gyerek
2007. 09. 26.
Kalandok - nem csak rágcsálóknak
Berg Judit: Rumini
Berg Judit Rumini című meseregénye 2006 egyik sikerkönyve volt. Igényes, szép kiállítású, olvasásra csábító kötet, a szintén fiatal rajzoló, Kálmán Anna gyönyörű rajzaival. Még a gonosz kritikusok sem mondtak róla rosszat. Eddig.
A rosszcsont kisegér kalandjait gyerekek és felnőttek egyaránt örömmel olvassák. A Nagy Rumini-pályázatra sok-sok lelkes olvasó küldte be rajzait, írásait, Rumini-babáit és társasjátékát. A regény megnyerte az IBBY Az év gyermekkönyve 2006-díját. Még az ősszel megjelenik a folytatás, a második kötet, talán még rajzfilm is készül belőle. [a]http://www.bergjudit.hu/[text]Berg Judit[/a] dolgozik. Örülhetünk, hogy egyre több a színvonalas magyar gyerekkönyv.
„Fordulatos, izgalmas, letehetetlen.”
A Rumini címszereplője egy csavargó, árva kisegér, aki a nagyvárosban kóborolva már éppen a rablók közé keveredne, amikor Bojtos Benedek kapitány megmenti, és hajósinasnak szerződteti a Szélkirálynő nevű hajóra. Rumini méltónak bizonyul a kapitány bizalmára: sok-sok kalandon mennek keresztül, amelyekből csak a furfangos kisegér segítségével menekülnek meg. Legyen az óriáspolip vagy pirinyó fabatka, vérszomjas kalóz vagy pénzéhes hivatalnok – Rumini éles eszével és mágikus, valamint baráti segítséggel mindenki eszén túljár.
A kalandok felépítése szerzői tudatosságra vall. Az első néhány fejezetben rövidebb, egy-egy fejezeten belül lezajló történeteket olvashatunk, később azonban egyre több és több fejezetre nyúlnak a sztorik. Az egyes kalandok nagyon hasonló struktúrára épülnek: egy jelentéktelen, látszólag oda nem tartozó megjegyzés (a veszedelmes Ragacs-tenger színe fekete, az altató víz édeskés) után jelenik meg a valódi veszedelem.
A fabatkák szigetén tesznek szert az első varázseszközre, a minden sebet begyógyító recefice-fa kérgére, és itt kapja meg Rumini a kalózok kincséhez vezető térképet is, amely további kalandok sorához vezet. A regény elején, a hajóra szálláskor megjelölik az utazás célját: Pelevárt. Ez a hely azonban nem pusztán a hajóút célja, Rumini azért tart ide, mert itt található a világ legnagyobb bazárja, ahol minden kapható. A végtelen bevásárlóközpont tehát hősünk célja, minél több édesség és játék beszerzése. Ebből a szempontból Rumini valódi kisgyerek (nem véletlen, hogy a kapitány szerepe itt válik leginkább hasonlóvá egy apukáéhoz: ő vigyáz a kisegér pénzére, el ne költse valamennyit). Ez a cél azonban kevés.
Ráadásul a regény a végére strukturálisan is megbillen: Pelevár látszólag tökéletes lezárás, a pele király igazságot oszt, Ruminit és barátját, Balikót gazdagon megjutalmazzák. Az utolsó fejezetekben azonban nagyon hangsúlyosan jelenik meg egy láthatatlanná tévő kalap, amelynek nyilvánvalóan csak a következő, ebben a regényben már nem szereplő történetekben lesz szerepe. Ezután már tényleg csak odafércelt ráadás a kalózok megérdemelt és igazságos pusztulása.
„Szeretni való, bátor, agyafúrt kisegér.”
Számomra Rumini egyáltalán nem egyértelműen szeretnivaló figura. Kópé, a világirodalom híres rosszcsontjainak, Tom Sawyernek és társainak utódja. Ők azonban epizodikusan építkező történetekben jelennek meg, és nem is egyértelműen pozitív figurák. Egy regény esetében azonban hiányzik, hogy a főhősnek nincsen valódi célja, amit el kell érnie, és jelleme sem fejlődik. Rumini jobban hasonlít a spanyol kópéregények csavargóira, akiknek valóban nincs életcéljuk, kalandból kalandba sodródnak, és jellemük is változatlan marad. Rumini sem fejlődő jellem, annak ellenére, hogy a regény szerkezete alapján ez elvárható lenne: hiába kerül ki a határhelyzetből, amit magányos, csavargó tolvajjelöltként élt, szemmel láthatóan ugyanolyan marad, mint előtte.
Szeretetigénye egyetlen mondatban, a megmentésekor jelenik csak meg, érzelmi élete egyébként egyáltalán nincs. Segítőkészsége is inkább a kalandvágyból, illetve az elismerés vágyából fakad. Nála sokkal önzetlenebb, mélylelkűbb és érzékenyebben ábrázolt figura Balikó, aki sok tekintetben ellenpontja Rumininek. Szerény, visszahúzódó, és nem is igazán bátor. Mégis, rajta látszik, mennyire szereti barátját (nagyon szép az a jelenet, amikor az alvó Ruminihez beszél – aki nincs is ott), és ő lesz az, aki megmenti a főhőst, sőt, tanul is tőle, gondolkodásmódot, furfangot. Ruminitól sem ilyen lelki mélységet, sem tanulást, fejlődést nem látunk: ő készen van, felnőtt, és nem is igen fog változni.
„Mese-kalandregény”, „egér-odisszea.”
A regényben nagyon sok zsáner keveredik egymással. A kaland- utaztatóregény (Verne hajósai és Stevenson kalózai) és a kópéregény elemei mellett váratlanul, kicsit szervetlenül jelennek meg a varázsmese elemei, annak is pusztán eszközei: a varázstárgyak, illetve a segítők.
A zsáner, illetve a zsánerek váltogatása ugyanakkor nem tűnik tudatos írói gondolkodás eredményének, mert az elemekből nem alakul ki egységes világ: amennyire hatásos és működő világmodell lehetne a rágcsáló-univerzum (egerek, patkányok, pelék, mókusok, ürgék és tengerimalac), annyira zavaróan nem illenek bele az óriáspolipok és sárkányok, de leginkább a harrypotteres varázseszközök hosszú sora. A varázseszközök a mese szerkezetében is változásokat hoznak: a regény vége felé az egyéni leleményt és furfangot helyettesítik, „megkönnyítve” a hősök számára a problémák megoldását.
„Kitűnően megírt, letehetetlen.”
A könyv valóban izgalmas, sodró lendületű, kaland-kalandot követ. A sodró lendület miatt azonban kicsit „hadar” is; sokszor hiányzik az alaposabb, részletezőbb leírás, a kitérők (ha vannak, igazán élvezetesek, mint például a fabatkákkal folytatott szópárbaj), a leírások. A szereplőket csupán néhány vonással rajzolja meg a szerző, és inkább típusok, mint önálló egyéniségek. Ugyanakkor a mellékszereplők csoportjai nagyon jól felépítettek; a hajó legénysége, az ürgék vagy a patkánykalózok között valódi csoportdinamika működik. A túlságosan tömör fogalmazásmód, a sok rövid mondat sokszor szinte zavaró.
A Rumini névadásai viszont tökéletesek. Az írónő elképesztő fantáziával és találékonysággal nevezi el (nem kevés) hősét. Ha egy csoport jelenik meg, akkor a csoport valamennyi tagjának önálló nevet ad. A sokat emlegetett fabatkák vezetőjét Bukszusnak hívják, két másik, akiket Rumini fogságba ejt, majd elenged és segítenek neki: Pille és Komló. A patkánykalózok neve Káró, Málé, Penge, Cidri és Lutri. Személyes kedvencem Ajtony, a szakács.
A kötet igényes kiállítású, szerkezetével, tipográfiájával is a klasszikus gyerek-kalandregényeket követi. Finom részlet az oldalszám körül fejezetenként változó, apró jelek szerepeltetése. A köteten belül található rajzok sajnos fekete-fehérek, de így is nagyon szépek, aprólékosak, sok rajtuk a nézegetnivaló. Színesben azonban (mint a borítón látható is) – talán jobban életre kelnek. Így, fekete-fehéren azonban nem elég szálkásak, karcosak, túlságosan finomnak hatnak.
Kíváncsian várom a Rumini következő részét. És remélem, még sok olyan gyermekkönyv születik a kortárs magyar irodalomban, amiről ennyi rosszat lehet csak elmondani.
Pozsonyi Pagony Kft, 2006
„Fordulatos, izgalmas, letehetetlen.”
A Rumini címszereplője egy csavargó, árva kisegér, aki a nagyvárosban kóborolva már éppen a rablók közé keveredne, amikor Bojtos Benedek kapitány megmenti, és hajósinasnak szerződteti a Szélkirálynő nevű hajóra. Rumini méltónak bizonyul a kapitány bizalmára: sok-sok kalandon mennek keresztül, amelyekből csak a furfangos kisegér segítségével menekülnek meg. Legyen az óriáspolip vagy pirinyó fabatka, vérszomjas kalóz vagy pénzéhes hivatalnok – Rumini éles eszével és mágikus, valamint baráti segítséggel mindenki eszén túljár.
A kalandok felépítése szerzői tudatosságra vall. Az első néhány fejezetben rövidebb, egy-egy fejezeten belül lezajló történeteket olvashatunk, később azonban egyre több és több fejezetre nyúlnak a sztorik. Az egyes kalandok nagyon hasonló struktúrára épülnek: egy jelentéktelen, látszólag oda nem tartozó megjegyzés (a veszedelmes Ragacs-tenger színe fekete, az altató víz édeskés) után jelenik meg a valódi veszedelem.
A fabatkák szigetén tesznek szert az első varázseszközre, a minden sebet begyógyító recefice-fa kérgére, és itt kapja meg Rumini a kalózok kincséhez vezető térképet is, amely további kalandok sorához vezet. A regény elején, a hajóra szálláskor megjelölik az utazás célját: Pelevárt. Ez a hely azonban nem pusztán a hajóút célja, Rumini azért tart ide, mert itt található a világ legnagyobb bazárja, ahol minden kapható. A végtelen bevásárlóközpont tehát hősünk célja, minél több édesség és játék beszerzése. Ebből a szempontból Rumini valódi kisgyerek (nem véletlen, hogy a kapitány szerepe itt válik leginkább hasonlóvá egy apukáéhoz: ő vigyáz a kisegér pénzére, el ne költse valamennyit). Ez a cél azonban kevés.Ráadásul a regény a végére strukturálisan is megbillen: Pelevár látszólag tökéletes lezárás, a pele király igazságot oszt, Ruminit és barátját, Balikót gazdagon megjutalmazzák. Az utolsó fejezetekben azonban nagyon hangsúlyosan jelenik meg egy láthatatlanná tévő kalap, amelynek nyilvánvalóan csak a következő, ebben a regényben már nem szereplő történetekben lesz szerepe. Ezután már tényleg csak odafércelt ráadás a kalózok megérdemelt és igazságos pusztulása.
„Szeretni való, bátor, agyafúrt kisegér.”
Számomra Rumini egyáltalán nem egyértelműen szeretnivaló figura. Kópé, a világirodalom híres rosszcsontjainak, Tom Sawyernek és társainak utódja. Ők azonban epizodikusan építkező történetekben jelennek meg, és nem is egyértelműen pozitív figurák. Egy regény esetében azonban hiányzik, hogy a főhősnek nincsen valódi célja, amit el kell érnie, és jelleme sem fejlődik. Rumini jobban hasonlít a spanyol kópéregények csavargóira, akiknek valóban nincs életcéljuk, kalandból kalandba sodródnak, és jellemük is változatlan marad. Rumini sem fejlődő jellem, annak ellenére, hogy a regény szerkezete alapján ez elvárható lenne: hiába kerül ki a határhelyzetből, amit magányos, csavargó tolvajjelöltként élt, szemmel láthatóan ugyanolyan marad, mint előtte.
Szeretetigénye egyetlen mondatban, a megmentésekor jelenik csak meg, érzelmi élete egyébként egyáltalán nincs. Segítőkészsége is inkább a kalandvágyból, illetve az elismerés vágyából fakad. Nála sokkal önzetlenebb, mélylelkűbb és érzékenyebben ábrázolt figura Balikó, aki sok tekintetben ellenpontja Rumininek. Szerény, visszahúzódó, és nem is igazán bátor. Mégis, rajta látszik, mennyire szereti barátját (nagyon szép az a jelenet, amikor az alvó Ruminihez beszél – aki nincs is ott), és ő lesz az, aki megmenti a főhőst, sőt, tanul is tőle, gondolkodásmódot, furfangot. Ruminitól sem ilyen lelki mélységet, sem tanulást, fejlődést nem látunk: ő készen van, felnőtt, és nem is igen fog változni. „Mese-kalandregény”, „egér-odisszea.”
A regényben nagyon sok zsáner keveredik egymással. A kaland- utaztatóregény (Verne hajósai és Stevenson kalózai) és a kópéregény elemei mellett váratlanul, kicsit szervetlenül jelennek meg a varázsmese elemei, annak is pusztán eszközei: a varázstárgyak, illetve a segítők.
A zsáner, illetve a zsánerek váltogatása ugyanakkor nem tűnik tudatos írói gondolkodás eredményének, mert az elemekből nem alakul ki egységes világ: amennyire hatásos és működő világmodell lehetne a rágcsáló-univerzum (egerek, patkányok, pelék, mókusok, ürgék és tengerimalac), annyira zavaróan nem illenek bele az óriáspolipok és sárkányok, de leginkább a harrypotteres varázseszközök hosszú sora. A varázseszközök a mese szerkezetében is változásokat hoznak: a regény vége felé az egyéni leleményt és furfangot helyettesítik, „megkönnyítve” a hősök számára a problémák megoldását.
„Kitűnően megírt, letehetetlen.”
A könyv valóban izgalmas, sodró lendületű, kaland-kalandot követ. A sodró lendület miatt azonban kicsit „hadar” is; sokszor hiányzik az alaposabb, részletezőbb leírás, a kitérők (ha vannak, igazán élvezetesek, mint például a fabatkákkal folytatott szópárbaj), a leírások. A szereplőket csupán néhány vonással rajzolja meg a szerző, és inkább típusok, mint önálló egyéniségek. Ugyanakkor a mellékszereplők csoportjai nagyon jól felépítettek; a hajó legénysége, az ürgék vagy a patkánykalózok között valódi csoportdinamika működik. A túlságosan tömör fogalmazásmód, a sok rövid mondat sokszor szinte zavaró.
A Rumini névadásai viszont tökéletesek. Az írónő elképesztő fantáziával és találékonysággal nevezi el (nem kevés) hősét. Ha egy csoport jelenik meg, akkor a csoport valamennyi tagjának önálló nevet ad. A sokat emlegetett fabatkák vezetőjét Bukszusnak hívják, két másik, akiket Rumini fogságba ejt, majd elenged és segítenek neki: Pille és Komló. A patkánykalózok neve Káró, Málé, Penge, Cidri és Lutri. Személyes kedvencem Ajtony, a szakács.
A kötet igényes kiállítású, szerkezetével, tipográfiájával is a klasszikus gyerek-kalandregényeket követi. Finom részlet az oldalszám körül fejezetenként változó, apró jelek szerepeltetése. A köteten belül található rajzok sajnos fekete-fehérek, de így is nagyon szépek, aprólékosak, sok rajtuk a nézegetnivaló. Színesben azonban (mint a borítón látható is) – talán jobban életre kelnek. Így, fekete-fehéren azonban nem elég szálkásak, karcosak, túlságosan finomnak hatnak.
Kíváncsian várom a Rumini következő részét. És remélem, még sok olyan gyermekkönyv születik a kortárs magyar irodalomban, amiről ennyi rosszat lehet csak elmondani.
Pozsonyi Pagony Kft, 2006
Szerzők
-- Tímár Borbála --
