A címet ízlelgetve már gyanús volt, hogy Woody megint valami népvakító giccsre készül, amit – valljuk csak be – mindig elnézünk neki, mert van az egész mögött valami cinkos összekacsintás. A Woody Allen-filmek a mester saját játékterei, amikben szabadon parédézhat kedves színészeivel, színésznőivel, visszatérő múzsáival. Olyan kellemesen familiáris az egész életmű, s ez a mindent belengő és átható otthonosság érzése teszi, hogy a néző rábólint még az ilyen kevéssé igyekvő súlytalanságokra is, mint a Káprázatos holdvilág. De hát ki mondta, hogy komolyan kéne venni ezt a kis szemfényvesztést? Woody biztosan nem, hiszen ha jobban belegondolunk, a film fő szervezőereje az illúzió, vagy kevésbé szalonképesen szólva az átejtés.

Az ezotéria évszázadok óta vonzza az emberiséget, tudják ezt jól a filmesek is. A 20. század első felében már kész iparág épült a médiumokra – köztük sarlatánokra és szemfényvesztőkre –, s felsorolni rengeteg, hogy a mutatványos közeg új generációja milyen szellemhívó módszerekkel próbált pénzt kicsalni kétségbeesett, gyászoló emberekből. A Káprázatos holdvilág ezt a jelenséget idézi vissza a múlt ködéből, de nem vesztegel feleslegesen sok időt a szellemidézésre – az asztaltáncoltatós médiumi bohóckodás mindössze egy hangsúlyosabb jelenetet vesz igénybe –, mert mégiscsak a szerelem miatt történik az egész hajcihő, a romantika ül szeánszot a filmben. A szeszélyes love story minden összetevője vonzó, van itt azúrkék tenger, pimaszul csinos lány, romantikus holdvilág, csipetnyi rejtély, gyönyörű (tényleg a '20-as évekből származó) kosztümök és Colin Firth. Kell ennél több? Hát kéne, de Woody fűszerének köszönhetően eltompulnak érzékeink, s az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bizony profin csattannak a banális párbeszédek és szépen domborítanak a szereplők, ám ha a szakavatott csillogtatás nem lenne elég, akkor is ott van a rendező jól ismert, mindent zárójelbe tevő öniróniája.

Nagy kérdés azonban, hogy egy épkézláb férfinéző vajon nyer-e valamit a történetből, még akkor is, ha megrögzött Woody Allen-rajongó, elvégre a csipkelődő hangnem ellenére a film túlzottan nőbűvőlőre sikeredett. Az álruhába bújt, elefánteltüntető „kínai” bűvész, „Wei Ling Soo”, vagyis a berlini színházi életben tevékenykedő – egyébként nagyon is angol – Stanley Crawford (Colin Firth) mindenesetre az átlagos, még szakmai ismeretekkel is megtámogatott férfihozzáállással ront neki a médiumtémának és a szellemlátó lánynak, aki az első találkozás alkalmával – ó, ez a szerelem! – kellemes csalódást okoz a szkeptikus, jóképű illuzionistának. A csoda valóban megérkezik a sztoriba, de nem úgy, ahogy gondolnánk, vagy netán pontosan úgy, ahogy gondolnánk? A hegyen lerobbant autó és a nyitható kupolájú csillagvizsgáló főszereplőket összekényszerítő közege legalábbis megteremti a maga varázsát, mégpedig szerelem formájában, s innentől már nem is nagyon számít, hogy Sophie Baker (Emma Stone), a látnok leányzó csaló vagy sem. De talán ez nem is volt kérdés Woodynál, csak játszik egy kicsit a téma meglebegtetésével, na de ennek titkait hadd tárja fel helyettünk a Káprázatos holdvilág meséje.

A racionális világlátást manifesztáló Stanley és a szemtelenül fiatalos hozzáállást képviselő Sophie zseniális párosként tart idegenvezetést a Cote d’Azur képeslapra illő tájain, kúriáiban és a '20-as évek dzsesszslágereivel átzenélt báljain, lokáljaiban. Bár Stanley a médiumlány leleplezésének szándékával – barátja, Howard Burkan (Simon McBurney) felhívására – érkezik Dél-Franciaországba, végül ő maga változik meg gyökeresen és lepleződik le a Sophie által vezérelt „érzelmi szeánsz” hatására. Mert ebben a történetben a nő mozgatja a szálakat – még akkor is, ha az ő csinos fejét is elcsavarják –, a férfi dolga pedig annyi, hogy úgy viselkedjen, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Az a gesztus, hogy ehhez egy nem mindennapi bűbájmese társul, mely ugyanakkor mégsem szakad el a valóságtól, kiemeli a filmet a romantikus darabok széles választékából.

Kicsit meghökkentő ugyan, hogy a Blue Jasmine pszichológiai mélységei után egy erősen cukormázas szösszenet került ki Woody Allen kezei alól, az is okoz némi zavart, hogy a szintén francia közeget ábrázoló és szintén a '20-as években nosztalgiázó Éjfélkor Párizsban – melyben még az irrealitás is stimmel – klasszisokkal jobbra sikeredett, de végignézve az életművet, szinte mintázat-szerűen megállapítható, hogy a nagy művek között is kell néha szusszanni egyet-egyet. S ha a Káprázatos holdvilág a rendező pihenő fázisa, akkor néhány ilyen nyaralás jöhetne még, női szemmel nézve legalábbis elbájoló élmény volt a film, a hibáit meg vigyék el a szellemek.

Káprázatos holdvilág / Magic in the Moonlight

Színes, feliratos, amerikai romantikus vígjáték, 97 perc, 2014

Korhatár: 12 év

Forgatókönyvíró-rendező: Woody Allen

Operatőr: Darius Khondji

Szereplők: Emma Stone, Colin Firth, Marcia Gay Harden, Jacki Weaver, Hamish Linklater, Eileen Atkins, Erica Leerhsen

Bemutató dátuma: 2014. november 13.

Forgalmazó: Freeman Film