A filozófusból lett olasz (dokumentum)filmes lassan kibontakozó, halk szavú munkája néha az unalmasság határát súrolja, végül mégsem okoz csalódást. Fasulónak ugyanis sikerül elérnie, hogy felvegyük a film komótos tempóját, és beérjük a minimális cselekménnyel − az ugyanis maximálisan húsba vágó kérdéseket feszeget. Ha a TIR nem tenne mást, mint rombolná a populáris kultúra romantikus mítoszát a kamionsofőrről mint az utak magányos, de szabad, kalandos életű vándoráról, már akkor is dicséretet érdemelne. De többet tesz ennél: nemcsak egy szakma kiábrándító valóságát megmutató kvázi-dokumentumfilmként működik, hanem általánosabb érvényű vádiratként is az európai posztjóléti társadalmak dehumanizált munkakultúrája, társadalmi viszonyai ellen. A cég központja által bábként mozgatott, a sztrádákon szinte hajléktalanként tengődődő kamionsofőr tökéletes metaforája az embertelen gépezetben működő apró fogaskeréknek, a kiszolgáltatott, modern emberi erőforrásnak − így aztán a TIR  főszereplőjének problémái sajnos a mieink, de legalábbis minden bizonnyal ismerősek.

A szűkre szabott történet az olasz és francia sztrádákat rovó szlovén kamionos, Branko néhány sivár munkanapját részletezi: vezetés, alvás, rakodás, étkezés, várakozás, aztán ugyanez megint elölről. A szűk pilótakabint, a zsúfolt parkolókat mutató klausztrofób képek egy paradox élethelyzetről mesélnek: a tanári állását a háromszoros fizetés miatt, állítása szerint családja érdekében feladó férfi sofőrként éppen családjától kerül távol. A cselekmény néhány pontján azt várnánk, hogy bekövetkezik valami bonyodalom, ami kizökkenti Brankót a szürke rutinból, de sem a menetkártyával való trükközés, sem a sofőrtüntetés, sem egy kollégájával való váratlan járműcsere nem lódítja új irányba az eseményeket. Előbb-utóbb rájövünk, hogy ez a tiszta, kompromisszummentes film nem is akar történetet mesélni, inkább a főszereplő helyzetét, lélek- és létállapotát kívánja aprólékosan bemutatni, ebben a tekintetben pedig sikeres. Egészen hétköznapi, lényegében érdektelen tevékenységeket, tereket sikerül zsigerekig hatoló képekben megmutatni: a betonfalak közé lógatott függőágyban, a kis gázfőzőn készített vacsorában, a hálószobaként használt vezetőfülkében nincs semmi drámai, mindez mégis külön-külön és együtt is fojtogatón szomorú. Mert hiába jó a fizetés, ha nem élhető jó élet: ezek között a munkakörülmények között, ezer kilométerekre az otthontól, napi néhány óra alvás, vagy éppen napokig tartó kínzó várakozás mellett márpedig nem élhető.   

A TIR már akkor is  korrekt  munka volna, ha megállna ennél a megállapításnál, az alkotók azonban tovább srófolják a drámát és elmélyítik a mondanivalót. Az egyetlen „fordulatnak” tekinthető epizód során ugyanis Branko nem él a lehetőséggel, hogy visszamenjen tanítani, visszatérjen a családjához. Ezen a ponton a társadalmilag érzékeny working class movie tágabb horizontú lélektani és létállapot-drámává terebélyesedik. A férfit már nem egyszerűen nehéz körülmények között dolgozó munkásnak látjuk, hanem lassan süllyedő figurának saját észrevétlenül széteső világában. Az alkotás ugyan nem mondja ki, de sejteti, hogy Branko elvesztette élete támpontjait,  a kamionsöfőrség nem kényszer számára, inkább menekülés valami még rosszabbtól, ami otthon várná. Ennek a késleltetett információnak a birtokában utólag átértékeljük a korábbiakat, különösen a férfi és felesége közti, meghittnek tűnő esti telefonbeszélgetéseket: talán mégsem a szeretet megnyilvánulásai voltak, hanem szerepjátékok, a frusztrációt takarták el. Ezt az érzést erősíti, hogy egy újabb telefonálást Branko érzelmi zsarolásként él meg, és keresetlen egyszerűséggel „hülye picsának” nevezi a feleségét. 

A TIR kamionsofőrje egyszerre emlékeztet  a Dardenne-fivérek életben maradásért küzdő, részvéttel ábrázolt munkás hőseire és a korai Haneke nagyvárosi sivárságban, családban fuldokló, kiüresedett polgáraira, mert létbizonytalansága egzisztenciális és egzisztencialista egyszerre. De akár a román újhullámos Cristi Puiu Lazarescu úrja is eszünkbe juthat a szlovén  Branko Zavrsan által tárgyilagos eszköztelenséggel alakított Brankóról: Lazarescut, a beteg nyugdíjast ugyanúgy küldözgette kórházról kórházra egy megfoghatatlan, nagy gépezet, ahogy a sofőrt küldi a cég kiszámíthatatlan időközönként kiszámíthatatlan helyekre. Lazarescu puszta test volt, de ebben a világban Branko is csak tárgy, munkaeszköz. Még csak nem  is különösebben értékes tárgy: míg a zárójelenetben a kamiont gondosan lemossák, a sofőr ott áll disznótrágyától mocskosan, nehéz, mindentudó tekintettel. Persze otthagyhatná ezt az egészet, hazamehetne, ha volna hová.

TIR  - A kamionsofőr (TIR)

Színes, feliratos, olasz-horvát filmdráma, 91 perc, 2014  
Rendező: Alberto Fasulo
Forgatókönyvíró: Alberto Fasulo, Enrico Vecchi, Carlo Arciero
Operatőr: Alberto Fasulo, Johannes Nakajima
Szereplő(k): Branko Završan (Branko), Lučka Počkaj (Isa), Marijan Sestak (Maki)

Bemutató dátuma: 2014. november 20. (Forgalmazó: Cinenuovo Kft.)

12 éven aluliaknak nem ajánlott!