Az elmúlt tizenkét évben a Magyar Állami Operaházban több produkcióval is megpróbálták beemelni Benjamin Britten darabjait a repertoárba. Sajnos azonban ezek a próbálkozások mindössze néhány évad erejéig maradtak műsoron. Úgy tűnik, a budapesti közönség nem érdeklődik Britten operái iránt: a Lukrécia meggyalázása tavalyi előadásán is a nézők alig töltötték meg az Operaház nézőterének földszintjét. A tavaly egyetlen alkalommal, a szerző születésének 100. évfordulója alkalmából bemutatott operaritkaságot azonban szerencsére idén sem kellett nélkülöznünk: háromszor adták a Zeneakadémia Solti termében. 

A Lukrécia meggyalázását Britten az 1940-es évek második felében újonnan megalakult English Opera Groupnak készítette, a darab ősbemutatójára 1946-ban került sor. A zeneszerző igyekezett egyszerűen előadható darabot komponálni: az énekeseket tizenkét tagú zenekar kíséri, zongorával kiegészítve, amelyen az eredeti szerzői szándék szerint a karmester játszik, illetve a kórust is csupán egy tenor és egy szoprán alkotja.

A darab története sem bonyolult: a leigázott rómaiakat az idegen etruszkok uralják, királyuk, Tarquinius zsarnok módon uralkodik, és minden katonája feleségét elcsábítja. A birodalomban eluralkodtak a könnyed erkölcsök, és egyedül Collatinus büszkélkedhet vele, hogy felesége, Lukrécia hű maradt hozzá. Ezzel kivívja katonatársai ellenszenvét, és felkelti Tarquinius érdeklődését Lukrécia iránt. A király végül elhatározza, hogy megszerzi magának az asszonyt: az éjszaka közepén visszalovagol Rómába, szállást kér Lukréciától, majd miután mindenki nyugovóra tért a házban, meglepi az asszonyt hálószobájában, és megerőszakolja. Másnap Collatinus megbocsájt feleségének, hiszen nem önként adta oda magát, de az asszony képtelen elviselni az őt ért sérelmet és öngyilkos lesz. Látszólagos egyszerűsége ellenére azonban a Lukrécia meggyalázása mind zeneileg, mind pedig dramaturgiailag igen összetett alkotás.

A darab zenéje lépten-nyomon megidézi a barokk operák stílus- és formavilágát, miközben az egész művet átszövik a merész disszonanciák és a maga korában újszerű hanghatások. Az átkomponált opera hatását keltő énekszólamok szigorú, zártformákból épülnek fel: a monológok, ariosószerű részletek, a zenei dialógusok szabályos felépítése mind-mind a hagyományos operaformákat veszik alapul. A látszólag egyszerű opera tehát zeneileg sokféle stilisztikai réteget integráló alkotás, és Brittennnek köszönhetően ez a sokféle zenei stílus egységes egésszé áll össze. A darab neoklasszikus voltát tovább erősíti a klasszicista drámákat felidéző dramaturgia: az egy szálon futó ókori témát feldolgozó cselekmény körülbelül huszonnégy óra alatt játszódik le, kevés helyszínen, igen egyszerű színpadi eszközöket igényelve. Akárcsak az antik drámákban a történet előzményeit, a történések keretét és az epilógust itt is férfi és női kórus mondja el. Ily módon a két kórust megszemélyesítő énekes a narrátor szerepét tölti be a darabban, keresztény nézőpontból mesélve el az ősi, római mondát.

A félig szcenírozott előadások könnyen beleesnek abba hibába, hogy állóképek sorozatát produkálják, nem követelnek meg az énekesektől különösebb színészi játékot, és még az is előfordulhat, hogy bár díszleteket alkalmaznak, jelmezeket egyáltalán nem. Nos, Csányi János szerencsére végiggondolt koncepció mentén állította színpadra az operát, ennek következtében rendezése gyakorlatilag teljes színházi élményt nyújtott. Mert bár az énekesek előtt ott volt a kotta, és egységes, fehérszínű fellépő ruhában léptek a közönség elé, nem álltak egy helyben a színpadon, nem tapadtak az előadás első percétől az utolsóig a kottára, és nem egy esetben olyan kifejező színészi játékot produkáltak, ami az Operaház szcenírozott előadásai során is ritkán látható. A nők és a férfiak elkülönülve az U alakú játszótér két karéjában helyezkedtek el, a színpad közepén egyszerű animáció jelképezte a díszletet, illetve némajáték jelenítette meg a történet egyes részleteit.

Az előadás elején megjelent egy fehérbe öltözött férfi és nő, akik kinyitottakegy könyvet, és a színpad középső részének elejére helyezték. Közben a háttérben egy gótikus rózsaablak képét láthattuk kivetítve, amelyet később egy valódi rózsa képére cseréltek le. Ezzel kezdetét vette a mese: az énekesek elhelyezkedése és a némajáték alkalmazása azt a benyomást keltette, hogy a szereplők kívül állnak a történeten, mintegy ők is csak elmesélői annak. A rendezés a történet tanmesejellegét domborította ki ezzel a megoldással, azonban mindezt nagyon visszafogottan tette, és nem zsúfolta tele közhelyekkel az előadást. A vetítés során megjelenő hold és a csillagokat helyettesítő világító hangjegyek pedig szépen illusztrálták a zene líraiságát és a zenekari hangzás misztikuságát ott, ahol kellett. A rózsaablak és a fehérrózsa pedig egyrészt a mondanivaló keresztény jellegét (hiszen a megbocsájtás a keresztény vallás egyik központi gondolata) hangsúlyozta, másrészt Lukréciát is szimbolizálta. A fehér rózsa a tisztaság és az ártatlanság szimbóluma, szépsége pedig törékeny, akárcsak Lukrécia szépsége és élete. A rózsaablak emellett az áhítatos, meditatív légkör megteremtését is szolgálta, a rózsa ugyanis a meditáció és a magasztalás megtestesítője is. Ezenkívül az isteni szeretetet és a mennyei boldogságot szimbolizálja, az alkímiában pedig a újjászületés és az elmúlás jelképe. A vetítés tehát igen hatásosan teremtette meg az előadás misztikus és meditatív atmoszféráját, s mindezt minimalista eszközökkel valósította meg.

A férfiak és nők elkülönült térben helyezkedtek el, amely tér a színpad középső részén ért össze. A játszótér ilyen egyszerű, ám annál kifejezőbb felosztásával, Csányi remekül érzékeltette a férfiak és a nők világa közti különbséget. Lukrécia és szolgálói világát a jóhiszemű naivitás és tisztaság, míg Tarquinius világát a durva, erőszakos ösztönök uralják. Tarquinius megszerzi, amit megkíván, Lukrécia pedig alázatossága és naiv ártatlansága következtében nem gondol semmi rosszra, mikor a király az éj közepén megjelenik a kapujában. Amíg a két világ nem ér össze, az őszinte ártatlanság biztonságban van, de amint a külvilág betör a lányéba, Lukrécia erénye elpusztul, és ez felemészti az asszonyt is. 

Az énekesek közül mindenki igyekezett nagy beleéléssel interpretálni szerepét. A Férfi kórus a darab egyik legnehezebb szerepe: egyrészt ő az, aki szinte folyamatosan jelen van a színpadon, és végigkommentálja az eseményeket, másrészt a szólam technikailag is megterhelő az énekes számára. Csiki Gábor azonban maximális teljesítményt nyújtott, és nagy átéléssel interpretálta a Férfi kórus figuráját. Kellemes tenor hangja a nagy igénybevétel ellenére sem fáradt el az este második felében sem, s bár gesztusai olykor elnagyoltak voltak, de változatos, az egyes szituációkhoz illő hangszíne igen kellemes élményt nyújtott. Kun Ágnes Anna a Női kórus szerepét szintén nagy átéléssel és kiváló színészi alakítással formálta meg. Hangja olykor erőltetettnek és érdesnek hallatszott, de csak az este első felében. Szerepformálásában a Női kórus távolságtartóan igyekezett szemlélni és kommentálni az eseményeket. Cser Krisztián Collatinusa telitalálat volt: ő volt az egyetlen énekes, aki egyáltalán nem nézett bele a kottába éneklés közben, ennek következtében semmi sem gátolta a szabad színpadi mozgásban. Ennek ellenére azonban eleinte mégis mereven állt a színpadon, miközben mindvégig méltóságteljes férjnek és higgadt katonának ábrázolta Collatinust. Erőteljes basszusa a mélyebb regiszterekben jobban érvényesült a magasabb fekvésekben sajnos nem nyílt ki eléggé. Viszont így is remekbe szabott, hatásos alakítást hallhattunk tőle. A Lukréciát megformáló Simon Krisztina hangja nagyon jól érvényesült a kis térben: kiegyenlített és magabiztos éneklése azonban néha kicsit erőltetettnek hatott. Drámai szerepformálása azonban nagyon meggyőző volt: gyámoltalan Lukréciája a rajta esett sérelem után az őrület határára sodródott, halála pedig az előadás legmegrendítőbb pillanata volt. Rezsnyák Róbert végig ellenszenves Tarquinius volt: kimért gesztusokkal, magabiztos fölényességgel, igen hatásosan formálta meg az önkényes király szerepét. Vokális teljesítményével kapcsolatban sem lehetett okunk panaszra: szerepét megannyi színnel, kifejezően énekelte az érzelmek széles skáláját vonultatva fel a lírai gyengédségtől a távolságtartáson át a barbár vadságig. Ambrus Ákos Junius embert próbáló szólamát igyekezett tisztességesen interpretálni, éneklése azonban olykor erőltetett és kevésbé kifejező volt. Nem sikerült teljesen azonosulnia szerepével, ezért színészi teljesítménye is gyengébbre sikeredett. Bianca érett, gondoskodó nevelőnő szerepe nagyon jól illett Bakos Kornéliához. Sikerült azonosulni szerepével, és hatásos színészi alakítást nyújtani. Vokális teljesítménye azonban nem volt kiemelkedő: tisztességesen, nagyobb hibák nélkül énekelte szólamát, viszont így is megbízható pontja volt az előadásnak. Rőser Orsolya Hajnalkát bájos színpadi megjelenése alkalmassá teszi a gondtalan és vidám szolgálólány, Lucia szerepére. Szólamát igyekezett kifejezően interpretálni, azonban éneklése nem egyszer színtelennek, hangja érdesnek hallatszott, és olykor a magasságokkal is meggyűlt a baja. Színészileg korrekt teljesítményt nyújtott, de semmi mást.

A Hámori Máté vezette zenekar pontosan kísérte az énekeseket, de több esetben is vérszegény hangzást produkált. A karmester interpretációjából a katonák vitatkozásakor hiányzott a kellő feszültség, a líraibb részletekből pedig a mélyebb ihletettség. A zenekar nem volt magával ragadó, viszont Hámori odafigyelt rá, hogy lehetőleg minden hangszer érvényesüljön az előadás során. Higgadt és precíz zenekari hangzást hozott létre, amely maximálisan kiszolgálta az énekeseket.

Azt hiszem, ez az előadás bebizonyította, hogy bár a Lukrécia meggyalázását ritkán játsszák, attól még zseniális, és jobb sorsra érdemes. Ez a mű ezenkívül szép példa arra is, hogy vannak könnyen befogadható modern operák, amelyeket talán Budapesten is műsoron lehetne tartani néhány évad erejéig. Persze ennek érdekében erőfeszítéseket kellene tenni a közönség előadásra való becsalogatására, és nagyobb reklámot csinálni a produkciónak. Talán kevésbé lenne foghíjas a Solti terem, és remélhetjük, hogy a produkció nem tűnik el a süllyesztőben és az Operaház következő évadjában is látható lesz néhány előadás erejéig.  

Benjamin Britten: Lukrécia meggyalázása

Opera két felvonásban

Szövegét André Obey: Le viol de Lucrèce című drámája nyomán Ronald Duncan írta

Férfi kórus: Csiki Gábor

Női kórus: Kun Ágnes Anna

Collatinus: Cser Krisztián

Junius: Ambrus Ákos

Tarquinius: Rezsnyák Róbert

Lucretia: Simon Krisztina

Bianca: Bakos Kornélia

Lucia: Rőser Orsolya Hajnalka

Koreográfus: Merlo P. Andrea

Látványtervező: Kárpáti Enikő

Animáció: Felföldi Gábor

Rendező: Csányi János

Karmester: Hámori Máté

A Magyar Állami Operaház előadása a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Solti György termében

2014. november 5.

Fotó: Rákossy Péter