Nyert ügyünk van, ha gyermekünk annyira szeret egy mesekönyvet, hogy maga emeli le a könyvespolcáról és cipeli oda hozzánk közös elmélyedésre. Az pedig egyenesen főnyeremény, ha a család legfiatalabb könyvhasználója már egyedül is szívesen lapozgatja a köteteket, mert egyrészt könnyű kézben tartania, másrészt olvasás nélkül is akad benne számára bőséggel böngésznivaló. Ha azonban valaki olyan könyveket tud megálmodni és megalkotni, amiket a gyerekek mindenféle erőltetés nélkül imádnak, a szülők pedig nem kapnak hidegrázást, ha ötvenedjére kell ugyanazt elolvasniuk, azon kívül, hogy óriási dolog, nem a szerencsével magyarázható. Axel Scheffler mesekönyvsorozata pontosan ilyen: Pipp, a nyuszifiú és Polli, az egérkislány barátságának történetei inkább nyúl-, semmint egérfarknyiak ugyan, viszont többet rejtenek, mint amit elsőre tippelnénk.

Tavasszal jelent meg magyarul az első két Pipp és Polli-kötet – A kis tócsa és A szuper roller –, most ősszel pedig újabb két könyvecskével gyarapodhat az otthoni gyűjtemény: A piros lufi és a Hurrá, havazik! újabb történeteivel. Axel Scheffler grafikái talán már nem ismeretlenek az olvasóknak: ismerősek lehetnek többek között a Graffaló, a Tölgyerdő meséi vagy a Trutymóék a pácban című kötetekből. És bár eddig többnyire Julia Donaldson remekbe szabott verses meséivel párban élvezhettük Scheffler gazdag és szórakoztató illusztrációit, a Pipp és Polli-sorozatot a grafikus már mint szerző is jegyzi.

Az első két kötetnél többen hiányolták a fülbemászó ritmust és a szellemességet: szárazra sikeredtek a mondatok és túl hétköznapiak a történetek – rótták fel a szerzőnek. Azonban elhamarkodottan ítél, aki ezeket az egyszerű és didaktikus szövegeket, az apró, de mégis kerek történeteket mindenáron a Donaldson-mesékhez akarja hasonlítgatni. Mivel a Pipp és Polli-történetek leginkább a bölcsis és kiscsoportos óvodás gyerekek fantáziáját mozgatják meg, nem kell ide feltétlenül bonyolult mese, ahogy rímek sem, csak és kizárólag hétköznapi történések. Aki mégis meséssé teszi majd ezeket a történeteket (az illusztrációk fantáziavilágán túl), az a gyerek maga. Mert ő az, aki a mindennapokban is újra és újra elmondja a vele megtörténteket, amik aztán szép lassan mesévé válnak. Mindez nem mellesleg a beszédtanulás természetes folyamatának része.

A történetek pont annyit adnak, amennyire egy 2-3 évesnek szüksége van. Nem szólnak másról, mint a gyerekek hétköznapi tevékenységeiről és konfliktusairól – és ami még ennél is fontosabb: a konfliktusok lehetséges megoldásairól! A szöveg – oldalanként egy-két mondat: még éppen leköti a kicsik figyelmét – olyan nyelvi szintet képvisel, amit a beszédtanulás és szókincsgyarapodás kezdeti szakaszában lévő gyerektől viszont szeretnénk hallani. Mert ha alaposabban végigrágjuk például a Hurrá, havazik! mondatait, észrevehetjük, hogy egy téma szókincsét és kifejezéseit építi a történetbe: különféle havas játékok, téli öltözködés – és egy kis konfliktus, aminek feloldása a közös játék. Ez a mesekönyvsorozat tehát nagyon is alkalmas arra, hogy a közös olvasás révén elősegítse az önkifejezést, hogy a gyerek saját maga is meséljen, sikerélménye legyen a beszéddel és az önálló történetalkotással kapcsolatban. Ebben ugyancsak segítik a rendkívül kifejező grafikák, okosan, vizuálisan megtámogatva ezzel az utánmondást, illetve a párbeszédek és kiemelések, amelyek a hangsúlyozást diktálják. Ezek segítségével nagyon élvezetes mese kerekedhet a történetből – feltéve, ha a szülő is belemegy a szöveg nyújtotta játékba! Egy biztos, ezeket a meséket nem szabad unottan olvasni a gyereknek: el kell játszani!

A könyvecskék kialakítása rendkívül kellemes, még a gerinc és a belső borítók csíkozása is vidámságot sugall. A lapok olyan vastagságúak, hogy a gyerek véletlenül se tudja eltépni, a keménykötés pedig ugyancsak praktikus a várhatóan komoly igénybevételhez. A grafika, ahogy Schefflertől megszokhattuk, profi és zseniális. A történet folyamán a fókusz folyamatosan változik. Vannak duplaoldalas, háttérgrafikával is ellátott képek, ezek annyira gazdagok, hogy a gyerekek és a szülők bőségesen találnak rajta böngészni- és mutogatnivalót. Szinte csalogatnak, hogy kalandozzon el rajta a figyelmünk, és ne csak a megadott szöveget olvassuk fel hozzá a gyereknek, hanem csodálkozzunk rá a szellemes részletekre is. Hiszen Pipp és Polli közös játékai során rendszerint hatalmas és egyben kreatív káosz keletkezik, valamint a háttérfigurákkal is mindig történik valami vicces. A szerző a külön figyelmet érdemlő részeket viszont mindig fehér háttérrel emeli ki, így nem vonódik el a kicsi figyelme a tanulnivalóról, vagy a konfliktusról. Minden könyvben vannak osztott oldalak is a kisebb cselekvéseknek vagy cselekvésvariációknak. Külön dinamikát és ritmust ad a meséknek ez a felettébb jól átgondolt képi megkomponáltság, ami folyamatosan követi a történéseket. A figurák pedig annyira kifejezők és kedvesek, az érzelmeket annyira jól jeleníti meg rajtuk az alkotó, hogy a kicsik is teljesen átélhetik velük együtt a kalandokat. Külön merénylet a fáradt szülő ellen (akarom mondani: okos célzás), hogy a konfliktusok tipikus Pipp és Polli-féle megoldása: a közös játék (ez esetben buborékfújás vagy gyurmázás), ami a meseolvasás után aligha elkerülhető a család részéről.

Egyetlen esetben volt csak némi hiányérzetem: a Hurrá, havazik! kötetben már nem szerepelt Polli kedvenc, zöld játékbékája, sem Pipp malaca. Komolyan mondom, hiányoztak…

Axel Scheffler: A piros lufi; Hurrá, havazik!
(„Pipp és Polli”)
Pagony Kiadó, 2014.
24-24 oldal, 1590 Ft