Persze az a kijelentés, hogy az opera, mint műfaj halott lenne, meglehetősen provokatív állítás, szinte hallom a szisszenéseket és hördüléseket a háttérben, amikor ilyeneket mondok, ám bennem mégiscsak „eltört” valami, amikor végighallgattam Philip Glass Einstein on the Beach című, minimalista operáját (1976) nagyjából 5 órás terjedelemben.

És nem panaszkodok, mert nem kell valakinek Wagner-rajongónak lennie ahhoz, hogy egy ilyen terjedelmű „operát” élvezni tudjon, csupán némi idő és türelem szükségeltetik a dologhoz. És persze azóta is íródnak hagyományos operák, épp csak létrejött itt valami, amit ha akarjuk, nevezhetünk ugyan operának, ám mind koncepciójában, mind látvány- és színpadvilágában, mind pedig hangzásában teljesen más, mint amit az emberek úgy általában az opera műfaja alatt értenek.

Ezért talán jobban teszem, ha egy kicsit átalakítom az indító, provokatív állítást: létezik hagyományos opera, illetve íródnak még művek ebben a – történelmi – műfajban, ám ami ma izgalmas, az valami más: nevezzük operának avagy sem (ahogy persze már Wagner sem operának nevezte alkotásait).

Szóval jó öt évvel ezelőtt, meglehetős érdeklődéssel hallgattam a CD-t, és legalábbis a háttérben némi bosszúság bujkált bennem, hiszen a Muzsikában ekkoriban olvastam Eötvösről, s ha jól emlékszem pont erről az alkotásáról, hogy a tudomány bevonult a művészetbe.

Pedig ha valamiről, hát erről aztán szó sem lehet: nem a tudomány vonult a művészetbe, és nem is a művészet fordult a tudomány felé, hiszen a kettő voltaképpen mindig is egy tőről fakadt (bár gyakran eltérő módszerekkel dolgozik). Aki ma számítógépen alkot zenét, az nem tudós-zeneszerző, egyszerűen korunk embere és korunk környezetét ábrázolja:

„Az én felfogásom szerint minden ami hallható, az a zene világához tartozik. A beszéd, a hangszerek hangja, az összes zaj és zörej, amely minket körülvesz. A zeneszerző feladata mindezt formába önteni, megszerkeszteni, a hallgató számára ’értelmet’ közvetíteni” – írta erről Eötvös az As I Crossed a Bridge of Dreams című CD brossúrájában.

Voltaképpen a CD-n nem elektronikus zene hallható, bár – ha nem tudnám – nyugodtan gondolhatnám ezt, hiszen a hangszerek olyan együttállásokba lépnek, olyan hangzásokat hoznak létre, amely elektronikus zene nélkül egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Amihez a hanghordozón valóban megjelenő digitális effektek sem szükségeltetnek. Csupán egy másfajta gondolkodás, vagy inkább kortárs hozzáállás.

Szóval amikor a Zeneakadémiára értem, komoly kérdésként merült fel bennem, hogyan is lehet ezt a művet élőben előadni, no és hogy milyen közönség lesz képes a befogadására? Barátnőm a parkolási problémák miatt késett, már azt kezdtem fontolgatni, megkockáztatom, hogy lemaradok a darabról, avagy a társ hiányát kell elszenvednem, ám minden jó irányba tért, amikor az utolsó pillanatban megérkezett a nő, megtaláltuk az emeleti koncerttermet, és némi győzködés után nem pont előttünk, hanem utánunk zárták le a terem ajtaját.

Nem figyeltem a helyszínre, s ahogy az épület előtt álltam, kezdtem örülni annak, hogy hány ember kíváncsi egy ilyen „kísérleti” előadásra  - s most látnom kellett, hogy a várakozók valami másra vártak, s a kisterem ugyan megtelt, ám korántsem annyi emberrel, mint ahány odakint látszott.

Aztán elég gyorsan és – meglehetősen – pontosan elkezdődött az előadás, amivel vége volt a racionális gondolkodásnak. A színpad bal oldalán a zenekar, háttérben ütőhangszerek, a jobb oldali előtérben pedig egy hatalmas ágy. Majd megjelennek az énekesek, pontosan három darab, és felállnak az ágy túlsó végén (a negyedik énekesnő eleve az ágyban ).

A zene ugyan nem elektronikus volt, inkább szerializmusra emlékeztetett, bár soha, egyetlen Reihe sem egészült ki 12 hanggá, ám tonalitásnak nyoma sem, dallamról vagy akkordról szó sem lehetett, inkább csak hangzásokról. Az ének az énekbeszédre emlékeztetett.

De nem dodekafónia, sem szerializmus, legkevésbé sem minimalizmus avagy – akinek ez jobban tetszik – repetitív zene. Inkább elektronika – hangszerekkel.

Az énekesek arca fehérre volt festve, fekete parókát hordtak és hosszú fehér köpenyt, mintha ápolók lennének. Illetve volt még némi furcsaság rajtuk, de az csak később került előtérbe.

Fotó: Vajda Gergely Twitter-oldala

Volt még egy elem, amiről még nem ejtettem szót, mert először fel sem tűnt: egy TV/monitor a zenekar előtt, a színpad bal oldalán, ám nem túl nagy: nem takarta a zenészeket, és amíg nem volt funkciója, inkább csak térkitöltő elemnek tűnt. Később kétféle „vetítés” látszott rajta: először egy rendkívül jól és részletesen kidolgozott (számomra sajnos ismeretlen) anime rajzfilm egy részlete, majd egy másik szövegrészlet alatt egy pár szeretkezéséből láthattunk ágyjeleneteket.

Volt valamiféle kapcsolódása így a tartalomhoz, ám csak asszociatív. És ez a két vetítés jó, ha az előadás 1/10-ét tette ki, a többi idő alatt a monitor funkciótlan maradt.

Az énekesek között három nő és egy férfi volt, mindhárman hasonló ruhában, ám kettőnek az arca bal oldalát valamiféle maszk takarta. Persze maszknak semmiképpen sem nevezném, csak egyszerűen nem találok rá jobb szót: mondjam azt, hogy stilizált és ékszerként viselt ragya?

Később az énekesek egy része vetkőzött - ugyan nem meztelenre, de annyira azért mégis, hogy megmutassa nekünk mai, szokványos alsóneműjét. Majd hátat fordítottak, és látni lehetett, hogy a fehér köpeny hátoldala lyukas volt, s mögötte – megint csak – valamiféle stilizált „ragya” volt látható.

Létezett valamiféle szereposztás, hiszen az egyik énekesnő egyértelműen Lady Sarashinának volt megfeleltethető, ám a férfi hol (szerelmessé váló) őrként szerepelt, hol mesebeli, misztikus herceg volt a történetben. A másik énekesnő szerepe is meglehetősen képlékeny maradt.

Ezek után meg kell vallanom, hogy ez a sok funkciótlanság, dodekafon-szeriális áthallás, és a valódi Japánnal (illetve annak zenéjével) való bármiféle kapcsolat ignorálása meglehetősen posztmodern volt, és nagyon közel járt ahhoz, hogy dorgálni kezdjem magamban a zeneszerzőt (és színpadra állítót).

Aztán eljött az a pillanat, amikor kezdtem feladni az elvárásaimat. Amikor átadtam magam a sokkoló hatásnak, amit az énekesek látványa és mozgása keltett. Amikor hangokat, hangzásokat kezdtem hallani, és nem zenei szabályszerűségeket: ekkor vettem észre, hogy Eötvös milyen érzékenyen kezeli a hangzásokat, hogy milyen finoman utal a nyugati „nőzős” zenékre a férfi énekében - hogy milyen szubtilisan mozog műfajok és elvárások között.

Ez lehetett talán az előadás felénél. És innentől van az, hogy ugyan emlékszem a részletekre, ám egyre kevésbé tudom leírni azokat – s persze egyre kevésbé érzem lényegesnek a deskripciót.

Vajda Gergely (aki az egykori bemutatón, a CD-n, s most is vezényelt) alaposan kitett magáért. A zenekar tökéletesen játszott. Az énekesek csodálatosan énekeltek.

Volt néhány dolog, amit nem értettem, mint például a monitor, a ruhák és a stilizált ragya. De már nem volt lényeges, hogy mi az, amit látok és hallok. Lehet, hogy az opera valóban halott. Most mégis, amit hallottam, az nem keleti, nem nyugati, nem dodekafon, nem szerialista vagy minimalista/repetitív és azt hiszem nem is opera volt. Eötvös Péter operája.

Ezért ünnepelt a szerény közönség – egy emberként.

Fotó: Danzi Csaba László, Vajda Gergely Twitter-oldala és a CAFÉ Budapest honlapja

A műsoron:

Eötvös Péter: Lady Sarashina – opera egy felvonásban, angol nyelven

Libretto: Lady Sarashina 11. századi naplója nyomán Mezei Mária (angol szöveg: Ivan Morris)

Énekesek: Imai Ayane, Yoshida Makiko, Zavaros Eszter (szoprán), Maurice Lenhard (bariton)

Rendező és díszlettervező: Almási-Tóth András Jelmez: Lisztopád Krisztina

Koreográfia: Lázár Eszter

Zenei asszisztens: Sándor Szabolcs

Közreműködött: a kiegészített Budapesti Vonósok (művészeti vezető: Botvay Károly) és a Zeneakadémia hangszeres hallgatói Vezényel: Vajda Gergely

Bár az idén hetvenéves Eötvös Pétert mindig is vonzotta a tág értelemben vett színház (ideértve a hagyományos hangverseny teatralitását, vagy akár a filmzenéket), az opera világa csak a Csehov drámájából készített Három nővér 1998-as lyoni bemutatója után szippantotta be végérvényesen.

A 17–18. századi operaszerzők gyakorlatát követve többnyire megrendelésre dolgozó Eötvös mindjárt a Három nővér után komponált egy darabot Az álmok hídján mentem át címmel, amelynek egy különös, 11. századi japán napló szolgáltatta az alapját. A Lady Sarashina néven ismert hölgy személyes feljegyzései nemcsak a történeti távolság miatt rendkívül izgalmasak, hanem örökkévaló irodalmi értékük miatt is.

Az álmok hídján ugyan számos előadást megért a világ különböző pontjain (2001-ben a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Almási-Tóth András rendezésében, Vajda Gergely vezényletével játszották), az operaházakban mégsem tudott gyökeret verni. Ezért döntött úgy Eötvös 2007-ben, amikor a Lyoni Operaház újabb darabot kért tőle, hogy társa és librettistája, Mezei Mária segítségével vérbeli operává alakítja a korábbi darabot, kilenc jelenetben bontja ki ennek az érzékeny nőnek a történetét. Ebből lett a Lady Sarashina, amely Magyarországon eleddig még nem volt hallható, s amely Franciaországban és Lengyelországban is nagy sikert aratott.