A tudományos érdeklődést, amely a 18. században kibontakozó orientalisztika óta töretlen, a művészi vonzódás hullámai kísérik. Az impresszionisták nyomán divatossá vált japonizmusra a szigetország sajátos ábrázolásmódja hatott. A 20. században már inkább szellemisége, a csan buddhizmus japán változatától áthatott gondolkodás- és alkotásmódja képezte a vonzerőt. De akkor is volt, akire látványvilága elementárisan hatott, és a jelek birodalmaként érzékelte – és írta le, miként Roland Barthes – a szigetországot.

A Kelet kisugárzását mindannyian más és más fénytörésben látták, egzotikus érdeklődésük mindig más várakozást vetített rá vagy vélt meglátni benne. Ennek eredete mégsem valamiféle orientalizmusban, a hódító eurocentrikus pillantásban keresendő, mint az elterjedt elmélet képviselői állítják. Sokkal inkább arról van szó, amiről Andrei Pleşu filozófus ír: „A messzeség hívása, a másféleség vonzása az európai világ egyik meghatározó témája, szervezőelve. A görög hajósoktól Kolumbusz Kristófig, Magellántól Thor Heyerdalig azt látjuk, hogy az egyik földrész szünet nélkül ostromolja az összes többit. Ez egészen egyedülálló. A másféleség szomjúzása része Európa önazonosságának.” (Andrei Pleşu: Túllátni a szemhatáron, ford. Horváth Andor, in A madarak nyelve, Jelenkor, Pécs, 2000, 200.)

Szatmári Gergely nem sétált bele az egzotizmus útvesztőjébe. Képein nincsenek jelen a turisztikai tekintet tárgyai, a konvencionális japán szépségzárványok, a fecskefarkú fatemplomok, a teaházak vagy a kőkertek. Ha meg is jelenik valami ezek közül – miként a virágba borult cseresznyefák –, akkor is csak mintegy a kép szélén vagy a háttérben láttatja őket, kontrasztban az ünneplő társaságok tarkaságával vagy az élre vasalt üzletemberekkel, és persze a mindezt keretező városi táj kaotikumával.

A szürke városi felületek száz árnyalata és formáinak alaktalansága nemcsak a messziről érkezők várakozásával ellentétes, de élesen elüt a hagyományos japán esztétikától is. Ehhez nem kell különösebben elmélyülni a szigetország művészetében, mint ahogy Toshihiko Izutsu japán szépségeszményről szóló könyvének ismerete sem elengedhetetlen. (Toshihiko Izutsu: The Theory of Beauty in the classical Aesthetics Of Japan. Nijnhoff, The Hague-Boston-London, 1981.)

Ez régi kultúrájának szinte minden darabjában fellelhető, és talán senki sem írta le olyan érzékletesen és tömören, mint a koanköltő klasszikus, Macuo Baso zarándokútjának egyik feljegyzésében: „Amikor a szellőrózsa fehérsége a vadrózsa fehér szirmaival találkozik, olyan, mintha hó borítaná a tájat.” (Macuo Baso: Keskeny út északra, ford. Kolozsi Kiss Eszter, Pannonhalmi Szemle, 2005/2, 98.)

Úgy tűnik, hogy a régi japán szépségeszmény kevéssé képes szervesülni a modern technikával és a funkcionális formákkal. Ezért is jelenik meg szinte mindig szigetszerűen a szögletekre szabdalt vasbeton környezetben. Ahogy az eleven természet is csak szigetként mutatkozik a szétépített, toronyházakkal telített térben.

Szatmári Gergely képein a szigetország valóságos minőségei és tényleges arányai válnak érzékelhetővé: nem a régiségek muzealizált szigetei, de nem is a bulvárok és fasszádok megformált felületei, hanem a mellékutcák és a hátsóudvarok, a vezetékek és a tetők tömkelege. A fotográfus élesen érzékeli, hogy a formák és alakzatok kuszaságára a felkelő nap árnyéka vetül. (Vö. Ferber Katalin: A felkelő nap árnyéka, Balassi, Budapest, 2008.) Amilyen szervetlen a japán társadalomfejlődés, a maga feudális rendszerére és mentalitására rétegzett és csúcsra járatott nyugati technológiájával, olyan éktelen és zavaros az épített környezet is. Mindenütt ilyen kettősségek, a városokat, tájakat, vidékeket, a tárgyakat átható kontrasztok az uralkodóak. Közöttük mintegy szigetszerűn mutatkoznak az emberek.

Úgy tűnik, a japánok maguk is mintegy szigeteket képezve léteznek. Nem csak az egyedüllét térközeiben, hanem akkor is, ha társasan vannak: az utcákon, a parkokban: leterítve egy felületet, kijelölve és leválasztva maguk körül egy teret – szigetet létesítenek. A tárgyi és emberi sűrűség tengerében így képeznek saját szigetvilágokat. Ebben a tekintetben sajátosan természethűnek bizonyulnak: hasonlóvá válnak országuk tájainak alakzataihoz. Mert miként Macuo Baso írja, „[a] megszámlálhatatlanul sok sziget között van olyan, amelyik kiemelkedik, és az égbolt felé mutat, és vannak olyanok is, amelyek kettesével, sőt hármasával kapaszkodnak össze. (...) Némelyik úgy fest, mintha kisebb szigeteket vett volna hátára, mások meg mintha karjaik között tartanák a többi szigetet...” (Macuo Baso, i.m., 75.)

Szatmári Gergely You Lovely Swans című kiállítása megtekinthető a budapesti Faur Zsófi Galériában 2014. december 1-ig.