Viszonylag ritkán járok a Budapest Jazz Clubba, amely mindig meglep a koncerttermével: ezúttal az első sorok helyére kerek kis asztalokat helyeztek, ahol a vendégek nyugodtan fogyaszthatják megrendelt italaikat. A hátsó sorokban ülve pedig nehéz volt elfelejtenem, hogy a helyiség egykor moziként funkcionált.

Szóval már a bejárat előtt látom Maloschik Róbertet ügyködni, szorgoskodni, különböző emberektől információt gyűjteni. Ebből sejtem, hogy valami történni fog. De aztán, hogy elhelyezkedek ülőhelyemen és a várt koncert helyett/előtt Róbert áll fel a színpadra, elkezdem csóválni a fejemet.

Aki az elmúlt évtizedekben valamennyire is elmélyült a jazz-ben, az feltehetően találkozott a nevével, és még nagyobb valószínűséggel a hangjával is, a rádióból. Ahogyan most is elmondta, ő volt „a rádió jazz szerkesztője”. (Egyes számban, mert akkoriban csak egy ilyen rádió volt, és annak is egyetlen szerkesztője foglalkozott a rothadó nyugat ópiumának számító zenével.)

Először picit hátrahőköltem ettől a stílustól: egyszerű, hétköznapi ember, aki mintegy a hétköznapjaiba avatja be közönségét és személyes ismerősként köszönti a zenészeket, miközben maga is részt vesz a különböző zenei versenyek lebonyolításában és elbírálásában, a teljesítmények megmérettetésében.

Kedves és közvetlen ember, ám elborzaszt, amikor azt hallom tőle, hogy „mondtam Misinek, de neki nem tetszett az ötlet, még mindig nem tanulta meg, hogy nekem igazam van”. Tényleg, csak a régi, beidegződött reflexek, mikor is bizonyos emberek megmondják nekem azt, hogy mi az igazság.

De hamar leküzdöm ezt az előítéletet, mert nem látom rajta, hogy különösebben erőszakos lenne, és amennyire meg tudom ítélni, többnyire tényleg igaza van;-)

(Ahogy úgy tűnik, a feleségének is igaza van, hiszen ő utasítja Robit különböző tevékenységekre.)

Szóval Maloschik Róbert elmesélte nekünk, hogy neki régi, személyes jó barátja Ráduly Mihály, meg persze a Syrius együttest is a kezdetektől ismerte, és felötlött a fejében, megmutatja a világnak azt, hogy ez a zene ma is mondanivalóval rendelkezik: olyan, fiatal (30 alatti), zenészekkel játszatja el, akik a jövő ígéretét képezik.

Erre mondta „Misi”, hogy „azt én nem hiszem, hogy megcsinálják”. Persze - Robi szerint - szép lassan ő is rájött, hogy Robinak igaza van. Itt álltam, pontosabban ültem ebben a személyes vitában (mert közben, természetesen Ráduly Mihály és Pataki László is megjelent), egy nemzetközi kortárs művészeti fesztivál közepén, egy kisebb mozihelyiség hátsó sorában (az egyébként meglehetősen szép számú közönség között megszorulva), arra várva, hogy a kora hetvenes évek progresszív zenéjét suhanc jazz zenészek adják elő.

Aztán beindult a koncert, és kezdtem egészen másként látni a dolgokat. Az együttes vezetője, Benkó Ákos hihetetlenül jól játszott. Valószínűleg megint egy előítéletemmel szembesültem, hiszen először főként az zavart, hogy a vezető ez a málészájú mamlasz, no meg a többiek – különösen a tatabányai billentyűs – sem pontosan azt a dresszkódot hozták, amit megszoktam. Aztán elhűlve hallom, hogy a dobos teljesen aszimmetrikus ritmusokat püföl és nagy hirtelenségben vált az összeférhetetlen ütemek között – nagyjából úgy, és olyan lazasággal, ahogyan azt eddig csak a legjobbaktól hallottam.

Az orgona (Szebényi Dániel) először kicsit túl hangosnak tűnt, és azon tűnődtem, milyen nehéz lehet ezeken az apró szintetizátorokon a Hammond orgona hangját emulálni. De aztán eszembe jutott Medesky, Martin és Wood, és ettől érteni kezdtem az egészet.

Egyébként az összes (fiatal) zenész rendkívül precízen és jól játszott, érezni lehetett, hogy valóban ígéretesek, és ezt most meg is mutatják. Amit egyedül hiányolni tudtam, az a rutin volt. Különösen a hangerő terén időnként finomabb átmeneteket is produkálhattak volna, és persze a színpadi fellépés is lehetne jobb.

Volt egy személyes megfigyelésem, amiről azt gondoltam, talán a fiatal előadóknak köszönhető. Most újra belehallgattam Az ördög álarcosbálja című lemezbe, és világosan, eltörölhetetlenül hallom a megfeleléseket az In the Court of the Crimson King-el.

Persze ez a párhuzam csak részben dallami, sokkal inkább hozzáállásbeli: ahogy a zenészek a lehető legképtelenebb és váratlanabb összeállásokat hozzák létre, hogy abból játékosan csússzanak át a (könnyen) szerethető, dallamos muzsikába. (Világosan, tudatosan és célszerűen szabályozott őrület.)

Az In the Court of the Crimson Kinget 1969-ben jelentette meg a King Crimson, Az ördög állarcosbálját 1971-ben a Syrius. Figyelembe véve az akkori idők információs „áramlását”, egyébként pedig a két zene tagadhatatlan hasonlósága mellett is az elkülönültséget, talán, némi jóindulattal azt mondhatom, hogy 1971-ben elindult az útjára egy King Crimsonhoz hasonló formátumú együttes.

A sors fintora, hogy első (és egyetlen) lemezüket Ausztráliában adták ki, ahová nagy nehezen, a producer (és szövegíró) segítségével jutottak ki, egy évre. Aztán visszajöttek Magyarországra, itt pedig a magyar kiadásról szó sem lehetett sokáig, az együttes meg szép lassan feloszlott és legendává vált.

Bennfentes kollégámtól hallottam, ám nem biztos, hogy megbízható információ, hogy az LGT annak idején úgy jutott ki Amerikába, hogy valójában a Syriust kérték tőlünk, csak azt nem engedték ki. Nem panaszkodok, hiszen az LGT nagyon is jó együttes volt. Csak tanakodok, mi lett volna, ha a Syrius fut be ilyen nagy karriert?

Most posztumusz „kiadásban” hallom őket, Maloschik Róbertnek pedig megint igaza van. A zenének ma is van mondanivalója.

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

2014. október 14. Syrius legacy

Ráduly Mihály, az idén hetvenéves, legendás szaxofonos a fiatal jazznemzedék legjobbjaiból összehozott egy csapatot, mely bizonyítja, hogy a Syrius zenekar hatása a mai napig érezhető. A ’70-es évek legendás progresszív jazz-rock zenekarának Ráduly Mihály felügyelete mellett újrahangszerelt számait a nyári Debreceni Jazznapokon hallhatta első ízben a közönség. Az izgalmas produkció a fővárosban a CAFe Budapest keretében debütált.

A Syrius zenekar repertoárján szereplő dalokat a fiatal zenésztársak az eredeti hangszerelések alapján formálták mai, friss hangzásúakká. A premier igazolta, hogy ezt a kényes feladatot tökéletesen teljesítették. Ez a produkció nemcsak a zenészek tehetségéről és kreativitásáról tett tanúbizonyságot, hanem a Syrius-nóták örökérvényűségéről is. A koncerten - sok egyéb mellett - az Ördög álarcosbálja című, mérföldkő jelentőségű lemez legjobb számai szólalnak meg, mint például az I’ve Been This Down Before, a Psychomania, az Observation of a Honest Man vagy az In the Bossom of a Shout.

Közreműködött:

Vidákovich Izsák - fuvola, tenorszaxofon, Ludányi Tamás - szoprán- és altszaxofon, Szebényi Dániel - billentyűk, ének, Fonay Tibor - basszusgitár, Benkó Ákos - dob, ének