Kocsis Gergő rendezésében a harmadéves, Máté Gábor és Dömötör András-osztály 12 éven felülieknek ajánlja az előadását, amelyben A brémai muzsikusok ember-állatai mind jól megkülönböztethető, egyéni figurák. Részben állati mivoltukból ered ez, külső attribútumokkal, viselkedéssel és konszenzuson alapuló, feltételezett jellemvonásokkal állnak a színpadon: a kakas okoskodó és ugribugri, az öreg kutyának nincs szimata, a fiatal kutya szemfüles és éber, a szamár bájosan ostoba és lassú felfogású. Ahogyan pedig ezt már La Fontaine állatmeséi óta tudjuk, tipikus emberi tulajdonságok ütköznek össze, csak ezúttal a görények, a patkányok és a Brémába készülő, a tyúkudvarból kilépő állatok között. Bréma a vágyak megtestesülése, a boldogság, egyfajta kánaáni állapot szimbóluma, amelyet sem az eredeti történetben, sem itt nem érnek el, még mindig csak a távolról látszódó város fényeiben látszik. A történet szépsége ebben áll: a nehézségekkel megtűzdelt események nem érnek véget, de valamiféle békebeli, boldog állapot mindezek nélkül is elérhető.

Ebben a „mesében” minden gesztus, minden mondat többet jelent önmagánál, holott egy látszólagosan naiv, egyszerűségében is bájos, történetvezetésében, karakterépítésében és szövegvilágában kiváló előadással állunk szemben. Nehéz ilyenkor mellőznünk – de talán nem is kell – azokat az emocionális hatásokat, amiket a darab kivált. A Diótörő és A brémai muzsikusok hasonlósága éppen ebben áll: egyszerűen, mégis egészen bravúrosan közöl, valami éteri tisztaságot sugall, és megkérdőjelezhetetlen igazságot állít a világról, amit elhiszünk, ha akarjuk, ha nem.

A történet és ezzel a villanypásztoron túli élet indikátora a lassú felfogású és kissé ostoba szamár (Baki Dániel), akitől elsőként hallható a felszólítás: menjenek el, hagyják ott az addig biztonságos, mostanra azonban elviselhetetlen udvart, hagyják ott az addig „jó gazdájukat”, és kezdjenek új életet. A kezdetben teljesen lehetetlennek tűnő ötlet aztán hamar valóssá válik: az addig és a történet végéig utált patkányok (akik kikérik maguknak, hogy ők okozták volna a pestist) segítségével. Figeczky Bence, Medveczky Balázs és Papp Endre alakította rágcsálói mégis a sztereotípiák áldozatai: ott segítenek, ahol tudnak, egyetlen vágyuk, hogy a többiekkel tarthassanak, akik újra és újra hátat fordítanak nekik. Elgyötört, mégis reményteli beletörődéssel gyakran hányják a szemü(n)kre: „A szó, amit kerestek: a köszönöm.” Baki Dániel szamara édes-búsan, kedvesen ostoba: míg a többiek attól rettegnek, hogy pörkölt lesz belőlük (kakas) vagy vízbe fojtják őket (macska), addig az ő legnagyobb félelme a szamárlétra. Ezek a nyelvi viccek mind a dalszövegek, mind a dialógusok esetében szinte végig remekül működnek, poént poénra halmoz az előadás, amiben Vecsei Miklósnak, a dalszövegek szerzőinek van fontos szerepe.

Dér Zsolt kakasként és Rujder Vivien bárányként egészen kiválóak. A farmerben, kockás ingben és hózentrógerben, punkos hajjal elénk lépő Dér minden értelemben igazi „kiskakas”, a tyúkudvar sztárja, ám a görények elpusztították az összes felségét. Nem is véletlen, hogy a hozzájuk csapódó hollywoodi Kung Fu Panda kínai bisztrójában nem kér az édes-savanyú csirkés finomságból. Rujder Vivien báránya kedvesen és viccesen naiv, a történetnek is fontos eleme. Elkószál, a villanypásztoron túlra, a többiek innen veszik észre, ott is van élet. Már messziről is igazi plüssfigura, aki puhaságot, finomságot és igazi, „bárányi” ártatlanságot áraszt magából.

A három görényt (Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Olasz Renátó játsszák) egy negyedik, a bandavezér – történetesen egy nő – irányítja. Kiss Andrea bakancsban, bundában dögös cselszövő, afféle „keresztanya”, ám végül az ő szíve is megenyhül. Ember Márk pandájának be nem áll a szája, ő az eredeti történet nagy outsidere, aki napjaink mozijából kerül a Brémába készülő „muzsikusok” közé. Idézőjelben muzsikusok ők ugyanis, érzik is, ám a kezdeti próbákon megjelenő diszharmónia végül harmóniába vált, holott valószínűleg a hangi adottságokban semmi nem változik. Ami itt működik, ami színpadra kerül, egyszerű csoportdinamika: a biztonságból, a komfortzónából való kilépés bátorsága, a „mások” (patkányok és görények) befogadása a saját erőből teremtett újat hozza el, amiben mindenkinek megvan a maga régi-új helye. Mint valamiféle önvallomás egy harmadéves színészosztály esetében: kilépni a védelmező burokból (talán idő előtt) a nagyközönség elé. Ám a tanulság ezúttal sem marad el, hiszen egy biztos, megérte.

Az előadás szépen játssza össze a fiktív világ, a hallgatók aktuális valósága és mikroközege, valamint tágabb környezete rétegeit. Ha általánosabbak akarunk lenni: nem más ez, mint a menni vagy maradni kérdése. És ebben a közegben, az improvizációkon, a közös gondolkodáson alapuló, folyamatosan alakuló és változó próbafolyamatok végül újat, valami nagyon is egységeset hoztak. Nem csoda, hiszen ez az osztály is elindult a saját Brémája felé.

Grimm: A brémai muzsikusok

Szereplők:

Baki Dániel

Bodoky Márk

Blahó Gergő

Dér Zsolt

Ember Márk

Figeczky Bence

Georgita Máté Dezső

Gyöngyösi Zoltán

Kiss Andrea

Medveczky Balázs

Olasz Renátó

Osváth Judit

Papp Endre

Rujder Vivien Anna

Dramaturg: Radnai Annamária

Díszlet és jelmez: Kálmán Eszter

Dalszöveg: Vecsei Miklós

Zeneszerzők: Kovács Adrián, Mátyássy Szabolcs

Asszisztensek: Totobé Anita, Bacsó Borbála

Rendezőtanár: Kocsis Gergő

Osztályvezető tanárok: Máté Gábor, Dömötör András

Ódry Színpad

Bemutató: 2014. október 20.

Fotó: Deák Barbara – A képek forrása: www.filmacademy.hu