Kell ahhoz is egyfajta dramaturgiai érzék, hogyan törjük meg mindig egy beszélgetés lendületét, nehogy túl belebonyolódjon a kérdezett fél egy gondolatmenetbe, nehogy a túlzott komolyság vagy túlságosan is a szakmázás felé vegye irányát a beszélgetés. Kőrösi Zoltánnak mint kérdezőnek az apró kis kekeckedéseivel mindez egész jól sikerült, ráadásul a könyvbemutató résztvevői attól sem jöttek zavarba, ha alkalomadtán nem csak szemből, a Katona kávézójának asztalai mellől, de hátulról is figyelte őket a közönség, noha az utcán álldogáló, a programra random felfigyelő emberek elődlegesen csak a fotelekben ücsörgő két fazon néma tátogását érzékelhették. 

Papp Sándor Zsigmond regénye, a Semmi kis életek után most újra novellákkal jelentkezett, és ha nagyon röviden kellene összefoglalni a könyvbemutatót, akkor legegyszerűbb róla azt mondani, hogy a rövidpróza méltatásáról szólt. Mert ahogyan elhangzott, a novella mutatja meg igazán, ki a jó író. Regény esetében egy közepes szöveg is működhet, vihet benne előre a történet, míg a novella esetében bizony minden egyes mondat számít. Ezért is van - jegyezte meg Kőrösi Zoltán Tolsztoj és Kosztolányi Dezső véleményét idézve -, hogy egy novellát lehet tökéletesre csiszolni és ezzel befejezettnek tekinteni, egy regényt sohasem. Papp Sándor Zsigmond ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a Semmi kis életek szövegét ő is sokáig simogatta még, sokat bíbelődött, igyekezett finomítani rajta, míg most már úgy gondolja, kell, hogy maradjon egy szövegben némi nyersesség. 

Természetesen szóba került a kispróza könyvpiaci szempontból sanyarú sorsa is, mivel a kiadók szeretik a szerzőket inkább a regény felé terelgetni. Van ebben némi ellentmondás Papp Sándor Zsigmond szerint, hiszen sokszor emlegetjük, hogy rohanó világban élnük, nincs semmire időnk, és mégis inkább a regényre lenne időnk? Másrészt a nagyepikai alkotásoknak megvan az az előnye, hogy csak egyszer kell venni a fáradtságot kiigazodni a regény világában, hagyni magunkat beszippantani, míg a kisprózák esetében ennek újra és újra meg kell történnie. Pedig Kőrösi szerint A Jóisten megvakul nem csak a szerző pályáját, de a kortárs magyar kisprózát tekintve is fontos kötet. Dicsérte a szövegek jellegzetességét, hogy megvan bennük az a drámai sűrítés, ami egy jó novellához kell, ugyanakkor a nyelvezete inkább az elbeszélések nyelve, és ez a kettősség sikeres egyveleget alkot. Kőrösi ugyancsak erénynek tartotta, ahogyan Papp a hiány elbeszélői eszközével képes élni, ez szerinte ugyanis ritkaság, a magyar prózaírók jellegzetes problémája, hogy mindent túlságosan szájbarágnak, sőt a katarzist is feleslegesen, még egyszer odateszik a végére. 

S ha már nyelvezet: szóba került az is, hogy időnként az elbeszéléseket egy-egy obszcén kifejezés szakítja meg, ami például egy kocsmában játszódó történet esetében nem kellene, hogy meglepő legyen, ám Papp Sándor Zsigmond mégis úgy tudja ezeket a töréseket, kizökkentéseket odahelyezni, hogy az olvasó mégiscsak annak érzi. Aztán ott van még a humor kérdése is, Kőrösi szerint ez szintén jellegzetes vonása a Papp- prózának, no persze nem az a harsány hahotázós, térdcsapkodós fajta. Erőltetni amúgy nem kell, de akinek van érzéke hozzá, az csak használja nyugodtan. 

A beszélgetés során szó esett még az írói módszerekről, az újságírói és szépírói szerep egyeztetéséről, vagy éppen arról, hogy általában a szereplők, a karakterek vannak meg előbb, hozzájuk formálódik aztán történetük. Ha nem is mindig ez az első dolga, de Papp már nagyon korán igyekszik címet is adni az írásainak, és másokkal ellentétben neki ez nem para, sokkal inkább azzal van gondja, amit magában "lapalji traumának" nevez, hogy attól fél, ha a lap aljáig jut - még ha szövegszerkesztőn dolgozik is -, onnan nem tud majd továbblépni. Egyébként Kőrösi kiszedte belőle még azt a vallomást is, hogy néha kifejezetten tetszenek magának a saját szövegei, és nevetni is szokott saját szellemességein is.  

Persze ahogy a beszélgetés legtöbb kijelentését, ez utóbbit is érdemes némi ironikus távolságtartással kezelni, mint ahogy maguk a résztvevők sem voltak mentesek az öniróniától, olyannyira, hogy az talán még a kirakat túloldaláról a programra felfigyelő járókelők számára is érzékelhető volt. Ahogy az is egészen biztosan, mennyire jó hangulatú, könnyed, szórakoztató bemutató volt.