Az orosz auteur életművében legalább akkora jelentőséggel bír a meditatív hangulatteremtés, mint a talajközeli elbeszélés. Első két mozija, jelesül A visszatérés (2003) és a Száműzetés (2007), noha apa-fiú történetek és coming of age-ek, illetőleg melankolikus románcok, a direktor végig ügyelt rá, hogy szereplői viszonyrendszerét absztrakcióként jelenítse meg, természeti-metaforikus elbeszélésbe simítsa. Harmadik filmje, a 2011-es Elena újabb lépésnek tetszik: fennmarad a karakterdráma, ám egyúttal a realista közelítésmód kezd jobban uralkodni, mi több, a munkanélküliség, pénz, egzisztencia témái révén ez a történet már szociális problémafilmként számolható el. Idei, Cannes-ban a Legjobb forgatókönyv díjával jutalmazott darabja egyfajta létösszegző, beérésről tanúskodó mű: briliáns összhangba jut benne a kontempláció és a problémafilmes vonulat.

Tévedés lenne azonban azt írni, hogy a Leviatán az epikára is hagyatkozik. Jóllehet, Zvjagincev elsősorban az ószövetségi Jób könyvét nevezte meg inspirációs forrásként, ugyanakkor a bürokráciával heroikus küzdelmet folytató coloradói hegesztő, Marvin Heemeyer „true story”-ján kívül az önbíráskodó Kohlhaas Mihály balladáját szintén emlegette, új munkájából hiányzik a hősiesség, pusztán az értékvesztés marad. Nincsenek hősök, pusztán a mi sorainkból való átlagemberek veszélyes gyarlóságokkal, a maguk esendőségével. Zvjagincev és Oleg Negin irománya Kolja szenvedéstörténete, melyben a kétkezi melós elkeseredett szélmalomharcát vívja a felette tornyosuló despotikus hivatalnoki rendszerrel, elsősorban arról számol be, hogyan veszít az egyén afféle kortárs Jób-hasonmásként többet és annál is többet. Hűségről, Istenbe vetett hitről nem szólhatunk, mivel a főszereplő türelme végül nem vezet feloldozáshoz, éppen ellenkezőleg, a totális kárhozatba fut. A film példásan érvel amellett, hogy a felsőbb parancsolatok, az individuum biztonságát őrző intézmények, mint a helyi önkormányzat, vagy éppen az olyan instanciák, mint a vallás hogyan törnek az egyén vesztére, hogyan számolják fel szűkebb pátriáját a kenyérkeresettől a famíliáján át a szabadságáig. 

Zvjagincev azt is állítja, hogy a politika immár hangsúlyozottan diktatúra, évtizedek óta fennálló elnyomó rendszer, amely bármiféle lózunggal ellentétben nem orvosol, hanem rombol. Sőt, a Leviatán odáig merészkedik, hogy a gazdasági intézmények (a bürokratikus ügyeket jelképező polgármesteri hivatal) és a szakrális világ (a polgármesterrel összedolgozó ortodox pap) összefonódását hívja korruptnak. Árulkodó kép, amikor a Barens-tengeri városka polgármestere és a pap Az utolsó vacsora festménye előtt görnyedve legitimálják piszkos üzelmeiket – az előtérben a karaktereket, a háttérben a műalkotást látni, mintegy hitelesítve a gonoszságot. A Leviatán társadalomelemző problémafilm-vonulata további epizódokban is előtérbe kerül. Kolja és barátai nem vodkásüvegekre kezdenek lövöldözni, vagyis nem saját nyomorúságukkal igyekeznek dacolni, hanem Lenint, Sztálint, Jelcint ábrázoló portrékra kívánnak tüzelni vadászfegyverrel, géppisztollyal, jelezve, hogy a karakterek a helyi politikán túl a makro-hatalommal is elégedetlenek. Pontosan ezért indokolt a fanyar humorú kérdés: „Nincsenek új képek?” Vagyis a film célba veszi az új orosz despotikus állami berendezkedést, Putyin antidemokratikus felépítményét (a polgármester irodájának falára szögelt Putyin-portré cseppet sem véletlen) – ám Zvjagincev azt állítja, „hiányzik a történelmi távlat”, a problémákkal nem szállhat szembe a kis, porszemnyi egyén. Ebben a fénytörésben a Leviatán nem az európai establishment-ellenes ún. protest filmekre (Ha…, Dillinger halott) rímel, ugyanis hiányzik belőle a nyílt fellépés, hovatovább, igazi cselekvést sem látni. Pusztán elkeseredett próbálkozások, zátonyra futó aktivizálódási kísérletek jutnak osztályrészül, legyen szó Kolja újabb nekifeszüléseiről, Dimitrij, a kifinomult moszkvai ügyvédcimbora legális, a jog útján zajló, civilizált előrelépéseiről, a Leviatán politikai trónfosztást örökít meg, potenssé alakulás helyett passzivizálódást kommunikál. Ugyanezt nyomatékosítja a figurák vodkavedelése, mintha Tarr Béla Sátántangójának hosszú kocsmaszcénáit néznénk szerencsétlen véglényekkel. A főszereplő, az ő családja, barátai ittasan is viccelődnek, ám igazából csak rezignáltan kacagnak szerencsétlenségükön, üldögélésük, alkoholizálásuk egyértelműen a kisember tehetetlenségét mutatja.

Mi több, a Leviatán nyers ösztönökről, durvaságról is tudósít. Vagyim, a kövér, pöffeszkedő polgármester nagydarab verőlegényekkel bástyázza körül magát, ütésekkel szankcionál, csaknem KGB-s módszerekkel éli ki szadizmusát. Erőszakkal érvényesíti az érdekeit, sőt, már-már komikussá válik, amikor udvartartása felett kalimpál, bírósági alkalmazottat, rendőrt utasít túlzott hatalomféltésből. („Ha engem nem választanak újra, ti sem mehettek külföldre vakációzni!” – harsogja egyszer) Zsigeri reakciók lüktetnek benne, törtetése egyértelműen sárba tiporja a szolidaritást, a demokráciát, és vele szemben a 21. századi Jób, vagyis Kolja pusztán zsinóron rángatott báb, aki hiába válik egyre frusztráltabbá, hiába védi egyre görcsösebben a jó erkölcsöt, valamint hiába szerezne érvényt az igazságnak, dühe végül kiüresedettséggé alakul. Zvjagincev szerint az ószövetségi érés, mely a csapások elfogadásában és a megbékélésben áll, immár mindezek inverzeként kezd működni, azaz az otthon, a műhely elvesztése, a család szétszakadása, illetve a börtönbe vetés dehumanizáló, nem együttérzést kiváltó történések. A rendező végig is játssza a lefokozódás stációit: először a jog, munka vesznek kárba, aztán a személyközi viszonyok mérgeződnek meg, pontosabban a család zilálódik szét. Lilja, az új feleség és Romka, a 16 éves lázadó fiú végleg eltávolodnak egymástól, rossz érzelmi válaszok sorjáznak, harmadikként pedig Kolja veszíti el a szabadságát. A Leviatán nem Isten és a hús-vér ember, ha tetszik, a felsőbb vezetés és az alárendeltek közötti harmóniát vázolja, hanem ennek az anti-ábráját, a ránk rontó hatalom rémségeit vizionálja mai közegben, utalva rá, ez bárkivel megeshet. Zvjagincev pontosan ezért teremt párhuzamot a Barens-tenger partján lévő bálnacsontváz (mintha csak egy másik Tarr-film, a Werckmeister harmóniák terror-állata lenne), a hajóroncs, a végtelenbe nyúló víz, a sivár területen álló ház (vagyis A visszatérésből ismerős metafizikai ábrázolásmód) és a polgármester, vagyis az elnyomó politika, a csapdába került átlagember (tehát az Elena problémafilmes stílje) között. Itt nincs jelen Isten, aki leszámol a nagy tengeri kígyóval, a mindenható nem végez a szörny Leviatánnal, helyette az ősi vidék minden káosza villanásnyi időre transzcendenciát sugall, majd ugyanez az érzékfeletti spektrum valóságossá, a kisember mészárszékévé zsugorodik. Nem véletlenül hallani a film hangsúlyos drámai pontjain non-diegetikus zúgást: feltartóztathatatlanul közeleg a tragédia, az autoriter világ egyre súlyosabb csapásokat mér a becsületes dolgozóra, az emberi viszonyok lassanként veszendőbe mennek.

Nem túlzás állítani, hogy a Leviatán leginkább hazugságokról, kizsákmányolásról szól. Vagyim, a helyi főpotentát erőszakos ösztönlény, aki korlátlan ereje révén nem a kisközösség megváltója, hanem a helyi Antikrisztus, aki korrupcióval jut diktátori teljhatalomhoz, és aki az írott törvényeket a saját képére formálja, azaz egyfajta antiisten. Jób alakmása szintén kifosztott illető, aki az igazságos helyi lelkésszel kommunikációképtelenségről, értetlenségről beszélget – ő áldozata a hamis parancsolatoknak, a kijátszott törvényeknek, a feje tetejére állított jognak, a megmásított dokumentumoknak, csakúgy, mint barátja és hozzátartozói. Végül pedig jelképesen „utolsó vacsorát” hirdet Vagyim cinkosa, az ortodox pap. Sima beszéddel Isten kezéről magyaráz, vizet prédikál, miközben bort nyakal – rajta keresztül láthatóvá válik a dogmák, a parancsolatok hazugsága, ő a korrupt autoritás hű társa, miattuk szólhatunk úgy, hogy a vallás, illetve a politika hamis passzusokat állít be igaznak, ekképpen kifoszt, nem segít rajtunk. Újfent jelképesek a záró snittek: miután tort ül a szent és a bürokratikus korrupció, ismét látjuk a végtelen tengert, a roncsokat, a fenyegető ősi közeget. Philip Glass szerzeménye harsog, Mihail Kricsman operatőr snittjein rémisztőnek hatnak a természeti elemek. Thomas Hobbes XVII. századi angol empirista filozófus államberendezkedése immár nem egy olajozottan működő közösség, hanem egy visszájára fordult, a kizsákmányolás törvényét követő zsarnokságként él tovább. Visszazuhanunk a természeti, társadalmi szerződés előtti állapotba, amelyet aztán a jó szándékú Isten ellentéte, az ártó antiisten avat törvényessé.

Furcsa is, hogy az orosz kormány Zvjagincev irányába tett megjegyzése („Mi csak olyan virágokat öntözünk, amilyeneket akarunk.”) és líraisággal, hétköznapisággal egyaránt játszó kormányellenessége miatt épp a Leviatán az oroszok idei Oscar-jelöltje.

Leviatán (Leviafan)

Színes, feliratos, orosz filmdráma, 2014, 140 perc

Rendezte: Andrej Zvjagincev

Írta: Oleg Negin, Andrej Zvjagincev

Operatőr: Mihail Kricsman

Szereplők: Alekszej Szerebrjakov (Kolja), Jelena Ljadova (Lilja), Vladimir Vdovicsenkov (Dimitrij), Anna Ukolova (Andzsela), Roman Madjanov (Vagyim)

Forgalmazza: Cirko Film

Korhatár: 16