A halálos ágyán jobbára vagy félrebeszél az ember, vagy bűnbánatot gyakorol. Ann Lord (Vanessa Redgrave) ellenben két felnőtt lányát idegeli azzal, hogy bedobja első szerelmének nevét, amely furcsa módon nem jelöli egyikőjük apját sem: Harris. Benne látja megtestesülni élete első hibáját. A mama időutazásra indul az emlékeibe, ahol fiatalkori énje (Claire Danes) éppen legjobb barátnője, Lila (Mamie Gummer) esküvőjére érkezik. Sűrű estét tudhat maga mögött: kikosarazza gyerekkori pajtását, Buddy-t (Hugh Dancy), szerelemre talál a család barátja, Harris (Patrick Wilson) személyében, majd egy szörnyű esemény következtében kénytelen örökre elválni tőle.

A múltbéli 'titok' napvilágra kerülése jelentős hatással van a mára: családi konfliktusok oldódnak meg, és nekünk, nézőknek élveznünk kellene a folyamatos átjárást a két időzónában. De sajnos a nosztalgiázó mondatfoszlányokból összerakott vallomásnak nincs súlya, elveszik valahol a múlt és jelen határán.

Kevés az alvás, sok az álom, kényelmetlen az ébredés. Röviden így jellemezhetném az Esté-t. Koltai Lajos filmje a 'határátlépésekről' szól: élet és halál, barátság és szerelem, álom és valóság, múlt és jelen – ismerős, bár ettől még lehetne megható, de nem az. Sőt, kimondottan unalmas.

Az egykori romantikus szerelmi szál olykor habzó jókedvében túloz máskor epekedő szomorúságában, míg a mában – kis eltérésekkel – ugyanazok a mozzanatok ismétlődnek. Az ugrások a jelenből a múltba gyermekien esetlenek, botladozva próbálnak hidat találni a két világ között. A választott képi megoldások röhejesen egyszerűek. Az angyalszerű, fehér strasszos estélyiben megjelenő éjszakás nővér (Eileen Atkins) borzasztó látványt nyújt, a béna animációval készített pillangót kergető Rendgrave arcán ülő bárgyú tekintet pedig híven tükrözi: mennyire nem fogja sem ő, sem a néző, mire fel ez a jelenet, hova vezet ez az értelmetlen közjáték? A filmidő fogyatkozásával sem lesz könnyebb, mindig tudjuk, hol vagyunk, mert a haldoklót övező ormótlan ház vágóképe nem hagy bennünk kétségeket. Nem kizárt, hogy a forgatókönyvíró Michael Cunningham szépen elképzelte a váltásokat (van rutinja a flashback-használatban – tanú erre az Órák), csak éppen hazánk fia nem tudta az elképzeléseknek megfelelően megvalósítani őket.

Úgy mesélik Koltai Lajos-t (bocsánat, Lajos Koltai-t) tárt karokkal fogadták Hollywoodban, s mint Julia Robertsnek a Pretty Woman-ben a ruhákat, úgy dobálták elé a jobbnál jobb forgatókönyveket, köztük az Esté- t. A Sorstalanság-ot látva a producerek tudhatták, érzelmes filmet fog forgatni, kérdés, hogy feltétlenül kellett-e egy amúgy is érzelmes forgatókönyvnek egy szentimentális rendező? Egy dögös akciófilmekre szakosodott művész kezében talán nem válhatott volna ennyire könnyedén gusztustalanul giccses szerelmi/drámai történetté. Az Este fele éppen elegendő lett volna. Így a néző levegő után kapkod, mert bár a film szükségszerűen behúz a történetbe, kissé fullasztó a folytonosan hullámzó érzelemtenger.

Mindezt könnyedén ellensúlyozhatná a csodás színészi játék, hiszen a film lenyűgöző szereposztása reményt adhat a középszerű történet feljavítására. És bár jól ismert színésznők hadával találkozhatunk ebben a moziban, a legkiválóbb alakítást mégis egy férfi, Hugh Dancy nyújtja. A család fekete bárányaként belerondít a tökéletesen fényképezett newporti idillbe, mellette a "mindenki szerelmét", Harris-t játszó Patrick Wilson-t észre sem vesszük. A színésznők játéka alapjában véve arányos hírnevükkel, bár amellett, hogy Claire Danes gyakran ráncolja homlokát (mintha nem értené, miért reagál éppen úgy színésztársa az általa mondottakra), Mamie Gummer pedig csupán tésztaképét mutogatja, a többi sztár sem igazán tündököl. Megoldják a kiszabott feladatot, de azok nélkül a híres "mély érzelmek" nélkül, mintha csak maguknak olvasnák a forgatókönyvet. Nemcsak Vanessa Redgrave, hanem a többiek is (Toni Collette, Natasha Richardson, Meryl Streep, Glenn Close) haldokolnak szerepükben. A film pedig szép lassan betemeti őket.

Az anya-lánya tematika mostanában amúgy is túlreprezentált, de ennyire értelmetlenül hangsúlyosan már rég volt jelen a vásznon. Hatásvadász dolog volt a valódi életben is anyák és lányaik (Vanessa Redgrave – Natasha Richardson, Meryl Streep – Mamie Gummer) felkérése, és ez sem segített sokat a kapcsolat kevésbé felszínes bemutatásában. Különben a film háromnegyedéig nem is igazán szimpatikus a Redgrave által játszott anyafigura, szinte már gonosznak mondható. Hiszen egy olyan férfiról, egy olyan kapcsolat lehetőségéről ábrándozik, amiben más élete, más gyermekei lettek volna. Kell a fenének az ilyen anya! Persze a végére rádöbben, hogy nem is követett el hibát, két gyermekére emeli bölcs tekintetét, sok boldogságot, és örök szerelmet kíván nekik. Kiábrándító.

Vetítés után megmondtam lelkes filmrajongó anyukámnak, hogy ha látni akarja az Esté-t, akkor vigye el a moziba a másik lányát!

[a]http://www.focusfeatures.com/evening[text]Az Este (Evening) honlapja[/a]