„A császár akaratának nincs határa, csak az, hogy ember volt. Önkényének tehát csak egy határa van, minden emberinek a határa, a halál; s még a halál is színjátékká lett.”
G.W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról

A kilencvenes évek markáns hangú lírikusaként feltűnt Térey János mára megkerülhetetlenné vált a lírai közbeszédben. Militáns apa lett, akinek katonás hanghordozása a „poétikai közös” egyik uralkodó nyelvjárása. Korai köteteinek erőszakos hedonizmusát az abszolút éhség irányította, mely városok és terek nyelvi birtokbavételéhez, élmények és nevek stigmatizáló „elsajátításhoz” vezetett. Ebben a szimbolikus értelemben Térey az irodalmi urbanisztika önkényura, hiszen a felszabadult poétikai kószálás egy ideje lehetetlenné vált Budapesten; a terek, utcák nevesítése, szubjektív visszafoglalása csak a Térey által felpakolt ultra-szecessziós névjegyek és stigmák lekaparásával lehetséges. Térey jellegzetesen mohó, hipertrófiás lírai beszélője talán a Térerő című kötetben ért el önmaga határáig. Az „anorexiás fiú” dühös habzsolással felfalta az apai totalitást, de ezzel a szakrális kannibalizmussal szét is robbantotta a lírai Ént, mely így Mindenné tágult és hasadt. A hasadás a „kívülség” kegyelmi állapotát eredményezi, a tágulás térképészeti felülnézethez vezet, s megszületik az epikus, klasszicizáló Térey. A Paulus és A Nibelung-lakópark programszerű világdrámái után az Ultra című friss kötetben Térey visszatér önmagába, de a saját túlerejével birkózó lírai szuverén önmaga helyén, önmaga helyett már csak a világot találja.

Az öt ciklusra (A.B.F.R.A., Ultra-Aquincum, Vidéki Róma, A részvétről, A gyönyörű gyár) tagolódó kötetet a költői formakultúra tökéletes ismerete és a műfaji sokszínűség jellemzi. A felhasznált, megidézett struktúrák sorozata az episztolától („Igen hiszünk a tündérekben!”) az ódán (Fagy) át egészen a speciális Térey-féle pszeudoműfajokig (Hadrianus Redivivus, Siegfried rajnai utazása) ível, de olvashatunk tételes tájleíró költeményt (Árvízi stanzák) és szonátaformára komponált város-panorámát is (A Lipótvárosi Teher). A műfajkavalkád ellenére a kötet egészére jellemző egy egységes leíró-szemlélet, mely a klasszikus ekphrasis elvei szerint „megénekelhető” tárgyakként kezeli a szövegek tematikus rétegét. A címadások nominális karaktere (Habselyem, Öröm, Pénz, Korona stb.) is ezt az elidegenítő, a verseket poétikai feladványokká egyszerűsítő módszert erősíti, bár ezzel párhuzamosan a klasszikus „tartás” Térey által áhított hangulatát is segít felkelteni.

Az ábrázolás plasztikus ereje különösen a tájleírásokban válik átütővé, ahol a természeti motívumok építészeti funkcionalizmussal kapcsolódnak bele a mesterséges, ipari látványokba egy-egy metafora, hasonlat mentén: „Mint mészbe ágyazódott kagyló nyomát a kőzet: / A pázsittal határolt, egykedvű téglalap / A pontot őrzi: itt állt a lakkszagú barakk.” (Bróm) A kötet egyik nagy erénye a tájlíra megújítása, illetve saját tradícióira építkező továbbművelése, bár Térey szövegeiben a természet sohasem önmagáért lírai, hanem történelemként, illetve időként, a beszélő saját mozgásban lévő hagyományaként. A korábbi kötetekben kidolgozott rom- és városkultusz mellé az Ultra oldalain egy architektonikus összetettségű természetvízió társul, ebből fakad a Város és a Táj organikus egységként való látása, mely egység az enyészet és tenyészet dialektikájának kiszolgáltatva egyszerre drámai hatású is. A dráma központját az Én megkonstruálásának feladata képezi, hiszen az időben sokszorosodó természetes és mesterséges „helyek” a beszélő pozícióját próbálják kijelölni. A hűbérurat birtoka definiálja, geneológiájuk közös, de a Mindenné tágult és hasadt abszolút szuverén egyszerre van mindenütt és sehol, birtokon belül és területen kívül.

Az Ultra totális narrátorának alapvető élménye egy paradox otthontalanság. Ez az ambivalens létállapot a Hadrianus Redivivus című, Jékely Zoltán emlékének ajánlott hommage-versben (mely egyben a kötet címadó Ultra-Aquincum fejezetét képezi) problematizálódik a legélesebben. A bonyolult dikciójú és allúzió-hálóval beterített jambikus szöveg Hadrianus császár történelmi korokon átívelő önelbeszélése. A császár egyszerre van jelen minden időben, történelemfilozófiai optikájában egymásra montírozódik Budapest különböző korszakainak érzéki és szellemi univerzuma: „Tudásom halálos tudás, amelytől / Még halhatatlanként is szenvedek. / Próbára tesz minden kirándulás. / Ha átmegyek teázni Óbudára, / Olyankor Aquincumba érkezem meg. / (56. o.) Ez a tapasztalat kínzó teherként lepleződik le, mert a császár ugyan alapító ura az időknek és tereknek, ő a Név, aki elnevez mindenki mást („Legyél, mint a személyzet, névtelen. / Ezer név helyett mondom a nevem.” 45. o.) de saját teremtésébe befalazva mégis kiszolgáltatott, önmaga abszolút pozíciójának foglya: „Mint aki látja a halottakat, / És nincs otthon se körükben, sem itt. / Hol egyszer fal volt, ott falon megy át, / Akár a törvénysértő, fölnevet, / S vacog mindig ahányszor láthatatlan / Korlátot lép át két külön világ közt, / A szellős térben és a szűk időben!” (56.o.) A törvénysértő isten-császár már önmagában is paradox, mert ő a Törvény is, amit megszeg. Nem világok között közlekedik, hiszen valójában nem mozog, határsértő gesztusaival csupán „túljut” valamin, de nem kerül „át”. A világok sora helyette mozog és általa, de a szuverén ezt már csak kontemplálni tudja. Önmagát ismeri fel a konkrét figurákban és természeti látványokban, de nem vehet részt ténylegesen a mikrotörténetekben, mert az ő igazi helye az ULTRA. Az ULTRA elíziumi mező, szakrális non-lieux, a legdirektebb topológiai öndefiníció: „A CONTRA és a TRANS között a síkon / Magasra nő a méltóságos ULTRA.”( 54.o.) AZ ULTRA nem ellentét, nem valamivel szemben határozza meg magát, és nem is csupán hely, hanem egyfajta ÉLET birtokon belül és területen kívül. A méltóságos ULTRA a Hang élő forrása, a halhatatlan szuverén „kívülre” szakadt fenséges lakozása, szimbolikus élet, mely a végtelenségen „túl” tágult. És természetesen az ULTRA: „A túlzó élet táborhelye: Pest.”(54. o.) Hadrianus számára egy mezőben, egy Névben helyezkedik el a földrajzilag konkrét és a szakrálisan szellemi, mert így nyílhat ki teljes méltóságában a totális város-panoráma. Az Ultra-Aquincum jelölőjére rögtön Pest-Buda fűződik rá, de folyamatos láncban ott az összes és örök Budapest, mégis az ULTRA tulajdonképpen nem más, mint az abszolút szuverén látomása önmagáról.

AZ ULTRA méltóságos és fenséges, szakrális tiszteletet követel. Ez az ontológiai követelmény az Ultra című kötet klasszikus esztétikai minőségek iránti hangoltságát is magyarázza. A szövegek többsége változatos hangnemeken zenél, de mégis uralkodó az emelkedett tónus, mely a patetikus megszólalás kortárs restaurálására törekszik. Ez nem az az idegi villamossággal feltöltött agresszív erőbeszéd, mely Térey régebbi költészetében egyfajta anti-anyagént izgatott és intim gyülöletrohamokat eredményezett. A társadalmi és poétikai normákat sértő militáns agressziót a kilencvenes évek köteteiben az irónia és önirónia erőteljes aurája fegyelmezte, de a pátosz és az ódai hangvétel dominanciája az Ultra verseiben kínzó irónia-deficithez vezet, mely sok esetben gátolja a szövegek működését. Illetve beszélhetünk kényszeres irónia-penzumról is, mely csupán a szerzői reflexió és alkotói tudatosság felmutatására hivatott, de nem valódi szövegszervező elem. A kötet az irónia alakzatait gyakran, más retorikai elemekhez hasonlóan, ornamensként kezeli, és a kiszámított erővonalú, plasztikus vers-test teatralizálása, felduzzasztása érdekében alkalmazza. A teatralizálás rögeszméje és az elszabadult ornamentika burjánzása az egyes verseket lomhán barokkossá, az Ultra egészét túlírttá teszi.

A klasszikus lírai minőségek restaurálására tett kísérlet azonban mégis működőképesnek bizonyul, ennek eklatáns példája a már említett tájleíró költemények sora, közülük is elsősorban az Árvízi stanzák című szöveg. A 16 számozott stanzából álló „hosszú vers” tematikus központja a „szálfát forgató, vastag” Duna pesti áradása, s ennek a természeti jelenségnek a narrátor általi kontemplációja. Az elszabadult látványban merítkező abszolút narrátor számára az áradás mindent átrendező erőszaka önmaga és a folyam fenséges határsértésének szimbóluma. Az áradás kataklizmájában a narrátor előtt megképződik önmaga kitágulásának lehetősége: „Kitárult a káprázat albuma, / S a víz színén sok kóbor bója pörgött: / Mi kéz a kézben, mint addig soha, / Szomszédainkat végképp elfelejtve, / Kirándultunk örvénylő helyszínekre.” (83.o.) A szemlélő metaforikus kapcsolatot teremt az érzéki erővel, hagyja tápláltatni és mozgatni magát („Az optimizmus tápláló tejével / Laktatnak jól az árvíz-éjjelek,”), de a fenséges benne születik meg, hiszen a természet víziója csupán az Én megalkotásának üres tereként, terepasztalaként rendelkezik értékkel számára. A biztonságos kontempláció a mellvéd mögött megállva történik, és az abszolút optika nagytotálja saját fenségétől esik felkavaró tetszésbe. Az árvíz képei immár „belül” folytatódnak tovább (vö. a 12. stanza apokaliptikus hullámsír motívuma), bár a Hang „kívülsége” nem teszi elkülöníthetővé a tereket, a narrátor mozaikszerűen benne él, benne születik az árvízben. Az abszolút Hang önmaga totalitását ünnepli és tiszteli a tájban, ez a gesztus a klasszikus esztétika leírásainak is eleget tesz, hiszen a természetbeli fenséges érzése már Kantnál önnön mivoltunk iránti tisztelettel járt együtt.

A kötet egészét meghatározó, igen differenciáltan megvalósuló, de mégis monomániás teatralitás a befogadó lehetőségeit, játékterét is beszűkíti. A szuverén mindig fedett pályán vezeti az olvasót, a műveltségi panelekből és költői technokráciából épített szöveg-labirintus mélyén legtöbbször ugyanaz az önmegváltásdráma vár: a saját fenségétől és robosztus gesztusaitól megrészegült Abszolútum önélvezése. Ehhez legfeljebb asszisztálni lehet, mert a folyamatnak nincsen szüksége idegenekre, ez a kötelező tisztelet udvari költészete, ahol a király egyedül zenél. De nincsen katarzis honoris causa, a befogadó fegyelmezett múzeumlátogatóként „tudomásul veszi” a kiállított vers-műtárgy jelenlétét, megadja a királynak, ami a királyé, aztán távozik. Az Ultra szövegei tökéletes megformáltságuk magányában várakoznak, klasszikus irodalmi szoborcsoportként áhítatos régészt keresnek. Térey hangja nem bántalmaz senkit, nincsen többé Sturm und Drang, ez már a weimari korszak. Kijárat egyelőre nem mutatkozik ebből a személyes klasszikából, de lehet, hogy nincs is rá szükség, a szuverén jól érzi magát saját elíziumi mezőin.

Térey János: Ultra, Magvető, 2006, 152 oldal, 1990 Ft.