Rossz idők járnak a Jethro Tull rajongóira. Rosszak, mert nincsen Jethro Tull. Vagy legalábbis nem úgy hívják. Ian Anderson, aki mindig is a Tull zenei agya volt, pár éve úgy döntött, nyugdíjazza a nevet, és ezután a sajátja alatt zenél tovább. Így adta ki a progresszív rock klasszikusnak tekintett Thick As A Brick folytatását 2012-ben, majd a Homo Erraticust idén. Saját bandájával egyértelműen az anyazenekar szellemiségét élteti: teátrális, vetítéssel kísért előadások, konceptlemezek és -koncertek (anno a Thick As A Brick 1-2, most augusztusban a Homo Erraticus hangzott el teljes egészében a budapesti koncerten), és a jó öreg Tull-féle progresszív rock, furulyával, háttértörténettel, számról számra fűzött leitmotivumokkal.

Ha Jethro Tull tehát nincs is, Anderson 70 felé is aktívabb, mint valaha. Az összképből csak egy valami, pontosabban valaki hiányzik: Martin Barre. Az „örökös második”, akit keveset emlegetnek, pedig a megalapítás után nem sokkal érkezett a zenekarba, és ő volt az egyetlen, aki a fontosabb felállások mindegyikében együtt játszott Andersonnal. Bluesban gyökerező, ízes gitárjátéka nélkül más lett volna a Tull.

Hogy a két öreg nem dolgozik már együtt, amögött nyilván furmányosabb indokok lapulnak, minthogy Anderson nem akar egy halott ember neve alatt koncertezni (Jethro Tull egy létező, híres mezőgazdász és elméletíró volt a 18. században, de erről a tagok korábban is tudtak). Öröm az ürömben, hogy koncertfronton mindketten barátságosak a magyarokkal. Anderson egyelőre kétévente jár hozzánk, és augusztusi koncertje után alig két hónappal Barre is beköszönt. Igaz, ő nem a Kongresszusi Központba, csak a Petőfi Csarnokba. Hogy mennyire eltérő az érdeklődés mértéke, jól jelzi, hogy Barre előadását először a PeCsa Caféba, ebbe a talán százfős bárterembe akarták bezsúfolni, csak a zenészek cájgjai nem fértek el a színpadon. Így kerültek a nagyterembe, amit lefüggönyöztek, a színpad előtti részt beszórták székekkel, de így sem lehettek többen az emlegetett száz főnél.

Martint ez láthatólag nem zavarta. Ő már, úgy tűnt, inkább magának játszik, s hobbizenél. Ez nem negatívumot, csak az elvárások kerülését jelenti. Barre ugyanis nem progresszív rock, hanem blueskoncertet adott. Ő a Tullban is bluesgitáros volt, és az Anderson képviselte folkos dallamvilág és a Barre által hozott bluesos alapok feszültsége szolgáltatta az anyazenekar különlegességét. Most Anderson mellől a blues és a harapós gitárjáték, Barre mellől a progresszivitás és a folk hiányzik.

Amit Barre produkált, az nem egy kiemelkedő, de határozottan erős blueskoncert volt. Az egyszeri rajongó talán azt hitte, hogy főleg a korai évek kerülnek terítékre, amikor még a Jethro Tull stílusa sem forrt ki teljesen, és jobban hasonlítottak a korabeli blues-rock bandákra. De nem, a gitáros elsősorban a legismertebbeket szemezgette ekkorról: A New Day Yesterday, Fat Man, Teacher, csupa olyan dal, amely Andersonnál sem hiánycikk. A Tull-katalógust tekintve a kötelezőkre szorítkozott, bár egy-két ritkán játszott szerzemény is becsúszott (To Cry You A Song).

A Tull-dalok előadása Anderson nélkül sem volt érdektelen, a frontemberi pozícióra szerződtetett Dan Crisp simán hajlította úgy a hangját, hogy az kiköpött Anderson legyen. Persze, csak közelítőleges másolat, kópia, de a célnak megfelelt. Fuvola nélkül furán szóltak a dalok, de Barre lórúgás erejű gitározása kárpótolt. Crisppel gyakran ikergitár-harmóniákat is adagoltak, két gitárra írták át a számokat, és ez sok helyen érdekes hangszerelési megoldásokat eredményezett.

A kétszer egyórás koncerten a maradék játékidőt bluesklasszikusokkal töltötték fel: Robert Johnsonnal, B. B. Kinggel, Bobby Parkerrel. Ezeknél azért megbicsaklott az előadás, elpárolgott a hangulat, Crisp selymesebb hangja nem volt elég dögös, elég karcos az ősblues témákhoz. Egyszerűen dimenziótlan volt az előadása, nem szorult bele kellő keserv. Jobban feküdt neki az Eleanor Rigby a Beatlestől, ami fogalmam sincs, hogyan került ide, de feldobta a műsort. A jó pontot viszont rögtön visszavonhattuk Crisptől, amint lehetőséget kapott rá, hogy elénekelje az egyik saját szerzeményét: üres rádiórock, nettó giccs volt.

A dobos és a basszusgitáros inkább csak lekísérték Martint és Crispet, igaz, az A New Day Yesterdayben akadt egy basszusszóló is. A frontember, a konferáló, a humorista értelemszerűen Barre volt, aki egyszer, fél lábra állva még Andersont is parodizálta, a jó ízlés határain belül.

Húsz perces szünetet iktatni az egyébként is ülőhelyes koncert két blokkja közé viszont nem volt jó ötlet, a második felvonásra ez kissé leültette a bulit. Martin azért jól elgitározott, talán azért is, mert igazából már tét nélküli ez az öregkori szólókörút. Aki lemaradt, az az Order of Play című élő CD-vel pótolhat; nagyjából az volt a műsor a Petőfi Csarnokban is. Igaz, arról hiányzik Barre csípős, de gentleman humora.

Képek: Soós Tamás