Ennek kifejtéséhez azonban nem árt (újra) tisztázni magunkban, hogy még anno, első körben mit is szerettünk egyáltalán (pláne oly veszettül és rengetegen) a Hiperkarmában. Mert hogy a mostani húszastól nagyjából negyven-ötvenig terjedő generációk (a Kispál és a Borz után) talán legfontosabb magyar zenei élményéről van szó. S bár (ugyancsak: Lovasi után) talán Bérczesi dalszövegei gyakorolták a legbrutálisabban átütő, legnagyobb hatást fiatal dalszövegírók, költők-írók, szöveggyártók egész sorára, szerintem mégsem itt a titok. Sőt, meg kell valljam, a rajongók többségével (vélhetően) ellentétben én sosem véltem észrevenni különösebb mélységet, relevanciát, költői szépséget, vagy akár csak a sokat (sőt, egyáltalán: valamit) mondás különösebben beazonosítható jegyeit a Hiperkarma-dalok esetében.

S itt nemcsak a (hívjuk így:) gyalogos megközelítéssel persze fel nem lelhető lényeg, konklúzió, leánykori nevén: értelem hiányát emlegetem a dalszövegekben, melyeket közben (az első két lemezen, kevés kivétellel) mégis remekül sikerültnek tartok. Na, akkor hogy is van ez?

Bérczesi szövegei persze szinte majdnem mindig lózungok. Kiforgatás helyett inkább csak elfordított közhelyek. Kontextualizálatlan szabad asszociációk, szójátékok. Magyarán szólva egy kivételes ritmusérzékkel bíró, erőteljes, ocd-szerű kényszerességgel szavakat boncolgató (és nem mellesleg: nagy szókinccsel bíró, a nyelv apró finomságaira is érzékenyen figyelő) fickó önkényes játékai. Technikája részben tanulható, részben (mondjuk: teljes részben) elsajátíthatatlan.

Mégsem véletlen, hogy aki már akár csak egyetlen, önmagát "alternatívként" definiáló, szándéka szerint intellektuális mélységű (értsd: olyan bölcsészesen okoska) szövegekkel operáló gimnáziumi zenekart hallott megnyilvánulni, szinte 99%-os biztonsággal megtippelheti, hogy még a Lovasi-korpusznál is erősebb mértékben a Bérczesi-univerzum számos hatásának mixével szembesült.

Mutatok egy példát (még ha csak hevenyészettet, jelzésértékűt is), ha én most gimis zenekar lennék (nem játszom a kényeskedve felülemelkedő kritikust: voltam, kicsit több, mint három éven át) és konkrétan nem lenne miről mit mondanom (mint általában egy-két csajozási szomorúságot leszámítva a gimis zenekaroknak), most így kezdenék szöveget generálni: abból a mondatvégből, hogy "fickó önkényes játékai", az alábbi verziókat farigcsálnám össze: a fickó szóra hasonlít a fikció (és még olyan entellektüel stichje is van, pluszpont jár érte!), az önkényes pedig felbontható egy magázódó kérdésre, úgyismint: ön kényes? Nem, csak kicsit örkényes, mint egy egyperces, de az is csak fikció, meg is akad a dikció, ó, ió, ció, szó-variáció... a nyájas olvasó szíves engedelmével (és vélhetően: megkönnyebbülésére) most nem fárasztom tovább erőltetett, félszabad asszociációimmal.

Bérczesi szövegei persze sok esetben valóban szellemesek, erőltetettnek sem mindig erőltetettek, s mikor azok, csak a legritkább esetben tűnik föl, elvégre nem úgy hatnak, nem érződik rajtuk izzadságszag. Pláne, hogy (én legalábbis úgy vélem) egy jól sikerült dalszöveg ismérve nem feltétlenül az, hogy szóljon valamiről, az sem (feltétlenül), hogy a kortárs líra színvonalasabb részével legyen képes (költeményként szemlélve, a zenétől akár le is választva, pusztán szövegként) versenyre kelni (még ha ilyesmire Lovasi, Bereményi vagy Bródy - és még bizonyára mások - esetében is tudnánk példákat hozni), urambocsá, még az sem elengedhetetlen kritérium, hogy az ember mindig jól és szabályosan rímeljen. A jó dalszöveg az, aminek egyszerűen jó a svungja, pászentosan illeszkedik a zenéhez, a harmóniákkal együtt, velük közösen képes valamit módosítani a végeredmény, a kész termék hangulatán, atmoszféráján, megjegyezhető, valamiért eltér a szokásostól, különleges, izgalmas, egyedi, ilyesmi. Bérczesi szövegei pedig az első két Hiperkarma-lemezen pontosan ilyenek voltak.

Mégis, váltig állítom, hogy míg sokan a(z eleinte egyszemélyes) zenekar dalszövegeinek tulajdonítottak oroszlánrészt a sikerben (elvégre valóban, hány és hány tini matekfüzetének rejtett lapszéleire firkáltattak - akkor még - olyan mélyértelműnek vélt Hiperkarma-sorok, semmitmondásukban is zseniálisan kieszelt lózungok, mint hogy: "sosem voltunk senkik / mindenhonnan jöttünk"), szerintem a zene, de még inkább: a borzasztó ravasz, a szó legnemesebb értelmében progresszív, matekosan intellektuális, de közben azért bőséggel érzelmes zene és a (majdnem mindig be)találó, tökéletesen működő dalszövegek, valamint azok zaklatott, a szokásos magyar popzeneiekhez képest brutálisan közvetlennek, őszintének ható (nem egyszer hamiskás! énekkel prezentált) előadásmód mesteri keveréke az, ami miatt még ma újrahallgatva is (jelentem, részemről megtörtént, megtörténik igen gyakran) afféle könnyűzenei remekműnek tűnik a 2000-es Hiperkarma és a 2003-as Amondó.

Ezzel szemben mostanra, a Konyharegény című, immáron tizenegy éve (nem egyszer úgy is tűnt, hiába) várt harmadik lemezre csak a szövegek maradtak az egy bekezdéssel följebb felvázolt képletből. Ugyanis két (de sajnos azok esetében is csak közepesen) üdítő kivétellel (Szerinted?, Senkitöbbet) lényegében képtelenség felkapnunk a fejünket az album töményen hömpölygő, érdektelen unalomtengerében.

Holott Bérczesi (bizonyos tekintetben) most is hozza a formát (mellyel, már csak az őrült várakozás és a hipszter-pantheon folytonos hősigénylése okán is, nyilván komoly sikert fog aratni), a lemez szinte bármely sora ugyanúgy megállja majd a helyét kapcsoskönyvek (vagy hát: matekfüzetek) lapjaira, esetleg padokra firkálva, fészbuk-állapotfrissítésekbe kiírva, pólófeliratként, mint a korábbiak.

A dög, mármint a zenében lévő dögösség, végletekig húzott feszültség, a Hiperkarma-univerzum által (akár egyes számokon belül is) bejárt végletekig összebékíthetőség (de egyben maguk a végletek is) szívszorítóan szomorú módon, nyomtalanul eltűnt. S hogy mi maradt helyette? Olyasmi, mint egy kellemesebb fürdő utáni, kicsit már kihűlt, kádnyi langyosvíz. Bérczesi kedvesen naiv, ártatlannak, helyenként ártalmatlannak hangzó akkordozása, mely alatt modernnek hangzani akaró, de inkább csak erőltetettségüket felfedő hangszerelési próbálkozások fáradt rutinja húzza az aláfestést.

És hát ez a legszomorúbb: az aláfestő jelleg; ez a legsötétebb Danubius rádió ízű fantáziátlanságot idéző zenei egyenkipárolgás, ami nagyjából az összes zsírszegény, kompromisszumos, gyáva, rádióbarát magyar pop produkció készültekor ott gomolyoghat az összes menőbb stúdió levegőjében. A húsz, harminc, negyven éve is talán pont ugyanúgy, ugyanabban a dramaturgiai pillanatban belépő, ugyanazt játszó basszus, az ugyanazt ütő dob, ugyanazok az effektek és apró megoldások, amelyek Roy és Ádámtól a Bon Bon zenekarig annyi jobb sorsra érdemes magyar zenehallgató ízlését korcsosították el visszafordíthatatlanul egy életre.

Bérczesi pedig énekel, ahogy tud, intelligensen hadar, a legképzettebb (nem is magyar, hanem egyenesen amcsi) reppereket megszégyenítő könnyedséggel hangsúlyoz tökéletesen, sosem csuklik vagy erőszakolja meg a prozódiát, minden szót érthetően artikulál, s bár a legtöbbször most már nem pörgeti olyan gyorsan a nyelvet, mint a korai lemezeken, még így is szédítő tempóban szövegel és dudorászgat olyan könnyedséggel, olyan (még mindig meglévő) rabulejtő előadói sármmal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna zseninek születni.

Mégis úgy tűnik, csak a szövegek maradtak, egyedül azok tartják a színvonalat (azaz: emlékeztetnek a valahai színvonalra). A probléma azonban az, hogya  zene, atmoszféra és az első két (de ilyen szempontból leginkább az első) lemez vad, átütő ereje, végtelen kreativitása, őrületesen szuggesztív kifejezésvágya és (még a legreppesebb, legmonotonabb momentumaiban is) kérlelhetetlen dallamossága nélkül ezek a korábban remekül működő megoldások is elvesztik nagyjából minden erejüket, megmaradnak egy beszédkényszeresnek ható, csöppet zavart faszi szellemeskedő motyogásainak.

És akkor most jönne az a rész, ahol a rosszkedvű, mogorva kritikus bölcs fejét csóválva, megejtő rezignáltsággal sápítozik, hogy bizony, de kár is a Hiperkarmáért és Bérczesiért. De ezt a tiszteletkört most csakazértis elhagyom. Nemcsak azért, mert a - még a cikk elején leszögezett - két, örömteli tény valóban összehasonlíthatatlanul fontosabb minden, a Konyharegény című lemezről pro és kontra megszülhető kritikai véleménynél. Hanem azért is, mert a lemeznyitó, címadó track mértéktelenül ízléstelenül (vagy tán valami gyenge iróniának szánhatott gesztussal?) gagyi, lakossági dubstepesre mixelt riprájzával együtt tizenkét (tehát érdemben tizenegy) tétele közt kettő is akad, amely az (újra)éledezés határozott jeleit mutatja.

Mind a legszínvonalasabb fajta aktuális magyar hiphop megoldásaival izgalmas flörtbe keveredő, kifejezetten szerethető Szerinted?, mind - és leginkább - a Magyar Televízió valahai, rémséges, nyári road show-inak tipikus háttérzenéjének beillő stílusú zsánerzenéből a rafkósan illesztett, feszültségfokozó vokállal kifejezetten érdekes és fülbemászó, üdvös (disz)harmóniát kikeverő Senkitöbbet ékes bizonyítékai annak, hogy szerzőjük szervezetéből nem ürült ki a különböző tudatmódosító szerekkel együtt a tehetség is (ahogy azok így nem is tekinthetők a remek produkció elengedhetetlenül szükséges eszközeinek), egyszerűen csak - talán - picit kijött a gyakorlatból vagy csak rosszabb (alkotói) időszakot fogott ki, zenekarával együtt.

Van ez így. De milyen jó, hogy egyáltalán van, hogy újra van Hiperkarmánk, Bérczesink, és hogy mostani fanyalgásunk is arra a mindennél pozitívabb végkicsengésre futtatható ki, hogy a kifejezetten gyenge harmadik után (és ellenére) a legőszintébb lelkesedéssel várjuk a (remélhetőleg tizenegy évnél gyorsabban elérkező) negyedik Hiperkarma-sorlemezt.