A beszélgetést vezető Urfi Péter szerint sokat elmond az esszé- és kritikakötetek műfajáról, hogy az antikváriumok alsó polcain kapnak helyet, és meglehetősen olcsón be lehet szerezni őket, mégis akadnak olyanok, akik szeretettel lapozgatják ezeket a könyveket. Nemes Z. Márió és Krusovszky Dénes is közéjük tartoznak, sőt szerzőként maguk is jegyeznek ilyesmit. Utóbbi szeretettel gondol vissza arra az időszakra, amikor a bölcsészek kiemelt könyvlelőhelyén, a Könyvudvarban százötven forintért az elmúlt másfél évtized összes fontos kritikakötetét megvásárolhatta, Borbély Szilárd Hungarikum-e a líra? című kötete pedig tulajdonképpen a bibliája volt.

A nemrég elhunyt költő-irodalomtörténészt Nemes Z. is szívesen olvassa, ahogy Németh Zoltánt is. És mivel vonzza a hibriditás és a regiszterek keverése, az intermediális érdeklődésű, a társművészetek, a képzőművészet és a film irányába is nyitott Földényi F. Lászlót, vagy a tudományos és lírai hangon egyaránt megszólaló, a kritikai szövegeket más hangokkal megfertőző Farkas Zsoltot is fontos szerzőnek tartja. Urfi kérdésére, hogy ad-e valami pluszt, ha a többnyire már az interneten is elérhető kritikák kötetben jelennek meg, nyilván nem tudnának nemmel válaszolni: Krusovszky szerint egy ilyen gyűjteményt olvasva kirajzolódik a kritikus arcéle, vagy ha más nem, a tárgyhoz kerülhet közelebb az olvasó.

A beszélgetés negyedik résztvevője, Seregi Tamás egyetemi oktató hozzászólása is aláhúzza, hogy jobb, ha a szerzőnek van arca: előfordul, hogy a kezdő kritikust összevissza dolgok érdeklik, nincs nézőpontja, viszont próbál szubjektív lenni, elrontva ezzel a szöveget, ezért aztán hat-nyolc kritikát meg kell írnia, hogy kialakuljon a saját ízlése, a saját kánonja, és ehhez nem árt, ha mondjuk állandó munkatársként egy adott lap kritikarovatában publikál. Vagy ha kötetbe foglalja a kritikáit, mert A preparáció jegyében példádul kirajzolja Nemes Z. ízlését, míg Krusovszky Kíméletlen szentimentalizmusában több az olyan írás, amelynek tárgyát a szerző kevésbé szereti.

Nemes Z. problémásnak érzi, hogy munkássága eloszlik a fórumok között: aki az Élet és Irodalmat forgatja, nem biztos, hogy a Balkont vagy a Prizmát is olvassa, ő viszont szeretne az irodalmi, a képzőművészi és a filmes közeg felett átívelő diskurzust létrehozni. Ráadásul ő is és Krusovszky is elsősorban költőként váltak ismertté, utóbbi nem is szívesen választja el egymástól szépíró és kritikus énjét. És nem is akar kritikuspápa lenni, inkább csak aktív, gondolkodó olvasó, prekoncepció nélkül, még ha nem is mindig sikerül jót írnia az elemzett szövegről. Például Kemény Istvánéról, akihez számára fontos költőként hiába közeledett jóindulattal.

Seregi szerint negatív kritikát írni legalább olyan nehéz, mint pozitívat. Kerülni kell a hatásvadászatot, és pontosan kell fogalmazni, hogy az állítások ne tűnjenek vádaskodásnak. Ő maga is írt kritikát, és azt vette észre, hogy mindenről rosszat írt – ellenszenves, flegma kritikusnak tűnt, akinek semmi sem tetszik. Majd rájött, hogy el kéne olvasni az összes szart, hogy aztán felismerje, mi az, ami igazán jó. Hiszen Zrínyi nagyságát is csak akkor ismerhetjük fel, ha a feledésbe merült kortársaival összehasonlítjuk… És különben sem esik jól az írónak, ha egy kritikus egy hétvége alatt elolvassa, majd a cikkében a földbe döngöli azt a könyvet, amin ő szívét-lelkét beleadva évekig dolgozott.

Hogy a kritikának milyen szokatlan, a kulturális háttértől is függő funkciói is lehetnek, arra Nemes Z. példaként Balassa Péter munkásságát hozza fel: a nyolcvanas-kilencvenes évek jelentős irodalomtörténésze szinte csak pozitív hangon szólt kortársairól, kultuszképző kritikákat írt, amelyek a posztmodern prózafordultot szolgálták. A hozzáállás persze alkati kérdés, ahogy a terjedelem is az: Nemes Z-nek kevés a napi- és hetilapokban, de még az egyes folyóiratokban is felső határként megszabott négy-ötezer karakter, mivel a kritikai kijelentéshez értelmezési vízió kell, ahhoz meg terjedelem, ami megadja a kijelentések súlyát.

Krusovszky viszont nem mond le a zsurnálkritikákról, tudván, hogy a Népszabadság vagy a Magyar Narancs más közeget céloz, mint például a Jelenkor. És a rövidebb kritikák egy panoráma, mozaik- vagy körképszerűen mutatják be, hogyan is néz ki ma a hazai kortárs líra. Ez a hozzáállás kollégájának is szimpatikus, bár ő saját magát inkább vírusgyárosnak tekinti, aki megérti a hallottakat, látottakat és olvasottak, és ezeket az értelmezéseket adja tovább, ezeket terjeszti. Bár tiltakozik ellene, vírusterjesztő kritikusként fertőzni akar és fertőz is, tehát hatalmi pozícióban van Seregi szerint. Aki ezt elfogadja, azt viszont nem érti, hogy tud Nemes Z. olyan sok rossz filmet megnézni, és írni róluk, teszi hozzá.

A válasz egyszerű: a rossz filmekben is lehetnek kapcsolódási pontok az ő ízlése felé, vagy olyan elemek, meleket izgalmasnak talál. A vita aztán folytatódik kettejük között: Seregi hiányolja, hogy Győrffy László vagy Kis Róka Csaba festményei kapcsán megkérdőjelezné, megfelelő formát találtak-e alkotásaiknak. Nemes Z. elárulja, könyvének nem minden szövege kritika, inkább nyelvteremtő gesztus. Nyelvet szeretne találni arra, amire még nincs, és a poszthumán világ ábrázolása ilyen. Krusovszkyt a nyelvről Urfi faggatja: ha már olyan pofátlanul sok évet töltött az egyetemen irodalomelmélet tanulásával, az ott elsajátított szavak, fordulatok miért nem jelennek meg a szövegeiben.

Krusovszky már az egyetemen is azt érezte, hogy nem minden tárgyhoz passzolt a szaknyelv, számára az akadémiai beszédmódtól való eltávolodás tudatos döntés volt. Bár megvan a professzionális olvasó szókészlete, nem szeretné, ha tudományosnak tűnnének a szövegei. Ahogy már utalt rá, Nemes Z. a soknyelvűséget tartja izgalmasnak. Seregi közbeveti, hogy a szaknyelvre igenis szükség van, mert mégiscsak pontosabb, mint a köznyelv, noha ehhez nem árt, ha az olvasónak is van nyelvismerete. Nemes Z. hozzáteszi még, hogy ő a nyelv költői lehetőségeit is kihasználja, ugyanakkor meg is akarja őrizni a tudományos diszkurzivitást. Mindezt egy bonmot-val teszi érzékletessé: „az ész fénye ne egy durva reflektor, hanem egy stroboszkóp legyen”.