Az űropera toposzait felhasználva Nolan a science fictiont összeházasította a családi melodrámával és ezáltal emberközelivé hozta a távoli űrben játszódó történetet. Manapság elég divatos sci-fi téma, hogy az emberiség nemtörődömsége következtében a bolygónk élhetetlenné válik. Nolan disztópiájában okként nem jelenik meg konkrétan a globális felmelegedés – egyszerűen elfogy az ennivaló. A nem túl távolinak ábrázolt jövőben a társadalomnak többé nincs szüksége mérnökökre vagy tudósokra: mindenkinek földműveléssel kell foglalkoznia. Ez Coopert (Matthew McConaughey), az előző generáció mérnök-pilótáját eléggé megviseli. Szerencséjére a már csak titkos szervezetként működő NASA helyet kínál neki az emberiség megmentésére kísérletet tevő misszióban – egy féreglyukon keresztül új bolygót keresnek a világunk számára egy másik galaxisban – így végre űrhajóra szállhat. Bár fájó szívvel, de jó időre (vagy talán örökre?) magukra hagyja szeretett gyermekeit.

A Csillagok között az a fajta film, amely esetén az alaphelyzet ismertetésénél többet bűn lenne elárulni a történetből. Annyit azonban mondhatok, hogy a világ megmentéséért folyó epikus küzdelembe Nolan a lehető legtöbb történetelemet beletuszkolta: a tudósok nem győzik magyarázni egymásnak (vagyis a nem fizikus végzettségű nézőnek), mi az a fekete lyuk, a másik galaxisba vezető féregjárat, hogy működik az idő vagy a gravitáció. A sci-fi forgatókönyvét (amit a rendező testvére, Jonathan Nolan még Steven Spielbergnek kezdett el írni) egy asztrofizikai hipotézis inspirálta. Kip Thorne fizikus az űrutazásoknál alagútként használható féreglyukakról írt tudományos munkájával hozzájárult a film forgatókönyvéhez, és ezzel a produceri címet is kiérdemelte. A tudományos ihletésű történetbe a Nolan testvérek az apa-lánya kapcsolat által illesztik be a melodrámát. Erre az Armageddonból ismerős szálra az alkotók ráadásul duplán ráerősítenek és a mellékszereplőknél is egy érzelmes apa-lánya kapcsolatot jelenítenek meg. A küldetés szellemi atyja, Brand professzor (Michael Caine) a saját lányát (Anne Hathaway) küldi el Cooperrel együtt a bolygók felderítésére. Adott számos morális dilemma: érdemes-e a gyerekeket hátrahagyni, az ő jobb jövőjük biztosítása érdekében? Erkölcsös-e egy apának a bizonytalanságba küldeni a lányát?

A film legerősebb része akkor kezdődik, amikor az űrhajó elhagyja a Földet. A különböző planétákon átélt kalandjaik alatt karfát szorítva folyamatosan aggódnunk kell hőseink életéért. A teljes élvezethez kell egy kis nyitottság a szentimentalizmusra –  a  filmnek megvannak a maga nagy, patetikus Micheal Bay-es pillanatai –, de a lényeg, hogy minden alkatrész a helyén van, és a rakéta kilő: a melodrámai részek alatt szem nem marad szárazon, a suspense-szel teli jelenetekben a szék szélére húzódva aggódunk hőseinkért, a viccekért pedig egy szarkasztikus humorra programozott (HAL-utód) robot a felelős. Nolan rövid időn belül egymás után háromszor sokkolja a nézőt: először az izgalomtól remeg a térdünk, másodjára érzelmileg sokkolódunk le a családtagok könnyfakasztó jelenetét nézve, majd hanyatt hőkölünk a meglepetéstől. A rendező nagyon tudja, hogyan lehet a nézőből hatást kiváltani. Bár az egyszerre több szálon-bolygón, sőt idő-dimenzióban futó történet és a különböző érzelmi hatásmechanizmusokat működtető műfajok együttes használatának következményeként a film története kissé zavarossá válik és epizódokra esik. Megértését néhol a gyengén megírt és a színészek által elmotyogott dialógok is hátráltatják. A film 169 perce alatt nehéz unatkozni, de a történeten nem rontott volna, ha egy kicsit rövidebbre vágják. Vagy itt lett volna az alkalom egy Nolan-tévésorozathoz?

A rendező zseniális a különböző világok megalkotásában. A Földön eluralkodó kétségbeesést vizuálisan is kiválóan érzékeltetik az egyre gyakoribb homokviharok és a mindent belepő por. Szintén szellemesen kifejező az a jelenet, ahol  Coopert azért hívja be az igazgató, mert a lánya azt állította az iskolatársainak, hogy az ember valóban járt a Holdon. Szemben azzal, hogy a közeli jövő tankönyvei már azt tanítják, hogy az Apollo 11 csak a szovjetellenes propaganda része volt. Az pedig külön poén, hogy a Kubrickkel kapcsolatos egyik legnépszerűbb konspirációs teória pont az, hogy ő rendezte meg a Holdra szállást. Ez a fajta szellemesség a vizualitásban többször is megjelenik. Például a film elején egy tévéképernyőn látott dokumentumfilm egy ügyes fordulat segítségével a film végén is megismétlődik – már teljesen más értelmet nyerve.

Az előbb azt írtam, hogy a lehetett volna vágni a történet hosszán, a látványtól telített képekről mégis azt kell mondjam, nem nézhetjük őket elég ideig. Nem lehet velük betelni. Az űrben játszódó részek nem csak izgalmasak, hanem minden fantáziát túlszárnyalva, képileg is lenyűgözőek. Nolan nagyon erősen képekben gondolkodó rendező, és a fénnyel, világítással hoz létre különböző hatású kompozíciókat. A filmhez sok díszletet valóban felépítettek, és kevésszer használnak CGI-t. A viszonylag gyors vágás miatt azonban nincs időnk sokat szemlélődni, igyekeznünk kell befogadni azt a rengeteg látványt és információt, ami egy-egy képbe bele van sűrítve (az operatőr A nő szintén lenyűgöző látványvilágáért felelős Hoyte Van Hoytema.) Az asztronauta sisakon megcsillanó csillagfényre vagy a féregjáratban tett utazásra emlékezni fogunk (már megint Kubrick), de a film „űr-érzésben” végül alulmarad a (szinte kizárólag erre az élményre fókuszáló és kevésbé kacifántos történetű) Gravitációval szemben.

A bonyolult történetszövés ellenére Nolan mégis elgondolkodtat. Az űropera olyan kérdéseket is feszeget, mint hogy elfogadható-e egy embertelen cselekedet, ha a túlélési ösztön hajtja? Valóban feláldozható-e az individuum az emberi faj megmentése érdekében? Minden nézőt mélyen érint az a felvetés, hogy a legnagyobb akadály, amivel hőseinknek szembe kell nézniük, a magukkal vitt, emberi természetben rejlő „gonoszság”. Ez ellen egyetlen fegyver van: a szeretet. „Egyedül a szeretet képes áthatolni időn és téren” – rebegi könnyes szemekkel Anne Hathaway. Lehet, hogy a film szentimentálisabb az eddigieknél, de az emberbe vetett optimizmusa miatt jól esik elmerülni ebben a túlburjánzó érzelemben.

A végső, Nolan-filmektől kötelezően elvárt, nagy meglepő fordulat erősen abszurdba fordítja a sztorit – a sci-fi helyett egy fantasybe, egy illúzióba, vagy talán Nolan képzeletébe lépünk át (újra és újra Kubrick). Nem biztos, hogy mindenki fenntartás nélkül teszi meg az utolsó lépést a rendezővel a negyedik dimenzióba. Azonban pont ez az utolsó 20 perc teszi igazán „nolanessé” a filmet. A rendező szereti összezavarni a nézőt – így a film végén (csak úgy mint a Tökéletes trükkben vagy az Eredetben) eltart egy kis ideig, míg utólag összerakjuk a puzzle darabkáit – sajnos nem illenek tökéletesen össze. Ez a Nolan-fanatikusok számára főleg azért jelenthet csalódást, mert az író-rendezőnek már védjegyévé vált a ravaszul kifundált történetcsavarás. A csillagok fénye szemet kápráztatóan ragyog – de csak egy ideig képes teljesen elvakítani. Bár az érzelmi feloldás megszületik, logikus megoldást nem biztos, hogy kapunk. A szokottnál kevésbé kidolgozott történet befejezése így hagy némi kívánni valót maga után (mégis csak a forgatókönyvíróknak van a filmiparban a legnehezebb dolguk!), de talán ez nem is baj. A lényeg az az izgalmas és látványos utazás, amit Nolan világában teszünk. Élvezzük a ragyogást!