A legutolsó akadály ugyan még nem hárult el a képzés megindítása elől, az esemény szervezői azonban mégis annak reményében tartották meg a bemutatkozó napot, hogy jövőre már intézményesített keretek között adhatnak át tudást és tapasztalatot a szakra jelentkező hallgatóknak. 

Három blokkból állt az esemény, délelőtt a költők, ebéd után a kritikusok, végül a prózaírók voltak soron. Gyakorlati szempontból leginkább a középső beszélgetés szolgált hasznos tanácsokkal, ahol építészet (Wesselényi-Garay Andor), film (Gelencsér Gábor), színház (Jákfalvi Magdolna) és a moderátor, Bazsányi Sándor révén egy kicsit az irodalom is képviseltette magát. Ha a kreatív írás (melybe a szépirodalmi alkotások létrehozásán túl természetesen sok minden más, többek között a kritikaírás is beletartozik) taníthatóságáról van szó, érdemes a problémát három komponensre, az ízlésre, íráskészségre és szaktudásra bontani. Ízlést tanítani nemigen lehet, inkább csak formálni, megkísérelni a hallgatót valamilyen irányba terelni. Mint elhangzott, a napilapkritika rövid, gyors műfajában egyébként a szerző ízlésére hárul a nagyobb szerep. Íráskészséget sem lehet tanítani, viszont lehet gyakoroltatni, sok-sok szöveg létrehozásával. Marad a szaktudás, ami a tanítási gyakorlattal is rendelkező kritikusok elképzelése szerint a legfontosabb, amit egy ilyen képzés keretei között át lehet adni. 

A beszélgetés kitért az egyes művészeti ágak sajátos problémáira is, Wesselényi-Garay Andor szerint az épületkritika esetében már az is egy komoly dilemma, hogy egy térben és időben statikus jelenséget, azaz egy épületet, hogyan "fordít át" valaki egy lineáris időbeli folyamattá, azaz szöveggé. Érdekes volt végiggondolni azt is, hogy mennyit számít a kritika megjelenési helye. A glossy magazinok elsősorban színes, az oldalak nagy részét elfoglaló képekre hangsúlyt helyező szerkesztési elve például megnehezíti a negatív kritika írását, mert hiszen felmerül a jogos kérdés, hogy akkor mire a felhajtás a fotóssal, a gyönyörű nagy felbontású képekkel, ha a szöveg szerint egy borzalmas alkotásról van szó. 

Más értelemben problémásak a fotók a színházi kritika esetében, bár az eredete valahol mégsicsak ugyanaz: a színházak egy része gondosan ügyel rá, hogy csak az általuk készített előadásfotók kerüljenek az olvasók elé. A képeket tudatosan marketingeszközként használják, felturbózzák a látványt, tudatosan használnak bizonyos kamerabeállításokat, torzítják a valós színpadi látványt, ugyanakkor ezzel egy előzetes interpretációt is adnak, így a kritikusnak sok csapdát ki kell kerülnie, ha hiteles kritikát kíván írni. Jákfalvi Magdolna beszélt egy olyan problémáról is, hogy a színikritikusi tevékenység egyre inkább hobbinak, méghozzá egy drága hobbinak tekinthető, hiszen ajánlott a heti két előadás megtekintése (még ha nem is ír valaki mindegyikről), és szakmai jegyet egyre ritkábban lehet beszerezni, ezenkívül elhangzott az is, hogy ez egy igencsak Budapest-központú tevékenység. 

A beszélgetés egyik fontos témája a blogkritikák megjelenése és hatása a szakmaiságra volt, ennek kapcsán talán legtöbbet a filmkritika szenvedett presztízséből, mert ahogyan Gelencsér Gábor fogalmazott, egyrészt üdvözlendő, hogy a véleményszabadság az internet révén még jobban kiteljesedhet, másrészt mintha ezzel egyidőben a szakmaiság, a szakmailag korrekt kritikaírás sokat vesztett volna súlyából. Abban mindannyian megegyeztek, hogy legfontosabb maga a bírálandó mű és az azzal szembeni alázat, és a műkritika erről kell(ene) szóljon, és ne csupán alibiként szolgáljon egy blogger egotripjéhez. Miközben persze nem hátrány, ha van a kritikusban egyfajta kreatív bátorság.

Délelőtt a költők (Szabó T. Anna, Kemény István, Marno János és Térey János) ennél sokkal általánosabb témákat érintettek, noha a moderátor Horkay Hörcher Ferenc igyekezett nagyon gyakorlati kérdésekkel irányítani a beszélgetés. Szó volt a kéziratokról (Kemény István például megmutatta azt a füzetét, amibe verseit írja), arról, hogy mi a költők szerepe ma a társadalomban (Térey János számára értelmezhetetlen kérdés, mert ha komolyan venné, olyan pózba ragadna bele, amitől idegenkedik), vagy arról, hogy a tudományos háttér, a magas szintű elméleti tudás segít-e az alkotásban vagy inkább hátráltatja (Szabó T. Anna szerint az utóbbi történik,  mert nem jó, amikor  a túltanultság következtében már azt is mímeljük, ami igaz bennünk). A beszélgetés nagy részét azonban elsősorban Marno János eszmefuttatásai révén egy elvontabb téma, a költői szerepfelfogások közti különbség tette ki,  főként József Attila és Ady Endre mint két prototípus közti eltérésé.

Jól érzékelhető volt, hogy a prózaírók részvételével szervezett beszélgetésen két olyan író is jelen volt (Tóth Krisztina és Spiró György), akik nagy rutinnal rendelkeznek kreatív írás oktatása terén, így mondanivalójuk mindig igazodott  az írás tanulhatóságának gyakorlati szempontjaihoz. Hozzájuk csatlakozott a szintén hasznos tanácsokkal szolgáló Sándor Iván, az eszmecserét pedig Vörös István moderálta. A beszélgetés során szó esett a jellegzetes "tanácsok kezdő íróknak" típusú alapdolgokról, például, hogy igyekezzen egy író minden nap írni, vagy hogy tudni kell húzni, akár drasztikus mértékben is. Megmutassuk-e bárkinek is az írást, ha még nincs kész, és kinek, milyen típusú olvasónak ( pl. személyes barátnak vagy szakmai szempontból közelálló kollégának). A jelenlévők személyes tapasztalataik révén adtak tanácsot azoknak, akik prózaírással szeretnének foglalkozni, ezáltal többek között megtudhattuk, milyen az, amikor csak akkor derül ki, hogy mennyire borzalmas a megírt regény, amikor már kész van,  hogy egy hétköznapi probléma, a hétvégi ház felújítása közben is kirajzolódhat előttünk egy regény struktúrája, vagy hogy a szövegnek, még a prózaszövegnek is dallama van, és jó, ha egy írónak van hozzá hallása, de a belső térlátás sem elhanyagolható erény.      

S hogy a neves vendéglista által szép számmal bevonzott hallgatók közül végül ki kap kedvet a képzéshez, ha minden jól megy,  legkésőbb jövő ősszel az kiderül.