Egyetemista koromban egy szociálpszichológiai kísérletet terveztem, különböző zenék társas hatását vizsgálva. Az egyik muzsika, amelyet ebben felhasználtam, Jan Garbarek valamelyik lemeze volt, és annak idején kissé furán vettem, amikor az idős tanárnő azt mondta rá, hogy „nyomulós”.

Abban az időben rajongtam Garbarekért és még sok másért is, melyeket – láss csodát – kissé idősebben és szélesebb zenei műveltséggel ma én is, remélem jól használom a szót, nyomulósnak érzek.

Persze nincs semmi baj ezzel a nyomulással, hiszen lenyűgözi, meghatja és felemeli az embert, csak egy idő után átfordul valamiféle mainstraim „lázadássá”, és amikor már az utcasarkon is ezt hallja az ember, amikor „jó zenét” akarnak játszani, akkor kezd az embernek elege lenni belőle.

Néhány évvel később történt, hogy Norvégiában (és később Finnországban) jártam, és Oslóban hallottam először fizikai modellezésről (mármint hogy a hangszintézis nem frekvencia összetevők alapján, hanem a fizikai - akusztikus - folyamatok modellezésével történik) továbbá találkoztam néhány nagyon jó helyi jazz zenekarral (mindkét országban).

Persze nem a saját életemről akarok most fecsegni, csak próbálom elképzelni azt, hogy mihez kezd magával manapság egy norvég trombitás, aki Miles Davies és Jan Garbarek után valamire jutni szeretne a világban. Egy olyan környezetben élve, amelynek mindennapi része és (lassan) tudása az informatika, a DSP és az elektronika.

2008 őszén hallottam a Millenárison északi jazz zenészeket élő elektronikával játszani, s köztük Bugge Wesseltoft szólóját. Azon az estén az elektronika dominált. Jóval később, 2012 tavaszán aztán Molvaert is láttam az A38 színpadán, és úgy éreztem, hogy az elektronika játssza a főszerepet produkciójában.

Akkor elbűvölt Barabás Lőrinc együttese, s talán nem is tudtam a lehengerlő élmény után kellőképpen figyelni a fő attrakcióra. Márpedig ennek a lehetőségnek örülthettem most, amikor az idei CAFe Budapest szervezésében előzenekar nélkül lépett fel Nils Petter Molvaer jelenlegi zenekara.

Volt még egy lényeges kérdés bennem, és ennek köszönhető a hosszas bevezetés: ekkora előtörténettel, és különösen egy olyan sikeres lemez után, mint a Khmer (aminek a sikerét azóta sem tudja megismételni) mennyire képes megújulni a művész?

Aztán leültem, sajnos a hátsó sorok egyikébe, szóval nem túl sokat láttam az egészből, és azt is meglehetősen távolról. Ezért az első pillanatban nem volt teljesen világos számomra, hogy ami szól, az mennyire elektronika és mennyire hangszeres zene.

Ebben a bizonytalanságban, azt hiszem, volt valami szándékos, művészi intenció. Tudniillik az egyik zenész valami Hawaii vagy slide gitáron játszott: tetszik tudni, a fémhúrok viszonylag tisztán, szinuszosan szólalnak meg, a slide (vagy mi a fenének nevezik az eszközt, amit a gitár nyakán csúsztatnak) pedig biztosítja a hangok folytonosságát, a hangmagasságok tisztán glisszandó jellegét.

Ha az additív szintézist akusztikus hangszerrel akarnám lefesteni, akkor biztosan ezt az eszközt használnám. Ugyanennek a zenésznek a másik hangszere pedig még különösebb volt: időnként elektromos bendzsón játszott (amely arról híres, hogy a rezonátor doboz miatt a hangok meglehetősen hamar elhalnak – szóval kiváló ritmushangszer).

Volt egy másik gitáros is, bár az ő esetében gyakran azt nem tudtam eldönteni, hogy basszus- avagy szólógitáron zenél? (Különösen - mint ahogy most olvasom -, hogy váltogatta a két hangszert). Egyébként meglehetősen visszafogottan játszott, s rajta éreztem legerősebben az elektronika hatását.

Valahogy úgy képzeljük el az egészet, mint aki babrál a számítógépen, hosszasan készülődik egyetlen hangra (akkordra), majd a kellő pillanatban útjára bocsátja azt – ami innentől fogva digitális jel, amelyet delayezni, loopolni és feedbackelni lehet: elszakadt a hangkeltőtől.

Amennyire a hátsó sorokból meg tudtam ítélni, volt egy zenész, aki (azt hiszem) kizárólag akusztikus „hangszeren” játszott – az ütős. Ugyanakkor elég sok különös, harang- és gongszerű, ilyen-olyan eszközt használt, szóval amit játszott, az nagyjából ugyanannyira digitális is lehetett (volna).

Maga Molvaer pedig elég szórványosan fújt trombitájába, és nagyon sokszor – a gitároshoz hasonlóan – sokáig készülődött egy-egy futamra vagy csupán hangra, tág teret hagyva a digitális eljárásoknak.

A zene ugyanakkor nagyon kellemes, kicsit lassan hömpölygő, ám meglepetésekkel teli és izgalmas volt – miközben végig megőrizte könnyen befogadható jellegét. A teljes műsoridőt végigjátszották, ha jól emlékszem szünet nélkül. Az előadás pedig egyszerre volt a jelenben születő, ám előre, valamikor a múltban nagyon is alaposan megfontolt és mégis újszerű (alig-alig emlékeztetve a Khmerre).

A vizualitással valamivel kevésbé voltam elégedett (a fenti videóval szemben, amely Berlinben készült), mert részben mozgó és absztrakt ábrákká összeálló kamerafényekből állt, részben pedig – olykor – strobószkópszerű lüktetésből, amiben az ábrák összetettsége soha nem haladta meg a legegyszerűbb geometriai formákét. Ahogy a színekkel is csínján bánt a tervezőjük. Miközben hozta a zene hangulatát és sokszor kifejezetten hipnotikus volt, így joggal állt fel végül a zenészeket megillető ünneplés során a vizuális technikus is, hogy learassa az őt megillető babért.

A kellemes élményhez, valamint a meggyőződéshez, hogy elektronikával és digitális eljárásokkal igenis érdemes művészileg foglalkozni, vajmi kevés konkrét mondanivaló, tartalom társult. Mint reflektor, az északi fény behatolt egy pillanatra a tompa budapesti éjszakába.

Közreműködött:

Nils Petter Molvær - trombita
Geir Sundstøl - gitár
Jo Berger Myhre - gitár, basszusgitár
Erland Dahlen - dob

Nils Petter Molvær korunk egyik leginvenciózusabb, kísérletező muzsikusa, az elektronikával és ambienttel kacérkodó jazz nagy északi hullámának egyik legfontosabb képviselője. Folyamatosan feszegeti a hagyományos improvizatív zene határait. Budapestre legújabb, Switch című lemezének anyagával érkezik.

Az utóbbi húsz év európai jazzmuzsikájának egyik legfontosabb irányzata – a sötét tónusokkal rajzolt, a kortárs elektronikus zene hatásaitól sem mentes, melankolikus, ambientes, fúziós, „new age” – Skandináviából, mindenekelőtt Norvégiából ered. Nils Petter Molvær – Jan Garbarek, Bugge Wesseltoft, Terje Rypdal mellett – e stílus legmarkánsabb képviselője. A hazai közönség előtt is jól ismert trombitaművész – sok társához hasonlóan – Miles Davis nyomdokain haladva alakította ki saját stílusát, és folyamatosan kereste a váratlan együttműködéseket: dolgozott a Herbaliserrel, a basszusgitáros Bill Laswell-lel és az elektronika-guru Matthew Herberttel. Molvær előszeretettel kalandozik a határterületeken, mindenekelőtt az elektronikával kísérletezik szívesen. Samplingek, effektek, loopok gazdagítják a hangzást, kortárs zene, rock, blues és folk kavarog gyönyörűen bontakozó kompozícióiban.

www.nilspettermolvaer.com

Diszkográfia (különböző zenészekkel):

Khmer 1998

Solid Ether 2000

NP3 2002

Streamer 2004

ER 2005

re-vision 2008

Hamada 2009

Baboon Moon

1/1

Az északi fényt ábrázoló fotó forrása: http://strangesounds.org/2013/11/northern-lights-oddity-discover-the-mysterious-and-strange-clipping-sounds-of-auroras.html - a szerk.