Az Impulzus előző estjén két középpontba került fogalom ezen az esten is visszatért: határhelyzet/tranzitjelleg és ötvözés. Ezeket mint poétikai technikákat, jelenségeket szépen, sorban végigvette a beszélgetés: a borítón látható New York-fotó címhez viszonyuló térkizökkentő jelentése, a fotó utómunkázottságának kérdése, egyrészt magában az utómunkázottságban mint tényben, másrészt módjában, az elmosásban, a köd és a szél – amelyek a kötetben is fontos motívumok – kiemelésében.

A reggel, vagyis az átmenet régebbi kötetekből is ismerhető motívumának erős jelenlétét Vass Norbert említette meg. Sok szó esett Berlinről is, mint valós és imaginárius, időben is rétegelt helyszínről, melynek további lényeges árnyalását adja a Kafka és Benjamin-parafrázisok beillesztése. Berlin felcserélhetősége kapcsán is kaptunk érveket és ellenérveket. Balajthy Ágnes személyes Berlin-élményéről mesélve a magasvasutak és földalattik világát emelte ki, ez pedig a kötetben is fontos, motivikus szerephez jut, mitikus kettős tagolást hoz létre. Amint ez, úgy a Benjamin-parafrázisok is (pl. Tiergarten I.) a város kötöttségét erősítik. Az Invaliden Strasse című szöveg viszont Balajthy szerint is a felcserélhetőség példája, amennyiben az utazás-toposz keretében a városi tájra projektált, ám valójában a szubjektum állapotát tükröző változatlanság nyilvánul meg: „És az ég ugyanaz a lapos, / mélység nélküli álmennyezet, amely alatt füstszínű / felhők álltak napokig. Teljesen mozdulatlanságban.”

Szó volt a Hamlet-figura fontosságáról is, a teátralitás használatáról, a játékossággal párhuzamosan jelenlévő őrületről, mely az időben változó arcot, beszédet maszknak, ruhának éli meg („a nyelvre úgy néz vissza, mint ruhára, mely a teste volt, a beszéd szőnyege”,„már emlékezet / sincs, mely megzavarná figyelmét”) vagy gyilkos fegyvernek („úgy forgatom a szavakat magamban, akár a tőrt szeretném”). Balajthy és Szűcs Teri hangsúlyozták, hogy a teátralitás, a (nyelv)filozófia, a morálisan releváns antropológia egymással szoros kapcsolatban teremti meg ezt a poétikát.

Említése kerültek a (Kafkánál és Benjaminnál mindenképp) kevésbé explicit irodalomi (Örkény), zenei (U2, Stay) és filmes (Wim Wenders) utalások, de a kötet makroszerkezetét adó komponálási technikák is. Az ötös műfaji tagolású (allegóriák, levelek, epilógusok, töredékek, leírások) kötet kiváló érzékkel úsztatja egymásba a különböző műfajú szöveget; Vass egyébként megpróbálta az azonos műfajú darabokat lineárisan olvasni, s így vált világossá számára, hogy nagyon is tudatos a kötetben az egymásutániság, a szövegélményen ront a műfaji kategóriák szerinti olvasás. Papp Máté szerint ez a szövegszervezés láthatóan poétikai továbbfejlesztése az Ami helyet folyamszerű beszédének.

Ezek a kérdések ugyan kétségtelenül fontosak, azonban a borbélyi művészet esetében nagyon nehezen – talán csak tapintattól vagy bénító megtorpanástól hajtva – megkerülhető életkontextus szinte semmi szóhoz nem jutott, én ezt hiányoltam. Persze meglehet, hogy egy ilyen hozzáállás külön estet, akár sorozatot igényelne, nem is feltétlen a „csak a szöveg” elv teoretikus berkekben is népszerű volta miatt, de a téma súlya, nagysága és bulvárhajlama miatt is. A dolog lappangásáról ezen az esten talán csak a Halotti Pompa kísértetszerű föltűnései tanúskodtak, s Balajthy utolsó körkérdése, mely a két kötet viszonyára vonatkozott.  A Berlin & Hamlet Vass szerint a Halotti Pompa opus magnumához vezető út, a tanulópénz, a vándordiák idegenben alkotott műve. A résztvevők közt közös nevezőt biztosító személytelenedési tendencia elhangzik ugyan, de csak az egyházi éneknek mint hagyományosan közösségi befogadású műfajnak a preferálása és a képi világ zártabbá, feszesebbé válása kapcsán. Érdekes felvetés volt, hogy Szűcs Teri szerint az alanyiság hangsúlyozottsága spirálszerűen hullámzik az életműben. Egyébként Szűcs egy nehezen vitatható igényt is bejelentett, miszerint ideje lenne a Halotti Pompa-centrikus olvasati fixációt felülírni; nem is példátlan az eljárás, mondta, Nádas nekrológja például ezt teszi. Ennek az igénynek (inverz?) párja az én hiányérzetem. Létjogosultsága talán érthető.

Gondosan felkészült kritikusok okos beszélgetésében lehetett részünk. Még akkor is, ha hangos volt a(z el)hallgatás.

„Hát így van ez. Azt mondják, ilyenkor aludni kell. (…) Óvatosan utazni, hogy visszatalálj.”

(Az idézet a Balajthy Ágnes által felolvasott Westend-Westreuz című versből van.)

Fotó: Pintér Leila