Egy kamasz fiú zsengéje / Mozart: Mitridate, Pontus királya az Armel Operaversenyen / PRAE.HU

A Mitridate, Pontus királya ugyanis – Mozart más korai operái hasonlóan – közel áll a barokk operák formavilágához, ennek következtében némileg sematikusan épül fel. A nyitányt hosszabb recitativók és szólószámok váltakozása követi, amit csak néha színesít egy-egy zenekari betét vagy együttes. Énekkart egyáltalán nem tartalmaz a Racine drámája nyomán komponált opera. A szólószámok pedig nagyrészt koloratúrákkal túldíszített bravúráriák, melyek lehetőséget adnak ugyan az énekeseknek tehetségük megcsillogtatására, de nem eszközei a jellemábrázolásnak. Mozart szereplőit sokszor a korabeli opera seria közhelykincséből merítve, sematikusan ábrázolta. Viszont a zenekari részekben és együttesekben esetenként már felfedezhetjük a későbbi nagy operák hangját – még ha sokszor csak néhány akkord erejéig is.

A több mint háromórás darabból a rendező, David Sakvarelidze körülbelül egy órányi zenei anyagot húzott ki. Így az előadás a szünettel együtt alig volt két és fél óra. Ezzel a rendező felgyorsította az amúgy lassan csordogáló eseményeket, és feszesebbre vonta a dramaturgiát. Azonban zeneesztétikailag megcsonkította a művet, hiszen több esetben is lehetetlenné tette, hogy a recitativók kerek egészként záruljanak le, illetve a szólórészek elhelyezkedését is megváltoztatta a partitúrában, ami aránytalanságokat eredményezett az operában. Ezt természetesen csak az avatottabb fülek vették észre, azonban mindenképpen problematikus egy opera ilyen módon történő megrövidítése, még ha ez manapság bevett gyakorlat, és az előadás rendezői oldaláról jó esetben indokoltnak is tekinthető.

Mitridate

David Sakvarelidze rendezése azonban a húzások ellenére sem tud mit kezdeni a barokkos áriákkal és hosszabb-rövidebb recitativókkal. Az énekesek semmitmondó gesztusokkal, minden kifejezőbb színészi alakítást mellőzve énekelték el áriáikat, adták elő a recitativókat. Színpadi jelenlétük több esetben is esetlegesnek hatott. A címszereplőt áldozatnak bemutató előjáték a nyitány alatt végiggondolt koncepciót sejtetett: Mitridate kivonult a színpadra, lefeküdt a kőoltárra emlékeztető sziklára, majd az előadás végén, holttestét is ide helyezték, miközben egy égő tálat tettek a fejéhez. A király az ellenség és a család intrikájának az áldozata, aki ilyen zaklatott lelkiállapotban is képes dicsőséget szerezni hazájának, ezért kvázi feláldozza magát a jó ügy érdekében a nép oltárán. Ha a rendező ezt a gondolatmenetet végigvitte volna az előadáson, akkor kaphattunk volna egy nem különösebben eredeti, de mégiscsak megrendezett és átgondolt előadást. Így viszont csupán egy „jelmezes koncertnek” lehettünk szem- és fültanúi.

A díszlet Pontus határvidék voltára utalt, felidézve a történet idejét, de ennek különösebb jelentősége nem volt: minden funkció nélkül meredt az énekesek fölé. Persze jelképezhette volna a pontusiak barbárságát is, a civilizált Rómával szemben, de a rendező erre semmilyen utalást nem tett, a római követ jelmeze se tért el semmiben sem a pontusi férfiak viseletétől. A női főszereplők egyébként a történet korát megidéző ruhában voltak, de a férfiak esetében csak a sarujuk utalt az ókorra, míg katonai egyenruhaszerűségük inkább az 1800-as évek végét idézte meg. Ennek azonban különösebb jelentősége nem volt. A rendezés jellegtelenségéért kárpótolhatott volna a zenei megvalósítás profizmusa, de sajnos az énekesek se nyújtottak túl jó teljesítményt.

Mitridate

A címszereplőt éneklő Sébastian Obrecht könnyedebb baritonja a magasabb hangokat elvékonyuló, falzettszerű hangképzéssel énekelte ki, miközben az alacsonyabb regiszterekben se volt képes egyenletes teljesítményt nyújtani. Fakó, színtelen bariton hangon énekelte végig az estét. A másik férfi énekes Irakli Murjikneli Marzio kisebb szerepét valamivel jobban abszolválta, de a magasságokkal és az ékítményekkel neki is meggyűlt a baja. Tenorja azonban viszonylag üzembiztosan, ha nem is kifogástalanul szólt. A versenyszerepet éneklő Boram Lee szépen kiénekelte a koloratúrákat, még ha azok olykor érezhetően megterhelőek is voltak számára. Ő nyújtotta leginkább a barokk operákban jártas és képzett énekes benyomását, miközben Aspasia szerepét mély átéléssel interpretálta. Tatia Jibladze Farnace szerepét viszonylag egyenletesen énekelte végig. A sok magas hang, a trillák és a koloratúrák neki is nagy kihívást jelentettek, viszont nagyobb pontatlanságok nélkül oldotta meg azokat. Salome Jicia karcsú szopránja remekül passzolt Ismene szólamához, sajnos azonban a szólam barokkos díszítéseibe neki is beletört a bicskája. Sifare szerepét Irina Taboridze kisebb pontatlanságokkal, de kifejezően énekelte.

A Pannon Filharmonikusok Davit Kintsurashvili irányításával pontosan kísérték az énekeseket, így azok pontatlansága ellenére is zeneileg egységesnek érezhettük az előadást. Kintsurashvili interpretációja árnyalt és ihletett volt – már amennyire ezt a sokszor közhelyes és sematikus zenei alapanyag lehetővé tette.

Felemás előadásnak lehettünk tehát tanúi az Erkel Színházban, de minden hibája ellenére az érdeklődők számára ez egy újabb lehetőség volt a művel való találkozásra. Az elkövetkező években ugyanis erre aligha lesz lehetőségünk, és valljuk be őszintén: a Mitridate még csak egy szárnyát próbálgató zseni tisztességes iparosmunkája, amely tartalmaz ugyan szép részleteket, de nem éri el a későbbi nagy Mozart-operák hatását, még ha kétségtelenül nagyszabású mű is. Másrészt az opera nagy követelményeket támaszt az énekesekkel szemben, így csak igazán profi előadókkal érdemes színpadra állítani azt.

Wolfgang Amadeus Mozart: Mitridate, Pontus királya

Opera két felvonásban.

Szövegét Vittorio Amadeo Cigna-Santi írta Jean Racine Mithridate című drámájának olasz fordítása alapján.

Aspasia: Boram Lee

Mitridate: Sébastien Obrecht

Sifare: Irina Tabotidze

Farnace: Tatia Jibladze

Ismene: Salome Jicia

Marzio: Irakli Murjikneli

Arbate: Nino Chachua

Díszlet és jelmez: Nina Kobiashvili

Világítás: Amiran Ananiashvili