Aztán belépsz az épület bejáratán, s a megnyugodt boldogság csakúgy rátelepszik az arcodra, folyamatos mosoly formájában. A koncert pedig rátett erre még egy lapáttal. Erre a jól eső érzésre. Félnyolctól - féltizig ugyanis, Branford Marsalis lépett fel saját zenekarával, hogy elvarázsolhassanak minket a jazz mélységesen tiszta világával.

... ha azt a közérzetet nem is tudom visszaadni, ami ott volt velünk két órán keresztül a levegőben a koncert alatt, de talán azt elérem, hogy a beszámoló után vagy a közepén, mindenki hallgasson egy kis jazz-t. Mert néhanapján jót tesz.

Sting, és az Englishman in New York című szám mindenki életében megtalálható így vagy úgy. Ha nem is biztos benne az ember, hogy ki az énekes, vagy mi a szám címe, a dalt akkor is felismeri, ha meghallja a rádióban, s önkénytelenül is rázni kezdi a fejét a ritmusára, vagy csak énekelni kezdi az énekessel együtt a reflént. Egy meghatározó mérföldkő. Egy fontos kinyilatkoztatás.

1987-et írt a világ, amikor Sting Nothing Like The Sun akkori albumára felkerült ez a dal, majd 1988-ban kislemezként is megjelent. Fogyott, népszerű lett. Az "angol" pedig Quentin Crisp. Sting pedig 1988-ban ezt mondta róla: "A dal részben rólam, részben Quentinről szól. Ismét egy metaforát kerestem. Quentin az én hősöm, valaki, akit jól ismerek. Ő meleg, meleg volt már akkor is, amikor veszélyes volt annak lenni. Az emberek minden nap ütötték őt a nyilvánosság beleegyezésével. Ő mégis megmaradt olyannak, aki volt. Vicces, szellemes és teljesen egyedi embernek. New Yorkban él ő is, a Boweryben és ki mer menni az utcára. Nem akartam magamról, mint egy idegenről írni. Quentinről akartam írni, valakiről, akit csodálok. Szóval a dal nem csak arról szól, hogy valaki meleg. Ez arról szól, hogy vállald magad, ne legyél konformista. Ez az, amiről a dal valójában szól."

Rengeteget lehetne beszélni, írni erről az egészről, hogy például mégis mennyire másutt jártak már akkor, 87'-ben, hogy a jelent ne is említsük, hozzánk képest, akik még így a 21. században is a teljesjogú, mindenféle elfogadással ismerkedünk. A témák mindenhol ugyanazok, csupán az aktualitásuk változó. De most, ebben a helyzetben azért hoztam fel Stinget, mert ebben a dalban maga Branford Marsalis szopránszaxofonozik.

Branford idén 54 éves, 1960. augusztus huszadikán született, az amerikai Louisiana-ban. 1980 óta aktív a zenei pályán, így egészen biztos, hogy mindenki el tudja képzelni, mennyi minden van a háta mögött, megfűszerezve három Grammy-díjjal. Már volt egyszer nálunk, a MÜPA megnyitásának évében a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar szolistájaként lépett fel, de tegnap a saját együttesével debütált.

1986-ban jött ki az első albumuk, Royal Garden Blues címmel, a legutolsó pedig 2014. október 21-én, In my solitade, (live at grace cathedral)-ként, a legnépszerűbb albumuk 2012-ben jelent meg, aminek a Four MFs Playin' Tunes címet adták.

Töménytelen, vérbeli jazz.

A színpadon a felszerelések, a teremben a fények elsötétültek, az emberek a helyükön, kivétel azok, akik késtek és voltak ilyenek, tehát összeségében, minden készen állt a kezdésre, és akkor hirtelen bejöttek, már-már egyformán lépkedve a zenekar tagjai. Joey Calderazzo a zongoránál, Eric Revis bőgözött, Evan Sherman dobolt, Branford Marsalis pedig természetesen szaxofonozott.

Kijöttek, elfoglalták a helyeiket, a közönség tapsolt, Branford megállt, integetett és nevetett a közönség felé, majd a mikrofonbe beszélt. Bemutatta a társait, megköszönte, hogy itt vagyunk és bocsánatot kért, hogy nem beszél magyarul, de eléggé nehéz nyelv és amúgy is, okos emberek vannak itt, mindenki ért angolul, egyébként. Nevetett, és elkezdték. Az egész olyan vicces volt: az a fajta vicc, ami jóleső, amit legbelülről érzel és mosolyogsz inkább, mintsem hahotázol.

Bár ez az állapot az egész estére igaz. Az első blokk után Marsalis megint a mikrofonért nyúlt, hogy beszéljen a közönséghez, hozzánk, bizalmat sugárzott a hangja, és mondta, hogy most olyan zene következik, amit most fog először játszani, érdekes lesz.

Könnyed stílus, pozítiv kisugárzás, és muzikális zsenialitás.

Az elején, amikor elkezdték, olybá' tűnt, mintha négyüknek semmi köze sem lenne egymáshoz, külön szólnának és valami rögtönzött improvizációt adnának elő, de aztán, ahogy kezdted magad mögött hagyni a külvilágot, a számlákat, az embereket, a gondolatokat, a huszonnégyes villamost, a kimondhatatlan gondolatokat, a zh-k tömkelegét, az aznapi munkád projektjeit, a végére már játszva beléjük merültél, mint ahogy a tengeralattjáró szokott a nyílt vízbe.

S persze olybá' tűnik, hogy össze-vissza van minden a színpadon, ha egy olyan világból jöttél be éppen a hangversenyterembe, ahol a megszokottság, a rend és a pontos formák betartása áll első helyen. A jazznek viszont épp az improvizáció a lényege, az hogy a zenészek ott és akkor válaszolgassanak egymásnak a hangszereikkel, hogy azt adják ki magukból, ami éppen bennük van, amit éppen éreznek és látnak és hallanak és amit úgy gondolnak, hogy "igen, ez most jó lesz".

Az eleje mindennek nehéz: bele kell tanulnod, meg kell szoknod az újat, s hagyni, hogy pár percre, órára, napra, hétre, leváltsa ez az új élmény a régit. Itt csak két óra volt az újnak; a lélekmelengető, oda-vissza beszélő és nem csak a hangszerek beszélgettek, hanem a zenészek is egymás között néha-néha egyetlen egy mondattal halkan, Branford beszállt a szaxofonnal, kiszállt a szaxofonnal, hátra ment leülni, nézte és hallgatta a többieket, aztán néha odament az egyikhez, mondott valamit, aztán visszaült, hallgatott és mi is hallgattunk, majd felállt, előrejött és elkezdett játszani.

S a nézőtér tapsolt. Ahogy Evan Shermannek is, akinek a dobolása valami földöntúli teremtmény alkotása, az ördög legkedvencebb játéka - nem tudta abbahagyni, benne élt és hagyta is magát elrabolva, csak dobolt és dobolt és dobolt, s tette ezt úgy, hogy csak ültem ott és arra eszméltem fel, hogy repülök, szárnyalok, mintha éppen egy erős hallucinálószer lenne bennem. Katarzis.

A jazz az... Az a nem vártak csodája. Örökélet. Gondtalanság. Egyensúly. Külön vannak, mégis a lehető legszorosabban össze vannak kötve, hiszen ha nem figyelnek egymásra, ha nem érzik egymást, ha nem ismerik a másik játékát, akkor el van veszve az egész, s az az összevisszábbnál is visszább. A legnagyobb bizalmi kötődés az emberek között, akik ezt művelik. Nem kell koncentrálnod a zenekar játékára, mint ahogy a színházban szoktál az előadásra, mert a jazz az magával ragad, betessékkel, elgyengít és magával ragad. Olyan, mintha békésen aludnál.

Háromszor jöttek vissza vagy négyszer, a visszajövetelnél már mindegyikőjükre felkerült a zakó, az utolsó alkalommal újból elzenéltek egymás mellett, karöltve egymással, és a dal végén Joey Calderazzo nem jött meghajolni a többiekkel, felállt és oldalt várta őket.

Ha a lelkeddel csinálsz elsősorban bármit is, akkor az egyszeribben maga a mennyország, s egyszeribben maga a legfáradságosabb meló a világon: s hogy miért? mert megnyílsz, kinyílsz, mint egy illatos rózsaszál.