Hogy a történelmi regény mennyire kitüntetett szereppel bír kultúránkban, azzal, ha másként nem is, az irodalomórákon mindenki szembesülhet.  Ami ilyen fontos, arról időről időre érdemes komolyan elbeszélgetni, gondolhatták talán a szervezők is, így jöhetett létre a Múltfeldolgozás a kortárs magyar irodalomban címet viselő program. A kerekasztal-beszélgetésen két irodalomtörténész, Földes Györgyi és Görözdi Judit, valamint két író, Parti Nagy Lajos és Závada Pál vettek részt, míg a moderátor szerepét az esten a harmadik irodalomtörténész, Németh Zoltán vállalta.

A múltfeldolgozás témája persze nem kizárólagosan a történelmi regénnyel kapcsolatos műfajelméleti kérdésekről szól, ezt érzékeltette Németh első kérdése is: a résztvevők személyes identitásának kialakulására mennyiben volt hatással családjuk eredete, illetve más megközelítésben, hogy e tekintetben milyen közeg volt számukra a leginkább meghatározó. Jól ismert motívumok bukkantak itt fel, például a csak idős korában - ráadásul a rendszerváltás után - a múltat kutatni kezdő nagymamával, vagy a kisebbségi lét azon alapélményével, ahogy az a mindennapi élet apró jelenségei esetében is folytonos döntéshozatalra kényszerít. Az identitás kérdése egyébként sem elhanyagolható aspektusa a múlt felé fordulásnak, mint ahogyan később Földes Györgyi is kitért rá, a napjainban születő történelmi regényekben fontos szerepet játszik a kérdéssel szoros kapcsolatba hozható nyomozás motívuma.    

Éppen ez, a saját történeteink gyökereit kutató attitűd Závada Pált optimizmusra készteti. Závada igyekezett szembehelyezkedni a moderátori felvetéssel, miszerint a múlt  túlexponáltságának a kultúránkban és az elmúlt évszázad tragédiák soraként történő értelmezésének köze lehet általános pesszimizmusunkhoz. Závada szerint  a történelmünkkel való szembesülés sem feltétlenül elkeserítő olvasmányok révén kell, hogy megtörténjen, s ha nem is olyan mértékben, mint Jaroslav Hašek által a cseheknél, de humorral átitatottak is lehetnek ezek a történetek, amellett, hogy katartikusak, ironikusak vagy önreflexívek. A problémák gyökerének kutatása és önmagunk belehelyezése a történelembe pedig igazán felszabadító és életörömre okod adó élményekkel is szolgálhat. 

Parti Nagy Lajos szerint az elmúlt évszázad - és annak napjainkig ható következményei - tényleg nem adnak okot hurráoptimizmusra, nem mellesleg, a világirodalom legjelentősebb alkotásai sem éppen erről lennének ismeretesek. Görözdi Judit inkább elvetné, hogy az említett fogalompár mentén gondolkozzunk a múltról és annak feldolgozási stratégiáiról, ő az áldozat szociálpszichológiai kategóriáját hozta be a diskurzusba. Földes Györgyi pedig az időbeli távolodásban látja annak lehetőségét, hogy a pesszimizmus kioldódjon a múltról szóló történetekből, erre példaként Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényét hozta fel. Másrészről azonban a személyes kötődés - ki nem mondva, de tulajdonképpen a tanú szerep - hitelesítő jellegét hangsúlyozta, s hogy a nagy elbeszélések korának végével már nem egy tablószerű, felülről történő áttekintés, hanem az egyes emberek élettörténete, illetve a napjainkban a történelemtudományban is nagy szerepet kapó mikrohistorikus nézőpont kerül a középpontba, és ennek megfelelően igenis lehet a múltfeldolgozás és -reprezentáció terén a szépirodalom egyfajta zászlóshajó. Földes ezzel Parti Nagy Lajos azon felvetésére reagált, hogy nem kizárólagosan a szépirodalom feladata a múltfeldolgozás. 

A nagyregény más kontextusban is szóba került ezen az estén, miszerint az irodalomkritikusok és irodalomtörténészek egy konkrét kiemelt fontosságú történelmi esemény nagyregény formájában történő reprezentációját várják el az íróktól, azaz, hogy szülessen meg a regény 1956-ról vagy a rendszerváltás regénye. Görözdi Judit Mészöly Miklós Anno című elbeszélését hozta fel példaként arra, hogy szerinte ebbe a hat oldalba nagyon sok minden van összesűrítve, vagyis az irodalmároknak sem csak a méret a lényeg.

Németh Zoltán úgy gondolja, a történelmi regény írása egyre inkább etikai kérdésnek is tűnik, hiszen a regényírás során például olyan döntéseket is kell hozni, milyen nézőpontból legyen elmesélve az adott történet. Závada is egyetért azzal, hogy ez nem ártatlan játék, és nem véletlenek a döntések. Szó esett még arról is, hogy talán nem épp az-e a megoldás a Kádár-korszak reprezentációja esetében, amilyen eszközhöz Parti Nagy Lajos nyúlt A hullámzó Balaton esetében, illetve a beszélgetés végén felmerült a kérdés, hogy lehetséges-e a németekhez hasonló módon Közép-Európában is a múltfeldolgozás, és hogy van-e esély nagyobb léptékben, nagyobb kategóriákban gondolkozni, mint az egyes nemzetek történelme. Görözdi Judit szerint nagyon intenzíven zajlik a múlttal való szembenézés, ennek kapcsán többek között Esterházy Péter műveit említette meg. Földes Györgyi úgy gondolja, az egész magyar kortárs irodalom a múltfeldolgozásról szól, míg Parti Nagy Lajos szerint nincs meg a kultúrája a nemzetek feletti együtt gondolkodásnak. Vagyis pontosabban egy kifejezetten szakmai jellegű történészi vagy irodalmár konferencián konszenzusra tudnának jutni a különböző országokból érkező felek, ám rögtön változik a helyzet, ha a képletbe belevesszük a politikát és a médiát. Závada Pál a színházban látja annak lehetőségét, méghozzá a gyosabb és közvetlenebb reagálóképességében, hogy megtörténhet a szembenézés - és e téren a környező országok egyike-másikától még sokat is tanulhatunk -, másrészről azonban ő is a politika területén jelentkező problémákat említette, s hogy egyre távolabb sodródunk attól, hogy valaha is létrejöhet az a bizonyos konszenzus.  S bár az utolsó mondatok nem éppen bizakodásra okot adó képet festettek, a beszélgetés során sok olyan felvetés elhangzott, amely továbbgondolásra érdemes.