ruhája, mert nincs, aki szuperkosztümöt tervezzen neki, de forradalmi lángba borul a szíve, mert van viszont, aki megint ócska jelképet faragna belőle. Alma Coin elnökasszony (Julianne Moore) és Plutarch Heavensbee (Philip Seymour Hoffman), az átigazolt (ezek szerint forradalmár) játékmester „kiválasztottként” próbálják tálalni Katnisst, mert kell egy népszerű nőalak, akinek egyszerre véres és nyálromantikus élet-showját végigkövette a kép-éhes népség. A korábbi epizódok pellengérre állított eszközét, vagyis a média felszíncentrikus közlésmódját alkalmazva Katniss alakja propagandává degradálódik, filmben és plakáton feszít, harcmezőn kiabál, zokog és szónokol, ő maga is azt hiszi, őszintén. Talán bennünk motoszkál a kétely, hogy a szélsőséges irányításra vajon lehet-e jó válasz az ugyancsak szélsőséges ellencsapás, mely bár jelenlegi állapotában felemelő és szimpatikus, végkimenetele azonban kétes, hogy mennyire, azt a könyv olvasói biztos jobban tudják. A lánynak kezdetben nincs ínyére a „kiválasztott” szerep, mert médiakedvesét – valójában meghatározhatatlan érzelmeket kiváltó jóbarátját – Peeta Mellarkot (Josh Hutcherson) az arénában felejtették a forradalom vezérarcai. A felégetett körzetekben, szétporló tetemek művi halmai között bukdácsolva azonban csak megjön a fecsegőposzáta kedve, s nyílvesszejével már nem az erőteret, hanem a gonosz elnyomást ostromolja tovább a második rész képernyőpusztítása után.

A fifikás Kapitólium, élén a mindent látó Snow elnökkel rögvest teremt ellenpontot, a Panemet behálózó képernyő-univerzumból nemsokára Peeta szónokol párás tekintettel Katniss „megtérítésének” érdekében. A legfájdalmasabb pontján, Peeta iránti érzelmein megragadott Katniss együtt harcol és védekezik a 13. körzet rebellis bujdosóival, s most már együtt szövögeti velük Peeta megszöktetésének tervét, mert hajdani játékostársa mereven monologizált nyilatkozatai enyhén gyanússá válnak számára. Talán csak szerény magánvélemény, de kicsit felszabadító kevesebbet látni a karikatúrává skiccelt vizuális média és a sekélyes showbiznisz jeleneteiből, mert azt lehetett volna funkcionálisabban, lezserebben tálalni a korábbi részek műsor- és képparódiái közepette. Peeta nyilatkozatai, a Katniss-propagandafilm forgatása, valamint a puszta tájékoztatásra, netán információcserére szorítkozó sugárzás – a körülményekhez alkalmazkodva – elhagy minden felesleges csillogást-villogást, s csak bizonyos pontokon (pl. Katniss állandó megörökítésének helyzeteiben) érezhető túlzónak. Még Effie Trinket (Elizabeth Banks), a vattacukor színű kosztümökkel és parókákkal összenőtt reprezentációs szimbólum is kénytelen levedleni giccses kreációit, Caesar Flickerman (Stanley Tucci), a tökéletes showmajom megjelenését meg egyszerűen minimálisra redukálja a film. A 12. körzetben, vagyis Katniss szülőfalujában porladó halottak, a meglátogatott közkórház felégetése, végül a 13. körzet légibombázása láttán visszásnak hangozhat, de végtére is fellélegezhet a néző A kiválasztottnak köszönhetően, mert a film eddigi szerkezetével együtt a masszív elnyomás kényelmetlen érzete is füstté válik. „Ha mi égünk, ön is égni fog” – rikoltozza a fecsegőposzáta a kamerába Snow elnöknek, hogy majdan ezt skandálják az önfeláldozó forradalmárok.

Annak változatossága, hogy a film (és természetesen a könyv) szerkezete már nem a megszokott képlet szerint zajlik, az új epizódot kirántja a második részben görcsbe merevedett viadalkonstrukcióból. Ez nyilván megosztó elem a nézők körében, főleg úgy, hogy a könyvet megfelezték és sutba vágták a jól megtanult szerkesztésmódot, sűrítés helyett a részletezésnek adtak teret a készítők. Tény viszont, hogy a lázadás hevülete és a külcsín levetkezése egyszerre csempész új lendületet és régi visszafogottságot a produkcióba. Jennifer Lawrence ugyanolyan finomhangolással játssza el Katniss Everdeent, mint eddig, más dolog, hogy a mostani részre már rutinná vált minden mozdulat, minden arckifejezés, s ez nyomot hagy a filmen. Az előző részben homályosabb funkcióval bíró Plutarch Heavensbee szerepe végre a helyére kerül, Haymitch Abernathyből (Woody Harrelson) pedig bár keveset kapunk, de szívesen látott vendégként üdvözölhetjük a vásznon. Tehetséges újoncként csatlakozik a stábhoz a borotvált-tetovált fejű lázadónőt, Cressidát alakító Nathalie Dormer, de az igazi meglepetést ismét – a korábbi részekhez hasonlóan – a Gale-t, Katniss valódi kedvesét megformáló Liam Hemsworth okozza, aki Jennifer Lawrence-szel karöltve pontosan mintázza Az éhezők viadala lecsupaszított lényegét, kollektív szürkeségét, nyíltszívű önzetlenségét, ahogy tette azt az első rész legelején, amikor még minden nyugodtabbnak, ártatlanabbnak tűnt. S hogy Katniss számára Peeta vagy Gale jelenti az igaz szerelmet, azzal most sem bajlódik a kelleténél többet a film, de ezt jól is teszi, mert miért is kéne szerelmi drámát produkálni vérkomoly problémák kellős közepén? A történet további folyásának avatott szakértői ellenben azt rebesgetik, hogy ennek a szálnak még lesz majd létjogosultsága a vásznon is, na de ezt majd meglátjuk 2015-ben.

A fecsegőposzáta, avagy a kiválasztott történetének átmeneti szakasza ez a film, kissé olyan, mint egy elnyúlt prológus a következő részhez, így törvényszerűen elidőzik, elmeditál magasztos eszméken, erkölcsi visszásságokon, áltörténelmi választásokon, mint tette eddig is. Intellektuálisan most nehezebben darál be, hiszen kénytelen megfelezni a feldobott problémákat, érzelmi hatás(vadászat) tekintetében viszont kilószámra lapátolja a szenet, nehogy véletlen kialudjon a második részben fellobbantott futótűz. Bizony érzelgős részhez érkeztünk, még akkor is ha látványra puskákkal és bombákkal próbál keménykedni a film. Van is egy jelenet, melyben Katnisst éneklésre buzdítják a hegyek között, s mikor lassan dalolni kezd, az egyszerű ének dallamát éterien visszhangozzák a fecsegőposzáták (vagy netán a rejtőzködő lázadók?). Na itt rágják a szájba szép líraian, hogy miért is ő a „kiválasztott”, nem akkor, amikor propagandaalakként feszít új ruhájában, nem is akkor, amikor a veszteséget siratja, hanem abban a pillanatban, amikor együtt énekel a néppel, együtt énekel jelképével. Szerencsésen még a magyar és angol cím is összecseng, pedig a „kiválasztott” és a „mockingjay” kifejezések többszöri ránézésre sem tűnnek szinonimáknak. Oktondi végkövetkeztetésünk annyi, hogy a címek mentén akár kulcsszavazható is a sztori, mert Katniss = kiválasztott, a harcos feminista nőszemély és Katniss = fecsegőposzáta, a lágyság női mintapéldánya. Több kritikai megjegyzés valahogy mégsem kúszik a billentyűzetre, mert van valami nehezen meghatározható, valami kedvelnivaló ebben az utolso pont egyes részben, például még az a kevés humora is jó. Lázadó lelkű lányoknak való filmtermés, és mindenkinek, aki nem szégyelli.

Az éhezők viadala: A kiválasztott – 1. rész (The Hunger Games: Mockingjay – Part 1)

Színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 123 perc, 2014

Rendező: Francis Lawrence

Író: Suzanne Collins

Forgatókönyvíró: Danny Strong

Zeneszerző: James Newton Howard

Operatőr: Jo Willems

Szereplők: Jennifer Lawrence, Donald Sutherland, Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, Josh Hutcherson, Elizabeth Banks, Stanley Tucci, Woody Harrelson, Nathalie Dormer, Liam Hemsworth

Bemutató dátuma: 2014. november 20.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 16