Oberfrank Pál rendező elsődleges célja, hogy megszólítsa a fiatalokat a mű mai korba való helyezésével, akár teljesülhetett volna. Sajnos azonban fiatalokat ezen az előadáson csak elvétve láttam, de biztos vagyok benne, hogy lekötötte volna a tizenéves korosztályt is. Komolyan, egy percig sem unatkoztam, az énekesek is teljesen a helyén voltak, igaz, senki nem emelkedett ki a sorból. Ami viszont nagyon fontos egy címszerepnél, hogy legyen karizmája, nos azt nem tudom, hogy Rinat Shamannak volt-e nyáron, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon vele mutatták be, de az biztos, hogy Gál Erikának ez esetben volt. Velem tényleg el tudta hitetni, hogy egy társaságban előbb-utóbb az összes férfi fejét elcsavarná. A mindenki által ismert áriákba (Habanera, Seguidilla) finom pianissimókat csempészett, a mozgása is igen lágy volt, mégis „spanyolos”, a szerep kívánalmai szerinti természetességnek, az ösztönök kinyilvánításának is eleget tett. Csodálatos hajzuhatagáról (gondolom, póthaj is került az igazi közé) és igazán érzéki, de nem közönséges öltözékéről nem is beszélve, mellyel Pilinyi Márta jelmeztervező frappánsan adta át a Carmen-jelenséget. Ha már a jelmezeknél tartunk: nemcsak Carmen öltözéke, de Don Joséé és a torreádor Escamilloé sem lett volna kirívó egy húsz évvel ezelőtti előadásnál. Az összes többi szereplőé ugyanakkor (kezdve a Frasquitát alakító Cecília Lloyd szakadt bőrszerkójával) nagyon is modernnek tűnt. Ami még furcsább volt, hogy ez a modernség sem volt egységes; valamiféle spanyolos ízt bele lehetett volna csempészni a táncos- és énekeslányok öltözékébe, ahelyett, hogy tarkabarka, butikokban vehető mini rucikban, a rock’n rollos korszakot idéző pöttyös szoknyákban vagy pomponos ruhákban vonulnak fel. És akkor még ott voltak az ezüst esernyők (amelyeknek amúgy is kérdéses a funkciójuk), na meg a hosszú ezüst ballonkabátok…

A jelmezek sokszínűségéből, kavalkádjából, az itt-ott felbukkanó tárgyak jelen operában való létjogosultsága miatt olyan, mintha Oberfrank Pál túl sokat tanulmányozott volna egy képzeletbeli Hollywoodi mozik a látványra mennek rá, ezért olyan menők című könyvet. Igaz ez a címszereplő megnyilvánulásaira is: mintha az egyes jeleneteken gondolkozva Oberfranknak eszébe ötlött volna: ahhoz, hogy a nézők konstatálják: „bizony, ez a Carmen mindenkit levesz a lábáról, a férfiak odavannak érte, a nők irigyek rá”, nem elég jól mozogni és szépen énekelni. Nem. Ahhoz férfiakhoz kell dörgölőzni, asztalra kell mászni és diszkófényben rázni magát. 

Tudják, erre mit mondok? Oberfranknak teljesen igaza van. Igenis így kell (na jó, lehet így is) rendezni egy operát, már ha annak az említett célja van: a Carment jól ismerőknek, kívülről fújóknak az előadás, biztos vagyok benne, hogy – egy darabig legalábbis – megmarad (és nem azért, mert rossz lett volna), a fiatalokban (már amennyiben voltak, vagy lesznek az évad többi előadásán) meg nem valamiféle fennkölt, patetikus massza fog megmaradni, hanem egy többé-kevésbé vidám, színes, élő és vibráló kavalkád.

Székely Zoltán díszlete egy szintén újító és a teret különlegesen kihasználó díszlet volt: a padlón egy nagy fekete bika hirdette, hogy milyen területen járunk. A falat kitöltő óriási tükröknek köszönhetően pedig a színpadon flangáló emberek tömege még többnek tűnt, pedig ebben amúgy sem volt hiány. (Igen, már megint a túlzásnál és a „szuperprodukció-konstruálásnál” kötünk ki.) Különösen lenyűgöző és megkapó volt a harmadik felvonás első képe, amikor a csempészek táborára éjszaka valamiféle köd szállt, és világító – az én értelmezésem szerint –  bogarak (valójában szemükre zöld fényt kibocsátó fejlámpát viselő táncosok) mozogtak, repkedtek a ködben, melynek kiterjedését a tükrök előnyösen segítették, mi több, szépséges vizuális élményt nyújtottak nekünk. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a tükröknek köszönhetően végre a hátsó sorokból is rá lehetett pillantani a karmesterre és zenekarára, így nem "csak" hangilag, hanem látványban is résztvettek a darabban. Apropó zenekar: a Dénes István által dirigált Operaház Zenekara ismét maximális teljesítményt nyújtott, teljes mértékben alkalmazkodott a heves mérsékletű spanyolos ritmusú tánczenék és a finomabb, ariózusabb részek váltakozásaihoz.

Mint említettem, hangilag számomra senki nem volt kiemelkedő, sem negatív, sem pozítív szempontból, ugyanakkor a Frasquitát alakító Cecília Lloydra és a Mercédest megformáló Várhelyi Évára felhívnám a figyelmet, mert ők ketten e tekintetben egyenletesen nyújtottak maximális teljesítményt. Kálmándi Mihály Escamillót formálta meg, akinek csodálatos bariton hangja, mely magabiztos, sármos kiállással párosult, megnyugvást jelentett, és jóleső érzéssel töltött el ebben a pezsgő, eleven, karneváli hangulatú világban, melyet Bizet operája képvisel, és melyet a rendezés csak tetézett. Létay Kiss Gabriella Michaelát alakította, aki Carmen ellenpontja: ő a szerény, egyszerű, szerelmén kívül más férfiaknak ellenálló, házias, konszolidált, „családbarát” nő. Létay Kiss Gabriella ezt alakításban, hangban hitelesen bizonyította, s ezt öltözéke is alátámasztotta.

Oberfrank Pál, úgy gondolom, az effektekre, hatásmechanizmusokra ment rá, egyrészt annak a jegyében, hogy – főleg egy hétköznap este – a színházba betérő közönség főleg kikapcsolódni szeretne, ahhoz pedig nem elég a szép és ismert zene, hanem különleges ruhák, egyedi díszlet, fényeffektek, a mai ember hétköznapjaiból ismerős tárgyak kellenek. Másrészt plakát is hirdette, hogy "Legyen ez az első operád". Ezt a Carmen-rendezést tényleg ajánlanám olyan gimnáziumi diákoknak, akik adott esetben azt sem tudják, mi fán terem a műfaj. Hozzá kell persze tenni, hogy a Carmen tele van ismert dallammal, tehát már csak ezért is kézenfekvől választás volt lehetséges első operaként hirdetni. Ezek a gondolatok egy olyan "misszió" keretébe illeszkednek, melyet az Operaház évek óta folytat. Azért valószínű, hogy ez a rendezés nem fog a világ top 10 Carmen-rendezésébe bekerülni, de biztos vagyok benne, hogy az a magyar vagy külföldi néző, aki láthatta az előadást, nem unatkozott, és emlékezetes marad számára.

Georges Bizet: Carmen

Opera négy felvonásban, két részben

Moralés: Káldi Kiss András

Micaela: Létay Kiss Gabriella

Don José: Nyári Zoltán

Zuniga: Gábor Géza

Carmen: Gál Erika

Escamillo: Kálmándi Mihály

Frasquita: Cecília Lloyd

Mercédés: Várhelyi Éva

Remendado: Megyesi Zoltán

Dancaire: Bátki Fazekas Zoltán

Magyar Állami Operaház Zenekara,,Énekkara, Gyermekkara

Koreográfus: Venekei Mariann

Díszlettervező: Székely László

Jelmeztervező: Pilinyi Márta

Karigazgató: Strausz Kálmán 

A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér.

Karmester: Dénes István

Rendező: Oberfrank Pál

Bemutató: 2014. október 31.

Erkel Színház

Fotó: Rákossy Péter